Képviselőházi napló, 1935. XV. kötet • 1937. június 23. - 1937. november 16.

Ülésnapok - 1935-252

Az országgyűlés képviselőházának 252. oszlopot akarok állítani annak a kérésemnek a megalapozására, amelyet majd a honvédelmi miniszter úrhoz óhajtok intézni. Hogy mennyire helyesek a magyar tűzharcosra vonatkozó megállapításaim, arranézve legyen szabad egy pár példát felhoznom. (Halljuk! Halljuk!) A francia fronton végeztük be a világháborút s az utolsó hónapokban nem a magyar hadseregben, nem is a magyar katonák között, de a velünk együtt harcoló ezredek között megindult az a bizonyos folyamat, amelynek eredménye volt az, hogy minket hazatérésünk^ alkalmával azokban az országokban, ahol átjöttünk, katonatanácsok fogadtak. A legnehezebben kezelhető ezredrészek mindig az úgynevezett utászosztagok voltak talán. Megtörtént egy alkalommal, az egyik francia város melletti fedezékünkben, hogy idegen ezredbeli tisztek jöttek be hozzánk,, beszélgettek a mi magyar bakáinkkal, lázították őket — bocsánat a kifejezésért — és letépték a Károly király jelzésű sapkarózsát, minősíthetetlen szavakkal illetve a saját uralkodójukat, a mi uralkodónkat, az egész háborút és annak vezetőségét, s a tisztikart. Nem is hinném el, ha nem lettem volna sajátmagam szem- és fültanuja annak, hogy nem akadt az egész magyar ezredben, a magyar katonák között egyetlenegy sem,, aki, akár előttünk, akár mások előtt ezeket a reprodukálhatatlan kifejezéseket bármikor elmondotta volna és nem akadt abban az utászosztagban sem egyetlenegy katona, aki a legkevesebb lépést is tette volna abban az irányban, hogy a magyar hadsereg területén, a magyar ezred területén belül hasonló szetbomlasztó jelenségek történjenek, mint amilyenek történtek a mögöttünk lévő nemzeti területeken, tehát az a — hazulról talán káros politikai nevelés következtében nem egészen tiszta hazaszeretettel elbocsátott magyar munkáskatona is, — megítélőképességben, hősies bajtársi kitartásában nemzethűségének olyan fényes tanújelét adta ez esetben és sok más esetben is, hogy bátran hivatkozhatom arra, hogy ez volt az arculata az egész vonalon a magyar tűzharcos-katonának. A háború vége felé, a front felbomlása után azonban, amikor hazafelé jöttünk, mindenütt katonatanácsok voltak, de nálunk nem alakították meg. Jött ugyan a felsőbb parancs, bogy meg kell alakítani a katonatanácsodat. Mert mi történt? Megalakult ugyan a katona

