Képviselőházi napló, 1935. XV. kötet • 1937. június 23. - 1937. november 16.

Ülésnapok - 1935-249

Az országgyűlés képviselőházának 24-9. épülhet fel az 113, ezeresztendős magyar jövő. (Helyeslés és taps a baloldalon, a balközépen és jobboldalon. A szónokot számosan üdvözlik.) Elnök: Takács Ferenc képviselő urat illeti a szó. Takács Ferenc: T. Képviselőház! Cseh­Szombathy t. képviselőtársam beszédének leg­nagyobb részével egyetértek, g különösképpen egyetértek azokkal a részekkel, amelyekben ő a hadirokkantakról és hadiözvegyekről beszélt, Nem is akarok az ő beszédével részletesen fog­lalkozni, inkább rátérek az én mondaniva­lóimra. (Halljuk a szélsőbaloldalon.) A képviselőházban valamennyi szónok hangoztatta, hogy a világháború óta már hosz­szú idő telt el és egyúttal hangoztatják a ja­vaslat támogatói azt is, hogy ma már ez a kér­dés^ bizonyos mértékig el is vesztette aktuali­tását. Kétségtelen, hogy ma már nemcsak a frontharcosoknak, illetőleg tűzharcosoknak el­helyezéséről kell gondoskodni, hanem a tűz­harcosok gyermekeinek elhelyezéséről is, és egészen bizonyos, hogy az egyetemes, nagy magyar kérdések elintézése alól nem vonható ki a tűzharcosok problémája sem. Ezzel azt akarom hangsúlyozni, hogy az egész magyar közéletet, az egész magyar társadalmat kellene átformálni, megreformálni s abba a nagy re­formsorozatba, amilyen a földreform, a tele­pítés és egyéb kérdés volt, nagyon szépen és jól be lehetett volna és be lehetne illeszteni a tűzharcosok problémáit is. Kétségtelen, hogy a magyar törvényhozásnak ezt a kérdést már régen el kellett volna intéznie, sőt én talán to­vább is mehetek: a magyar közéletnek tör­vényhozás nélkül is el kellett volna ezt a kér­dést intéznie. (Ügy van! Ügy van! a szélsőbal­oldalon.) Egészen magától értetődőnek és ter­mészetesnek kellene lennie annak, hogy azok, akik hátsó gondolatok rélkül teljesítették kö­telességüket a különböző frontokon és részesei voltak a hadrakelt seregnek, azok akármilyen helyen végzik ma munkájukat, kivételes tisz­teletben részesüljenek a társadalom minden tagja résziéről. (Farkas István: Megmondtuk, hogy a tyúkkölcsönök helyett ezeket a prob­lémákat kellett volna elintézni. Volt akkor pénz!) Sajnos, igen t. Képviselőház, ezt azonban nem tapasztaljuk semmiféle vonatkozásban. (Ügy van! tígy van! a szélsőbaloldalon.) Nem tapasztaljuk a hadirokkantakkal szemben, — sajnos, hangsúlyozhatom — még a hatóságok részéről sem tapasztalhatjuk. Magammal is igen sok sérelem esett már, aki pedig látha­tóan viselem magamon a háború következmé­nyeit. A hatóságok, s a rendőrhatóságok ré­széről is igen sok sérelem ért már, de nem akarom ezeket a személyes sérelmeket felso­rolni, általánosságban mondom csak: a magyar közvélemény nem viseltetik azzal a tisztelettel a tűzharcosok iránt, a hadiözvegyek, a hadi­rokkantak iránt, mint amelyet megérdemelnek. (Czirják Antal: így van, de nem csoda, ami­kor még a hatóságok sem teszik!) T. Képviselőház! A kezdet kezdetére kell visszamennünk, ha ezt a kérdést taglaljuk, (vi­téz Martsekényi Imre: Már 1919-re!) Sokkal messzebb t. képviselőtársam. A magyar, a szín­magyar csapattestek, a magyar katonák hát­rányos helyzetben voltak a hadseregben, nem­csak a szövetséges hadseregeknél, hanem még a monarchián belül is. (Meskó Rudolf: Ez így volt!) Már a háború elején, ha csak az 1914-es galíciai és szerbiai visszavonulásra gondolunk is, azt látjuk, hogy szédületes pocsékolása folyt ülése 1937 november 9-én, kedden. 