Képviselőházi napló, 1935. XV. kötet • 1937. június 23. - 1937. november 16.
Ülésnapok - 1935-248
278 Az országgyűlés képviselőházának 24 na a legnagyobb eloge-okat zengik is lelkük mélyén maguk is kevésnek találják a törvényjavaslat intézkedéseit és hogy azt a kritikát,, amelyet én a bizottságiban gyakoroltam és ma itt ezzel a javaslattal szemben gyakorolni fogok, a lelkük mélyén aláírják, csak legfeljebb politikai elhelyezkedésük és talán,, — hogy úgy fejezzem ki magamat, — bölcs meggondolásaik, teszik lehetetlenné számukra, hogy a jelenlegi helyzetben többet kívánjanak. Mielőtt erről a javaslatról beszélnék, méltóztassanak megengedni, hogy legelsősorban két egyszerű tételből induljak ki. A világháború alatt idehaza énekeltek,, ha jól tudom, az egyik kabaréban egy dalt, — egy Szibériában elpusztult, kiváló magyar író dalát, — amelyben az volt, hogy: »Csak egy éjszakára küldjetek ki őket.« En itt ma beszédem elején igenis azt mondom, hogy csak egy éjszakára lettek volna kint a harctéren vagy csak egy éjszakát töltöttek volna el Szibériában azok,, akik olyan szűkkeblüek voltak a magyar tűzharcosokkal szemben és akik idehaza anélkül, hogy valaha is a fronton lettek volna, élet és hálái bíráinak tolták és tolják fel magukat a frontharcosok kérdéseiben. Ha egy éjszakát töltöttek volna kint a harctéren vagy Szibériában, iákkor — meg vagyok róla győződve — itt, ebben az országban a legutóbbi 18 esztendőben más világ lett volna. A másik tétel,, amelyből beszédemben ki akarok indulni az, hogy amikor kivitték a kolerásokat és a flecktífuszosokat a tasken di temetőbe és amikor a trocki-táborban ebben az egyetlen egy hadifogolytáborban 18-000 magyar ember, hadifogoly pusztult el, — úgyhogy végül a flecktifusz és kolera által megfertőzött trocki-tábort fel kellett égetni, — hányszor gondoltunk, arra,, hogy tudják-e ezt odahaza azok az emberek és tudják-e, hogy akik kint voltak, mennyi mérhetetlen sokat szenvedtek 1 Ma is .bátor vagyok ezt a kérdést aláhúzottan feltenni, hogy azok, akik idehaza olyan békességben, nyugodtan, olyan kevés gonddal élték végig a háborút és osak a mozivászonról ismerik azt, hogy tulajdonképpen mit jelentett a világháború azokra nézve, akik abban résztvettek, vájjon tudatára ébredtek-e végre annak, hogy mit jelentett a világháborúban katonai szolgálatot teljesíteni,, mit jelentett Doberdo, mit jelentett Wolhynia,' mit jelentettek a Kárpátok, mit jelentett Szibéria és mit jelentett Turkesztán rettenetes forrósága? Nekem az a meggyőződésem, hogy sajnos,, nem. tudnak róla, hogy sajnos, az. intéző körökben még ma is igen sokan vannak olyanok, akik talán még a regények után,, a harctéri leírásokból sem tudják eléggé elképzelni, hogy mi volt a harctér. Az a meggyőződésem: nagyon jó volna, — ha már a legutóbbi 18 esztendő alatt ennek az országnak az életében a tűzharcoskérdés közéleti jelentősége olyan csekély volt, — hogy az egyes tűzharcoskérdések elintézésénél lehetőleg csak olyan embereknek adnának .beleszólást, akik maguk is kint voltak a harctéren. Ez a minimum. Méltóztassék elhinni, hogy attól az embertől, — és ez volt 18 éven keresztül a katasztrófa — aki a büróhól ismerte a háborút, aki a büróból ismerte a kolerát, aki a büróból ismerte a flecktifuszt, aki a büróból ismerte a Kárpátokat, aki a büróból tudta azt, hogy