Képviselőházi napló, 1935. XV. kötet • 1937. június 23. - 1937. november 16.
Ülésnapok - 1935-252
422 Az országgyűlés képviselőházának 25, tetés. Jogászember vagyok, tanultam a jogtörténelemben a buntetésnemek egész fejlődését. Tudom azt, hogy a muitban drasztikus büntetési nemek voltak, amelyektől irtóztunk. Én a fogságban úgy éreztem, — és különösen az intelligencia érezte ezt — hogy a szabadságvesztés-büntetés a legkínzóbb, a legelviselhetette; nebb büntetés, amellyel szemben még a régi barbár büntetéseik is, a végtagok, testrészek stb. elvesztése csábító vágyképpen élt a szerencsétlen hadifoglyok vágyakozó lelkében, amivel szívesen felcseréltük volna a fogságot. Szeretném tehát, ha megfontolás tárgyává méltóztatnának tenni azoknak a hadifoglyoknak a helyzetét, akik a háború alatt olyan időben jöttek vissza, amikor még nyitva volt számukra a frontra való visszakerülés lehetősége és egyébként a fogs ág baker ülésük körülményeit a vizsgálat igazolta. Kérem, hogy ezek legalább is ugyanolyan beszámítás alá essenek, mint a Károly csapatkeresztesek. Igaz ugyan hogy sokszor tömegesen kerültek katonáink fogságba. Igaz, hogy nem lehet teljesen tisztázni azokat a körülményeket, amelyek a hadifogságbajutás elbírálásánál mértékadók. Lehet olyan felfogás is, hogy hadifogságba esni nem kell, hanem a végsokig ellen kell állni,, hogy ezzel az ellenség erejét csökkentsük, de viszont van olyan felfogás is, amely azt mondja, ha az ellánállás kilátástalan, jobban szolgáljuk e nemzetet és a hadsereg érdekeit akkor, ha az önmagukat megsemmisítő, teljesen kilátástalan, sikertelen harcba bele nem mennek. Ilyen uüanszok tekintetében a nagy tömegek fogságbajutását elbírálni nem lehet. De kétségtelen dolog, hogy rászolgált a tűzharcosi minőségre és feltétlenül részese a frontharcosi szellemnek az, aki a fogságból visszaszökött a háború alatt még oly időben, amikor a háború egyszersmindenkorra való befejezése helyett újból visszakerülhetett a frontra. Ezeket a volt hadifoglyokat, megítélésem szerint, egészen külön elbánásban kell részesíteni. Speciálisan fordultak hozzám vártüzérek, akik úgynevezett műszaki csapatoknál voltak beosztva. Közvetlenül ismerek nagyon derék, volt ágyúmestereket, akik kint a harctéren megsebesültek, először Przemysl-ben voltak kórházban, majd visszakerültek a vártüzérkáderhoz, azután lekerültek Dalmáciába. Hajón kaptak beosztást, ismételt torpedózásokon mentek keresztül, vagyis a szó szoros értelmében a frontharcosság minden szenvedésén és borzalmán átestek. Ezek most hiába folyamodnak, hogy megkapják a Károly-csapatkeresztet, kérelmüket mindig elutasítják. Ezt igazságtalannak tartom. Ahogy a hadifoglyoknak egy bizonyos kategóriája, éppúgy a vártüzéreknek műszaki csapatai részére is a Károly-csapatkereszt megszerzését lehetővé kell tenni annak a lelki megnyugvásnak biztosítása céljából, melyet nekünk ezzel a törvényjavaslattal és annak végrehajtásával el kell érnünk. Mélyen t. Ház! A javaslat maga is hangsúlyozza, hogy nincs lezárva a frontharcosok további segítése és ez egyik indítóoka volt a javaslat elfogadásának. Én azonban azt mondom, hogy amit el lehet végezni ebben a törvényben, azt ne hagyjuk későbbre. Itt utalok az úgynevezett hadviselt köztisztviselőkre. A hadviselt köztisztviselők kérdését törvényesszabályozás helyett elintézi ez a javaslat, — látszik rajta — keresett megnyugtatással, azzal, hogy az 1937 június ]8-án hozott minisztertaná : esi határozat végrehajtása majd biztosítani fogja a frontharcosokat ért igazságtalansá2* ülése 1937 november 12-én, pénteken. gok kiküszöbölését. Nein tartom elégségesnek. Miért nem lehet ezt törvényben biztosítani 1 ? 