Képviselőházi napló, 1935. XV. kötet • 1937. június 23. - 1937. november 16.

Ülésnapok - 1935-248

Az országgyűlés képviselőházának 248.. tást. (Helyeslés és taps a jobboldalon.) A katonatiszt mindig csak hazafias szellemben teljesítette szent kötelességét. Bennünket már fitalkorunkban úgy neveltek, hogy a haza védelmének, a rend biztosításának, az ország nyugalmának vagyunk mi a legfőbb ^őrei és mindezért a szolgálatért, amelyet magától értetődően kötelességtudásiból teljesítettünk, semmiféle nagyobb díjazást nem követeltünk, nem is igényelhettünk. Nem lehet tehát azt mondani, amit a képviselő úr mondott. Mi a háborúba is kizárólag a haza és a nemzet becsülete megmentéséért vonultunk nagy lelkesedéssel, hogy hivatásunknak végre-valahára eleget tudjunk tenni. Pár szót kell még szólnom arról, mintha a magyar katona hősiességét művésziesen és reklámszerűen hirdettük volna. Nem mi hirdettük a magyar katonaság hősiességét, hanem az ellenfél hirdette és az elért fegyvertények hirdették, hogy a magyar katona a világ legelső katonája. Ami azt illeti, hogy a hadsereg romlása akkor kezdődött még, amikor a hadsereget leszavaztatták, hogy királyság vagy köztársaság legyen az ország, esküszöm, hogy annak ellenére, hogy én magas állásban voltam, nem tudok róla, és ha tudtam volna róla, elhallgattam volna és nem is szavaztattam volna és a legtöbb csapat így cselekedett. Mi óvakodtunk mindig a politikától, mert a hadsereg fegyelmét és egységét óhajtottuk mindig megmenteni. Továbbá, nagyon hangsúlyozta Peyer igen t. képviselőtársam, hogy mi igen nagy ígéreteket tettünk a hadbavonult katonáknak. Én legalább nem emlékszem rá, hogy valaha is mondottam volna: fiam, te ezért a háború után meg leszel jutalmazva. (Zaj a baloldalon.) Soha ilyet nem mondottunk, még azt sem mondottuk, amit megparancsoltak. (Gr. Takách-Tolvay József: Csák szabadságot adtunk neki jutalmul!) Vissza kell utasítani azt is, mintha a magyar katona fosztogatott volna. (Peyer Károly: Azt nem mondotta senki!) Az a magyar katona, amikor visszatért a harctérről, azzal a vággyal volt eltelve, hogy újra családja körében erezhesse magát. Azok, akikről szó volt. biztosan másféle emberek lehettek, de a magyar falu katonája semmiképpen sem leheteti (Peyer Károly: Olyanok ellen védekezik, amiket nem mondottam!) Igen t. képviselőtársam nagyon hangsúlyozta továbbá, hogy ebben a törvényjavaslatban a hadimunkát végzett asszonyok elismeréséről semmiféle intézkedés nincsen. (Peyer Károly: Nem is kértem! — Malasits Géza: Csak megemlítette őket!) Igen, megemlítette, és én erre is ki akarok térni. Egy harcos katonának, aki a lövészárokban volt, négy kiszolgáló személy kellett. Az első a gyárban, a második a vasúti közlekedés biztosításában, a harmadik a hadtápnái, a negyedik pedig ott volt a harctéren ós ő harcolt egyedül. Helyes tehát az, hogy osztályozzunk, értékeljünk, sorrend, érdem szerint adjuk meg a jutalmakat, mert az a katona, aki a lövészárokban volt, nemcsak szenvedett hanem minden pillanatban kockáztatta életét, (Peyer Károly: Ugyanezt mondottam!)) a többi csak kiszolgáló személyzete volt annak az egy harcosnak. Annak, aki a hadtápnál, vagy a gyárban volt alkalmazva, megvolt a jó fizetése, vett magának vasárnap egy récét, megsütötte, otthon aludt, mi pedig, mint méltóztatnak ülése 1937 november 5-én