: tanács és az első napon a katonatanács tagjai az ezred élén masíroztak, a második napon azonban talán magyar kényelemszeretetből, humorból, fifikából szépen hátra mentek a katonatanács tagjai s felültek a kocsikra és amidőn az ezredsegédtiszt hivatta a katonatanács tagjait, hogy tessék az ezredet eligazítani s a parancsokat kiadni, azt felelték: hagyjon nekünk békét a főhadnagy úr, tessék csak megcsinálni a tiszt uraknak, mint eddig. A magyar katonának, a magyar katonatanácsnak nem az volt a lelkülete, amelyet rá akartak kényszeríteni azok az idegenek, akik nem akartak szóba állani mással, csak a katonatanács-vezetővel; katonáinknál nem feküdt ez sem testüknek, sem lelkűknek, sem arisztokratikus érzésüknek, sem testvéri szeretetüknek, sem becsületérzésüknek nem kellett ez. Elmentek hátra s mint mondottam, felültek a kocsikra és három nap múlva senki sem tudta, hogy nálunk katonatanács volt. Amikor azután Isten kegyelméből átléptük a határt és bemasíroztunk Salzburgba, jöttek a 18—20 esztendős fiatal legénykék nagy ülése 1937 november 12-én, pénteken. 417 zergetollakkal a kalapjuk mellett és megrohantak bennünket: ide a fegyvereket, ide a lovakat, ide a géppuskákat, ide a felszereléseket! Csak ámultunk és bámultunk, hogy mikor végre ha nem is honi földre, de a Monarchia területére léptünk, —• tehát mintha már majdnem otthon lettünk volna — akkor az állomáselöljárótól azt kellett hallanunk: nincs vonat, nem adunk vonatot, tessék előbb mindent leadni; itt van különben egy magyar tiszt, aki a magyar kormány kiküldötte, az is ezt a parancsot adta ki. Hol ez a tiszt?.— kérdezte az alezredesünk. Nagynehezen a városból előkerült egy ciyilruhás úr (vitéz Kő József: Bakasapkával!) és azt mondotta: A magyar hadügyminiszter parancsa, hogy minden leadandó, az összes fegyverek, az összes géppuskák, az összes élelmiszerek, az összes felszerelési tárgyak stb., minden leadandó! Erre az alezredes először elsápadt, mintha ostorral vagy korbáccsal csapták volna arcul, azután elvörösödött és elküldött a 12. századért azzal a paranccsal: dos úr, szuronyt fel! S két perc múlva jöttek a vaggonok, pucoltak a zergetollas fiatal katonák és mi sértetlenül hazahoztuk az utolsó puskát, az utolsó szem kávét, az utolsó darabka szalonnát is, annak ellenére, hogy Marcheggnél még jött egy magyarul beszélni nem tudó százados, aki azt mondta, hogy tessék feloszlatni az egész vonatot, tessék kinek-kinek hazamenni, mert Pozsonyba már bevonultak a csehek. Azt mondta a mozdonyvezetőnk erre: tessék felülni, nincs semmi baj! Bocsásson meg a t. Ház, hogy ezekkel a kicsiny eseményekkel untattam az igen t. Ház tagjait, (Halljuk! Halljuk!) de az elmondottakból le akartam vonni egy nagy tanulságot, azt, hogy a magyar tisztnek, a magyar katonának, általában a magyar tűzharcosnak milyen az igazi arculata és lelkülete. Le akartam pedig ezt vonni azoknak a kéréseknek a meg:alapozására, amelyeket előterjesztek. Legyen szabad azonban a magyar katonának még egy nagy tulajdonságát kiemeluem: harcviselésének és ha kellett, meghalásának is a módszerét, mert az is valami specialitás, valami magyar különlegesség. A magyar katonának ebben a harcviselésében, fedezéknek az életében, a rohamoknak, a nehézségeknek az életében, a kitartásoknak és áldozatoknak életében a magyar katona lelkületében valami plusz volt a többi nemzet katonáiéval szemben. Ez a plusz abban nyilatkozott meg, hogy a magyar katona valami csodálatos bájjal, csodálatos kedvességgel, direkt valami csodálatos humorral, — ami talán ugyan más nemzet katonáinál is látható — valami egészen kedves mosolygással és valami úri felülemelkedéssel nézte az eseményeket. A magyar katona az előmasirozásnál, a koplalásnál, az éhínségnél, a penészes kukoricakenyérnél, a rohamok állásánál valami olyan könnyedséggel, Valami bájjal és mosolygással, valami olyan magyar tűzharcos viselkedéssel nézte az eseményeket, ami csak a magyar pszichének tu lajdonsága. Ez a negyedik erény, amit felemlítek itt az igen t. Ház előtt azért, hogy arra kérjem az igen t. miniszter urat, hogy a magyar katonai erényeknek és tulajdonságoknak ezeket az eleven hordozóit és birtokosait méltóztassék minden eszközzel és minden módon támogatni. (Élénk helyeslés.) Méltóztassék támogatni azokat a tűzharcos magyar testvéreinket, akik, — miként az előbb hallottuk — 38— 62*