kavernálk voltak a doberdói fronton,, de soha életében '. ülése 1937 november 5-én, pénteken. egy kavernát másutt, mint fényképen vagy moziban nem látott, nem kívánható, hogy olyan érzéke legyen ezeknek a kérdéseknek az elintézésénél, mint amilyen van annak az embernek,^ aki maga is frontkutya volt, aki maga is ott ázott-fázott, nézte a bombák lecsapódását, nézte a bombák pukkanását odafent a levegőben és várta, hogy azoknak a hombáknak a szilánkjai hova fognak lehullani. r Az a tiszteletteljes kérésem, hogy — (bürokrácia ide, bürokrácia oda — méltóztassék végre a frontharcos kérdések elintézésénél a szerepet elsősorban azoknak az embereknek átengedni, akik maguk is harctéren voltak, a lövészárkokban feküdtek és a lövészárkokban kínlódtak: s akkor, meg vagyok róla 'győződve, hogy a dolgok intézésében — bátor leszek konkrét esetekre rátérni — rögtön előhaladást fogunk tapasztalni. Egész beszédemnek egy akar lenni a tendenciája, az, hogy beszéljünk őszintén ezekről a kérdésekről, olyan őszintén, mint amilyen őszintén beszéltünk a 'bizottsági tárgyalásokon, annál is inkább, mert kár itt a képviselőházban szembekötősdit játszani. Annál is inkább kár,, mert hiszen itt százezrek és százezrek élnek ebben az országban, akik maguk kint voltak a frontokon, kint verekedtek, akik hazaérkezve azokat a jelenségeket, amelyeket én próbálok mai beszédemben megállapítani, a maguk életén keresztül észlelték. Amikor mi kimentünk a harctérre, akkor mi valamennyien azzal a gondolattal mentünk ki, hogy az, amit mi a harctereken teljesítünk és teljesíteni fogunk, az idehaza megbecsülésben fog részesülni. Mi azt gondoltuk,, hogy ha nem is adnak nekünk privilégiumokat azért, mert a harctéren a hazával szemben a kötelességünket — aláhúzom: kötelességünket — teljesítettük, de legalább nem lesznek a másodosztályba sorozva azok, akik a harctéren voltak, azokkal szemben, akik nem voltak a harctéren. Megvallom egészen őszintén, mi arra számítottunk és azt gondoltuk, hogy ha vége lesz a világháborúnak,, akkor a világháború után diadalkapun keresztül fogunk hazánkba visszatérni és szeretettel, babérkoszorúval és cserfalombokkal fognak bennünket fogadniArra nem gondoltunk, hogy a világháború után a kertek alatt fog kelleni hazalopódzniok a frontkatonáknak. (Ügy van! Ügy van!) Mi azt gondoltuk, hogy ez az ország meg fogja becsülni azokat, akik a hazával szemben kötelességüket teljesítették s hogy, akik kint a fronton küzk'ödtek és kínlódtak, azok lesznek az első osztályú állampolgárok, — ha már állampolgárok között különbséget szabad és lehet tenni — és nem gondoltunk arra, ami bekövetkezett. (Vitéz Árvátfalvi Nagy István: Nem akarnak katonát látni!) Mi nem tehetünk arról, hogy a világháborút elvesztettük. Az a katona, aki a harctéren volt,, teljesítette a kötelességét. (Gr. Takách-Tolvay József: Nem a magyar katona vesztette el a háborút!) Erről a kérdésről akarok beszélni, t. képviselőtársam. Mi nem tehetünk arról, hogy a világháborút elvesztettük. Ha egy sakktáblán az egyik félnek megvannak az összes sakkfigurái, a másik félnek meg nincsenek meg a sakkfigurái,, hanem talán éppen a királynője vagy a hástyája vagy a futója hiányzik, vagy pedig ha az, aki sakkozik, nem tud sakkozni, akkor az a paraszt, akinek lépnie kell egyet, nem tehet arról, ha az, akinek az egész sakk-