315 a magyar életnek és a színmagyar csapatteste­ket, a legkiválóbb embereket áldozták fel bi­zony sokszor meggondolatlanul. (Farkas Ist­ván: A standbeli katonák!) sokszor tervek és komolyabb előrelátás nélkül. A legtávolabb áll tőlem, hogy a csapattisztekről, a legközvetle­nebb vezetésről beszéljek, mert én magam is csak a legnagyobb tisztelettel tudok vissza­gondolni egyes csapattisztekre, akikkel nekem módom és alkalmam volt érintkezni, de a leg­felsőbb vezetésben bizonyos vonatkozásokban kétségtelenül nagy hibák voltak és bizony azok nem egyszer nagy hibákat követtek el. (Czirják Antal: Pocsékolták feleslegesen a magyar vért!) T. Ház! A magyar törvényhozásnak és a magyar közvéleménynek lett volna kötelessége, hogy azt a hátrányos helyzetet, amelybe a ka­tonák kerültek a háború miatt, a háború után megváltoztassa. Számolni kellett volna ezzel ilyen szempontból — mert a katonáink a há­ború alatt tényleg hátrányos helyzetben vol­tak — és ha a háború utáni törvényihozások nem tették, nekünk kell fokozottan jóváten­nünk az akkor elkövetett hibákat. Vájjon el­múlt-e már enrek az ideje? Én azt mondom, hogy nem. Azokat a hibákat, amelyeket elkö­vettek, még mindig helyre lehet hozni és nem lehet magunkat azzal mentegetnünk, hogy idejét multa ez a kérdés. Még ha tényleg hosz­szú idő telt is el és az a meggyőződésünk, hogy bizonyos vonatkozásokban elkéstürk az intéz­kedésekkel, akkor sem lehet magunkat ezzel mentegetnünk, még kevésbbé azzal, hogy nin­csen az államnak erre a célra pénze. Hát mire van, ha erre sincs? (Czirják Antal: "Ügy van! A Eádióból is kikerül!) Mire lehet áldozatot hoznia a nemzetnek, ha erre a célra nem akar áldozatot hozni. (Farkas István: Megdrágítják a kenyeret! Erre van pénz!) Éppen azért, mert ilyen súlyos helyzetben van az ország, kell fo­kozatos erőfeszítéssel azon lennünk, hogy azok felé, akik a harctéren önzetlenül megtették kö­telességüket — és szinte azt mondhatnám: jobb ügyhöz méltó buzgalmat és önzetlenséget fej­tettek ki — az ország és az egész magyar rem­zet fokozott mértékben megtegye a köteles­ségét. Számolni kell azzal az érzékenységgel is, amely kétségtelenül valamennyiünkben meg­van, akik részesei vagyunk ennek a vesztett háborúnak. Számolni kell, tudomásul kell venni és honorálni kell, hogy nekünk kétszere­sen fáj az ország csonkasága, mert hiába ál­doztunk életet és testi épséget. Ezzel az érzé­kenységgel számolni kell és ha eddig a nemzet és a közvélemény nem tette meg a kötelessé­gét, akkor most a huszonnegyedik órában tegy„ meg. (Úgy van! Ügy van! a szélsőbaloldalon.) Ne keressünk tehát az alamizsnaosztogatá­sokra mentséget. A katonák sem kötötték fel­tételekhez az áldozathozást, éppen azért kell magától értetődőnek lennie a mostani áldozat­hozásnak is. (Czirják Antal: Nagyon helyes!) T. Ház! Ha a multat, a háború utáni idő­ket vizsgáljuk ezzel a kérdéssel kapcsolatban, akkor arra döbbenünk rá, hogy a törvény mostani előkészítője, a honvédelmi miniszter úr, tényleg meglehetősen kényszerhelyzetben volt, amikor a törvényjavaslatot idehozta a Ház elé. Hiszen az elődök a hadirokkant-tör­vénynek meghozásával és a különböző rende­letek kiadásával már bizonyos mértékben prae­judikáltak. A hadirokkant-törvény módosítása nélkül most már alig lehet továbbmennünk, mert hiszen egészen furcsa volna, hogy több

Next

/
Oldalképek
Tartalom