Képviselőházi napló, 1935. XV. kötet • 1937. június 23. - 1937. november 16.

Ülésnapok - 1935-253

Az országgyűlés képviselőházának 253. ÍA testi épségüket, bőrüket megmenthessék és ma, amikor áldozni kell azokért, ajkik testi és vagyoni épségüket megmentették, s ezért véreztek és sántán, csonkán és bénán jöttek haza, akkor kifogásokat keresnek. Hol vannak ezek a legények? Lássnik most a nagy adakozókat! De ne úgy adakozzanak, hogy hiányozzék belőle az adakozó szíve és csak tessék-lássék juttassanak könyöradományokat, mert az olyan adakozóikból, akik az adakozás gondolata mögött rögtön valami méltóságosi címet vélnek felfedezni, ez a tábor éppen a maga erkölcsi presztízsénél fogva, nem kér sem ma, sem a jövőben. Mélyen t. Ház! Ha bántók ezek a megállapítások, akkor bántók — legalább is némely vonatkozásban — az egyes felszólalásokban foglaltak, amelyek éppen a frontharcos-tábor ügyeivel kapcsolatban hangzottak el. Szeretnék ezekre a felszólalásokra, noha igen fájnak, minden személyeskedés kizárásával felelni. Sohasem volt kenyerem a személyeskedés és úgy érzem, indulatokkal nagy problémákat nem lehet elintézni. Ennek a törvényjavaslatnak tárgylásához és, azt hiszem, a nagy ügyhöz méltatlan is volna, ha személyeskedéssel kezdeném. Ügy érzem, ahol a személyeskedés kezdődik, ott végződik a tulajdonképpeni közérdek. Tényekkel és érvekkel szeretnék tehát reflektálni az előttem felszólalt képviselőtársaim beszédeikben foglaltakra. Mélyen t. Ház! Peyer és Takács képviselőtársam beszédeiket hallgatva, azt hiszem, akik ittbenn voltak a Házban, körülbelül mind azt érezhették: milyen nagy Ikülönbség van a két beszéd közt. Bár Takács képviselőtársam ugyanahhoz a párthoz tartozik, de egészen más mentalitás, egészen más lelkiség vonult végig minden egyes szaván. Ha nem is tudtam volna, megéreztem volna, hogy odakint volt velünk. Azután felszólalt Peyer igen t. képviselőtársam olyan élesen, annyi meg nem értéssel, hogy meg kellett állapítanom azt, hogy Takács igen t. [képviselőtársam felszólalásából igen sokat elfogadok, Peyer igen t. képviselőtársam felszólalásából igen sokat kifogásolok. Lojálisán mégis elismerem azt, amit a háborús női szolgálatról mondott s a magam részéről még meg is toldom, mert azok a szegény asszonyok még ma is folytatják kálváriájukat, s ma is belehasít ebbe a szomorú magyar jelenbe sok száz magyar asszony jaja és sikolya: hol van a férjem és hol van a fiam. Megdermedt lélekkel állunk itt és nem tudunk mást mondani, hogy nem maradt utánuk más, mint messze idegenben egy széttaposott sír, talán egy teljesen elkorhadt fejfa és talán egy pár édesanya imakönyvében megőrzött hervadó virágszál, arról a sapkáról és arról a rózsáról, amellyel dalolva ment a halál elé a fia vagy a férje. S mi maradt bennünk? A szomorú magyar jelen keserű érzete és tudata. Mélyen t. Peyer képviselőtársamnak azt mondom, én úgy érzem, hogy ez tragédia és nem agitációs alap. Ügy érzem, hogy ez sokkal alkalmasabb öszefogásra, min ta széthúzásra. (Ügy van! Ügy van! a jobboldalon.) Vegye tudomásul végre egyszersmindenkorra mindenki, hogy a lövészárkok népe nem felejt. Mi élénken igenis emlékszünk arra az tfdőre, amikor Betépték a mi- distinkcióinkat és kitüntetéseinket és az egyik vezér-elvtárs úr azt üvöltötte világgá, hogy nem akar katonát látni... (Farkas István: Nem volt elvKÉPVISELÖHÁZI NAPLÓ XV, lése 1937 november 16-án, kedden. 