f pénteken: 297 tudni, sapkában kaptuk a kenyeret. (Farkas István: Libát sem láttak, nem hogy récét! — Br. Vay Miklós: Egy rossz tyúk is megtette!) Sajnos, a világháború nagyon siralmasan végződött számunkra. Ezt nem is a magyar katona idézte elő, hanem az, hogy bennünket cserbenhagytak a háborúban, (Peyer Károly: Szövetségeseink!) En tehát a magyar hősiességet, mint a harctéren volt parancsnok, sértetlennek tartom. (Propper Sándor: Olasz testvéreink hátbatámadtak, ezt nem lehet tagadni !) Gyönyörű, szép hadseregünk szétmállott a hadseregben levő izgatás folytán. Hála az égnek, hogy akadtak azután emherek, akik ezt a gyönyörű, szép, fegyelmezett hadsereget ismét megszervezték és itt említem meg gróf TakáchTolvay képviselőtársamat, az Országos Frontharcos Szövetség elnökét, aki pár lelkes emberrel megkezdte munkáját és olyan szép, gyönvörű, hatalmas munkát végzett. (Ügy van! Ügy van! a jobboldalon.) Ezek az emiberek ismét^ öntudatra ébredtek, fegyelem, kötelességtudás és hazafias érzelem vezeti őket. Ezért nagv hála és elismerés illeti őket. Hogy ez a szerencsétlen törvényjavaslat, — amelyet magam is így nevezek, mert nem elégíti ki teljesen azokat a kívánalmakat, amelyeket mi tulajdonképpen szeretnénk adni embereinknek — éhben a formában került ide, azt a nyomor, a nélkülözés idézte elő. Minden ország gazdasági helyzete szerint intézkedik saját hadviselt embereiről és magától értetődik, hogy ez a törvényjavaslat is ebben a szellemben az ország anvagi helyzete szerint intézkedik az^összes itt felsorolt pontokban a hadviseltek és azok hátramaradottai iránt. Mindamellett és nagy Örömmel és szeretettel fogadom ezt a törvényjavaslatot,, mert ez nemcsak anyagi támogatást nyújt, de az erkölcsi biztosítékot is megadja törvényes úton és módon. Manapság, ha kimegy az ember a falura, azt tapasztalja, jóformán szégyenli valaki azt mondani, hoarv Q frontharcos. Lenézik. Ezt meg kell akadályozni. Minden ember legyen húszke, hogv a haza védelmében tudását, tehetségét feláldozhatta. Itt van a jaoan-kinai háború. Olvassuk, hogy halálzászlóaljak alakulnak olyan vállalkozásokra, ahol százszázalékig biztos a halál és ilyen feladatokra ezrével jelentkeznek. Nem kérdik az illetők., hogy mit kapnak, vagv mit hoz az állam utánuk- (Ügy van! Ügy -van! jobbfelől.) Ilyen tüzes lelkesedést kell ebbe a magyar fajba belenevelni. Felhívom a honvédelmi miniszter úr figyelmét arra, hogy a japán iskolában, ha a tanító azt kérdezi, mi a legszebb és a legnemesebb feladat, a japán kisgyermeknek ez a válasza: a hazáért meghalni. És mi ennek a következménye? Az a nagy áldozatkészség, hogy ezrével vállalkoznak a biztos halálba vezető feladatokra. (Esztergályos János: Minél több Szent-Györgyit a hazáért!) Az ország és a nemzet léte száz százalékig a hadseregétől függ, ha pedig olyan magas feladatok függnek a hadseregtől, akkor gondoskodjunk is azokról, — vagy esetleg nem is róluk, hanem a hátramaradottaikról — akik végigszenvedték a világháborút, akik ott a pergőtűzben, a kavernákban kuporogtak, áztak, fáztak, éheztek, megsebesültek. Ezeknek a hősöknek okvetlenül meg kell adni az erkölcsi elismerést és amennyire az anyagi helyzet megengedi, az anyagiakat is, (Helyeslés a jobb-