Képviselőházi napló, 1935. XV. kötet • 1937. június 23. - 1937. november 16.
Ülésnapok - 1935-252
Az országgyűlés képviselőházának 252. nyerte és a központi hatalmak elveszítették. Mert nemcsak Magyarország, vagy az osztrákmagyar monarchia, de közvetlen tapasztalataim és észleleteim alapján merem állítani, a központi hatalmak győzni akaró szellemének megtestesülését látta az antant gróf Tisza Istvánban. Ha tehát a frontharcos-szellem előtt meghajtjuk az elismerés és a hódolat zászlaját, akkor — úgy éreztem — nem szabad innét kihagyni gróf Tisza István mártír emlékezetét sem. (Helyeslés jobbfelől.) Ha abból indulunk ki, hogy nehéz időkön ment már keresztül ez a nemzet és társadalmilag, gazdaságilag még ma is súlyos gazdasági krízisnek az utórezgéseit érzi, hogy még ma sem biztos, hogy a jelenlegi gazdasági javulás állandó lesz-e, akkor meg tudom érteni azt az álláspontot, hogy ma a nemzet az erkölcsi elismerés legteljesebb tökéletessége mellett, nem tud többet nyújtani a tűzharcosoknak, mint amennyit ez a törvényjavaslat magában foglal. Ha azonban mélyebben vizsgálom azt, tényleg igaz-e, hogy nincsenek anyagi erőforrásaink arra, hogy a frontharcosokért többet^ áldozzunk és irántuk hálánkat és elismerésünket anyagilag kifejezhető eszközökkel is hatalmasabban, méltóbban juttassuk kifejezésre, akkor odajutok, hogv igenis megvannak a gazdasági feltételeink arra, hogy már most többet nyújtsunk, mint amennyit ez a törvényjavaslat magábanfoglal. Itt utalok az 1937/38. évi költségvetésre. amelyet nem régen, a nyáron tárgyaltunk le. E költségvetés szerint a bevételi többlet kereken 65 millió pengő. Zsindely Ferenc főelőadó úr a költségvetés ismertetése során rámutatott arra, hogy amikor bevételi többlet jelentkezik, akkor a helyes költségvetési tudomány kétféleképpen gondoskodik a bevételi többlet felhasználásáról. Vagy úgy, hogy a bevételi többlethez mérten leszállítja az adózó polgárság terheit, vagy pedig úgy, hogy beruházásokat eszközöl. Azonban mint mindenütt, úgy ezen a téren is bizonyos lázas betegség és nyugtalanság folytán azt látjuk, hogy úgyszólván minden állam nem erre a célkitűzésre fordítja a bevételi többletet, hanem ugyanannyival szaporítja kiadásait, mint amennyivel bevételei emelkednek. Ez beteg állapot. Mi a magyar költségvetésben ugyanezt az elvet követjük gyakorlatilag. A 65 millió pengős bevételi többletet, nem arra a célra fordítjuk, amelyre fordítani kellene, nevezetesen vagy a terhek lecsökkentésére vagy pedig hasznos beruházásokra, hanem emelik a kiadásokat. Pedig, kérdem, van-e hasznosabb beruházás, mint a tűzharcosok érdemeinek megfelelő anyagi bázissal való elismerése? Van-e ennél fontosabb beruházás a jelen, a jövő, a nemzet létének a biztosítása szempontjából? Mégis annak ellenére, hogy 65 millió pengős bevételi többletünk van a költségvetésben, nem érvényesül ez az elv. Éppen ezért nem tudok egyetérteni azzal a felfogással, hogy nálunk hiányoznék az anyagi eszköz. Ez igenis megvan, nincs meg azonban az akarat abban a mértékben, amilyen mértékben szükséges volna. Az egész vita során csak azt hallottam visszatérőleg, hogy ez a javaslat^ különösen anyagi vonatkozásban nem kielégítő, de elfogadhatjuk azért, mert nem zárja le a frontharcoskérdés rendezését és a jövőben majd módunkban lesz még a frontharcosok számára, juttatni. Ezt a szempontot sem tudom magamévá tenni. Mert ha a háború