1937 június 18-án ihozta ezt a határozatát a minisztertanács, egészen .a közelmúltban, 19 esztendővel a világháború befejezése után. De az 1921 augusztus hó 19-én hozott minisztertanácsi határozat is már kimondotta, hogy a kinevezéseknél a rangsor a szakképzettség, az érdemesség és az alkalmasság mellett a frontszolgálat azonos tényező. Van tehát egy minisztertanácsi határozatunk már 1921-ből, amelynek lelkiismeretes, pontos végrehajtásával az elmúlt 16 esztendő alatt a köztisztviselő frontharcosokat ért mindenféle igazságtalanságot orvosolni és kiküszöbölni lehetett volna. Ha tehát ezt az 1921-ben hozott minisztertanácsi határozatot 19 év alatt nem hajtották végre, akkor — bocsánatot kérek — a frontharcos táborra, sem lehet megnyugtató az, ha most azzal akarják kielégíteni őket, hogy az 1937 június 18-i minisztertanácsi határozat majd orvosolja a köztisztviselő frontharcosok bajait. (Csoór Lajos: Majd 19 év múlva hoznak egy másik minisztertanácsi határozatot!) Anélkül, hogy a frontharcos-köztisztviselőkkel szemben a nemzet kötelességeit részletesen felsorolnám, egyszerűen utalok a Hadviselt Magyar Közszolgálati Alkalmazottak Bajtársi Szövetségére, a Magyar Hadviselt Vasutasok Országos Szövetségére és egyéb hivatott érdekképviseleti szervekre, amelyek memorandumok tömegében dolgozták ki kívánságaikat. Ezeknek a kívánságoknak teljesítése feltétlenül kijár, ezt feltétlenül megérdemlik a hadviselt frontharcosok. Csak egy momentumra kívánok még külön is rámutatni. Lehetetlen, igazságtalan dolog az, hogy azok a fiúk, akik egészen gyermekként az iskola padjaiból kerültek ki a frontra, és később nagynehezen állami szolgálatba, vagy akár magánalkalmazásba jutottak, nemkülönben azok, akiknek egyetemi végzettségét szakította meg a háború, vagy az egyetemi végzettség után kellett a frontra menniök, sérelmet szenvedjenek azért, mert a háború befejezése után több éven át nem voltak képesek elhelyezkedni, mert érvényesült az a szellem, amely nem tartotta kötelességének legelsősorban a frontharcosoknak állást és kenyeret adni. (Csoór Lajos: Ügy van! Nem volt elég protekciójuk!) Méltóztassék belátni, milyen szertelen igazságtalanság, — az ember igazságérzete felháborodik rajta — hogy e törvényjavaslat szerint csak annál számít be a katonai szolgálat ideje a nyugdíjba, aki a háború után két esztendő alatt elhelyezkedett az államnál, de azoknál, akik szerencsétlenek voltak, akik a munkanélküliség keserűségeit négyévi harctéri szolgálat után nem két, hanem három, négy, öt évig viselték és csak ezután tudtak állásba jutni, nem számít be a katonai szolgálat. Tehát megint az előnyösebb helyzetben lévőt, az erősebbet részesíti kedvezményben ez a törvényjavaslat, nem pedig^ a gyöngébbet, a szerencsétlenebbet. Ez az én felfogásom szerint abszolút igazságtalan rendelkezés. T. Ház! Ez a törvényjavaslat akkor volna jó, ha a segítés lehetősége leérne a frontharcosok legszélesebb rétegeiig. Ezt azonban nem látom benne, mert hiszen az én megítélésem szerint az 50 és 100 pengős határig megállapított adókedvezmény is kissé komolytalan. (Czirják Antal: De mennyire!) Ha valakinek 30 pengő az adója, akkor 10%-os adókedvezmény I mellett 3 pengő adóelengedésben részesül, ha