441 társunk! Maguk közül való volt! — Zaj.) Sokkal magasztosabb ez a probléma, semhogy az ön közbeszólásától megzavarni engedjem magam. (Propper Sándor: Ne adjon rá alkalmat!) Mi élénken emlékszünk arra az időre, amikor mindazt, amiért annyi áldozatot hoztunk ... (Farkas István közbeszól.) Elnök: Farkas István képviselő urat csendre kérem! (Propper Sándor: — (vitéz Martsekényi Imre felé) — Ne személyeskedjék!) vitéz Martsekényi Imre: Talán azonosítja magát a képviselő úr? (Propper Sándor: Mivel?) Azt mondotta, hogy személyeskedés az, amit az előbb mondottam. — (Farkas István: Maga ne személyeskedjék!) Vagy talán azonosítja magát minden kijelentésemmel? ( Zaj a szélsőbaloldalon.) Elnök: Csendet kérek, képviselő urak! vitéz Martsekényi Imre: T, Ház! Tény az, hogy az akkori hatalom birtokosai puskalövés nélkül dobták oda Belgrádban mindazt, amit mi megvédtünk azoknak, akik megtanulták ismerni és tisztelni a magyar katona hősiességét és rettenthetetlenségét. (Farkas István: Mi tudjuk, hogy hogyan züllött széjjel minden! önök elszaladtak! Nekünk kellett önöket is megvédeni. (Zaj. — Elnök csenget. — Farkas István: Nem lehet a tényeket meghamisítani!) Elnök: Farkas István képviselő urat többszöri közbeszólásáért rendreutasítom! vitéz Martsekényi Imre: Méltóztassék megengedni,, Farkas István képviselő úr, hogy a »Magyarország« című napilap 1918. évi december hó 19-iki számából idézzek,annak alapnak a számából, amelyről valószínűleg a képviselő úr sem tételezi fel, hogy jobboldali parancsuralmi élharcos organumképen szerepelt abban a világban. (Zaj a szélsőbaloldalon.) Ez a lap a következőket írja (olvassa)'. »A forradalom első aiiapj/aiban a Károlyi-párt, a radikális páirt valaimint a szociáldemokrata párt propagandabizoittságot alakítottak, melynek az lett volna a célja, hogy a vidéket felvilágosítsa a forradalom eseményeiről, céljairól és eredményéről. Ez a propagandabizottság bizalmiembereket küldött ki a vidékre, akik sorra járták a községeket. A bizottság nagy anyagi eszközök, több millió felett is rendelkezett, amit jórészben a nagytőke — nagyon jellemző — adott össze. Az utóbbi napokban azonban ez a propagandaakció t legnagyobb részben a túlzó koniímunisták kezébe kerülhetett, mert egybehangzó értesülésünk szerint egyes orgánumai a vidéken féktelen kommunista izgatást fejtenek ki. Így pl. Borisod vármegyéből jelentik, hogy ott a propagandaférfiak kormánybiztosi autókon nyílt paranescsal, csendőrfedezet alatt» jelennek meg és így valósággal a kormány cégére alatt izgatnak. Egyedül a szociáldemokrata párt van abban a helyzetben, hogy ennek az agitációnak véget vessen, hívja vissza az agitátorokat, akik az ő nevében dolgoznak. (Farkas István: Ezek nem a mi agitátoraink voltak!) Az eredmény az lett, hogy Kun Béla ült a nyakunkra a kommunistákkal. (Farkas István: Önök elszaladtak!) Kérdezem, minket illet-e akkor a vád, avagy azt a szellemet, amely akkor uralmon volt és ezt vonta maga után. Ügy érzem, hogy minél hangosabb ez a számonkérés a másik oldalról, annál erősebb vád önök ellen. T. Ház! Azt mondottam, hogy nem indulattal akarok hadakozni, hanem megértéssel és szeretettel. Engedjék remélnem, t. képviselőtársaim', hogy önök, akik kifogásolták beszé66