frontharcosai tömegének korát átlag 30 évre kalkulálom és ülése 1987 november 12-én, pétiteken. é21 hozzászámítom az azóta, 1914 óta eltelt 23 évet akkor azt látom, hogy 50—60 év közt van a frontharcosok zöme, eltekintve attól, hogy igen nagy tömegük már a földben van. (Czirják Antal: Kihalásra spekulálnak!) Ha arra számítunk, hogy később segítünk azokon, akik már ma is az öregkor küszöbén, sőt az öregkorban vannak, akkor az ilyen számítás nem reális és komoly. Az ilyen biztatással azok a frontharcosok, akik már koruknál fogva is inkább a sír felé ballagnak, mint egy felfelé vezető úton, az ég világon semmit sem érnek. A vita során hallottam a tisztekről és a legénységről beszélni. Meggyőződésem az, hogy tiszt és legény egyformán teljesítette kötelességét, úgy, ahogyan az neki Istentől és a magyar sorstól megadatott. Hallottam azt is. hogy nem szabad a háborúvesztésért a munkásosztályt felelőssé tenni. En, aki figyelemmel kísértem mind a politikai élet minden fordulatát, mind pedig az irodalmat, megállapítom, hogy a munkásosztályt a háború elvesztéséért senki felelőssé nem teszi. Nem a mun| kásosztály felelős a háború elvesztéséért, hanem ha valakit felelőssé lehet tenni, akkor a munkásosztálynak azokat a lelkiismeretlen vezetőit, azokat, akik a munkásosztály körében az ellenálló erő fokozása helyett lázítottak, izgattak és a fegyelmet tönkretették. (Ügy van! Úgy van! jobbfelől. — Czirják Antal: Ezelí jöttek be szekereken!) Hallottam itt az egyik szónoktól, hogy amikor Tisza István bejelentette a Házban, hogy a háborút elvesztettük lehetetlenné vált a fegyelem fenntartása. Ez nem igaz, ezt a leghatározottabban tagadom. Tisza Istvánnak, mint becsületes, felelősséget érző magyar politikusnak és hazafinak be kellett jelenteni, hogy azt a háborút, amelyet az antant és a központi hatalmak vívtak, elvesztettük. De nem lehet mondani, hogy ez lehetetlenné tette a fegyelem fenntartását. Éppen ellenkezőleg ennek a bejelentésnek még fokozotabb mértékben meg kellett volna keményítenie a fegyelmet, mert hiszen e bejelentés után kellett volna megindulni a mi háborúnknak, amelyet az ország határaiért kellett 'volna vívnunk. Ezt a lehetőséget tette tönkre a patkányok munkája, a lázítás és az izgatás. Ebből a szempontból tehát igenis országvesztők azok, akik a munkásosztályt, a nagytömegeket és a hadsereget lázították és fegyelmét megbontották. (Ügy van! jobbfelől.) T. Ház! Iparkodni fogok a vita előrehaladott stádiumára való tekintettel röviden elmondani még azt, amit akarok. Engem felszólalásomban még ma is annak az összeforrottságnak érzése vezet, amellyel együtt küzdöttem bajtársaimmal. Ennek • az . elválaszthatatlan testvéri eggyéválásnak érzését hoztam magammal a háborúból. Ha azt keresem, hogy ez a frontharcos-törvényjavaslat miért nem elégíti ki azofoat a kívánságokat és érdekeket, amelyeket a frontharcosok nagy tömegei, tehát legelsősorban maguk az érdekeltek támasztanak, akkor sorjában kel] mennem. Itt van mindenekelőtt a tűzharcos megjelölés. Magam is voltam hadifogoly, mégis nyugodtan hozom ide ezt a kérdést, mert engem közvetlenül, személyemben nem érdekel. Csalfa kilenc hónapig voltam olasz hadifogságban és mint csererokkant kerültem haza. Engem tehát a Károly csapatkereszt-kérdés ebben a vonatkozásban nem érdekel. A fogság azonban meggyőzött arról, hogy a legkegyetlenebb, legbarbárabb büntetés ac szabadságvesztés-bün-