Képviselőházi napló, 1935. XIV. kötet • 1937. május 31. - 1937. június 22.

Ülésnapok - 1935-222

Az országgyűlés képviselőházának helyen álló államot. Görögország és Törökország: is 2"5 millió métermázsa gubót termel, sőt szamiszédunk, Jugoszlávia is 800.000 métermázsa gulbót produkál évenkint. Ezek olyan számioik, amelyeknek innindenesetre serkentőleg kell hatniok annál w inkább, mert hiszen a iselyemtenyésztés — épúgy mint tegnap rá méltóztatott imutatni a földmivelésügyi miniszter úrnak a bortermelésre — roppant szociálisi jelentőségű termelési ág lebet. Hiszen a selyembjenyóklkal az öregeik, az asszonyok ési a gyermekeik is tudnak foglalkozni, tehát a munkásoknak, a kézimunkásoknak azok a rétegei is foglalkoztathatók lennének, amelyek az erős napszámmunkát nem bírják, sőt nemcsak hogy foglalkoztathatók lennének, hanem ha ezt a foglalkozási ágat kellő belterjességgel és kellő intenzitással űznők, roppant nagy nemzeti jö-' védelmet tudnánk belőle előállítani. Hiszen a selyemkultúra nálunk most, sajnos, meglehetősen elmaradt, békében azonban — ha jól tudom — elértük az: évi kétmillió métermázsa gubótermelést is. Igaz ugyan, hogy aza mennyiség, amelyet most Csonkamagyarországon előállítunk, nagyjában és egészében megfelel annak a hányadnak, amely Nagymagyarorezág békebeli termeléséből a csonkaországra esik, azt hiszem azonban, ezzel nem elégedhetünk meg, mert hiszen ez teljesen kiaknázatlan terület. Amikor a gabonával, azután más egyéb ilyen mezőgazdasági mívelési ágakkal nem tudunk kellő eredményt elérni, akkor két kézzel kell egy ilyen lehetőség után kapnunk. A kellő eredmény ebben a termelési ágban két dolgon múlik. Először szükséges az, hogy megfelelő mennyiségű eperfa legyen, másodszor szükséges, hogy az emberekben munkakedv legyen. Nagy elismeréssel kell nyilatkoznom a földmivelésügyi kormányzat jelenlegi selyemtenyésztési vezetőiről és nagy elismeréssel kell leszögeznem, hogy körülbelül 250—300.000 eperfát adtak ki az utóbbi esztendőkben. Ez arra mutat, hogy ha ezt az akciót ugyanilyen ütemben folytatjuk, akkor néhány esztendő múlva talán meg lehet kétszerezni selyemtermelésünket. Nagy baj azonban, hogy az embereknek nem sok munkakedvük van a selyemtenyésztéshez. Ezt a kedvet kellene valamiképpen felfokozni. Ez a felfokozás pedig természetszerűen leginkább a gubóbeváltási ár révén történhetnék. Ha a gubóbeváltási árakat nézzük — est a kérdést, szekszárdi képviselő lévén, ismerem, mivel Szekszárdon folyik, azt lehet mondani, a selyemtenyésztés legélénkebb munkája — akkor azt látjuk, hogy 1929-ben m

£g 2 P 80 f. volt a gubó beváltási ára, 1930-ban lement 2 P 20 f-re, 1931-ben 1 P 25 f-re, 1932-ben 1 pengőre, majd lement 80 fillérre, vagyis az emberek azt látták, hogy a gubó beváltási ára mindig esik, nem érdemes selyemtermeléssel foglalkozni. Most azután megint emelkedett a beváltási ár 1 P 25 f-re, szerény véleményem szerint azonban ez sem elegendő; Belátom, — és éppen ezért voltam bátor előterjeszteni a kérdést, -w hogy a kormányzatnak nehéz a helyzete akkor, ha ezt a dolgot üzemként méltóztatik kezelni, mert ha nem 1 pengős, hanem 1 P 30 f-es vagy 1 P 40 f-es beváltási árat adunk, akkor az üzem költségvetésében nagyobb lesz a ráfizetés. Ez tiszta dolog. Nem szabad azonban ezt a termelési ágat mint üzemet kezelni. Ha az emberek azt látják, hogy a gubó beváltási ára mindig kisebb, és nem keresik meg azt, amit — mondjuk — napszámmal megkeresnek, akkor nincs kedvük a selyemtermeléshez. Általános óhaj azon a vidé22. ülése 1937 június 1-én, kedden. 65 ken, — már pedig Tolna, azt hiszem, a legnagyobb, vezető ilyen selyemtenyésztési vidék, különösen Szekszárd környéke, — hogy legalább annyit szeretnének keresni a selyemtermelésen; mint — mondjuk — a napszámon, mert akkor már érdemesnek tartják a vele való foglalkozást. Hogy mennyire fontos ez a kérdés, annak illusztrálására elég talán Mussolinire hivatkoznom, aki az első panaszra, amikor a selyemgubó olcsó áráról panaszkodtak, egyszerűen hatalmi szóval egy egész lírával felemeltette a beváltási árat, hogy az embereknek kedvük legyen a termeléshez, mert hiszen a selyem maga roppant nagy nemzeti érték. Azt hiszem, hogy különösen azok, akik katonák voltak, teljesen tisztában vannak azzal, hogy a selyemnek honvédelmi jelentősége is van, tudniillik olyan feladatokat old meg és olyan szükségleteket elégít ki, amelyeket más módon nem lehet megoldani és kielégíteni. Nekünk tehát nem érdekünk, hogy a selyemből behozatalunk legyen, hanem a selyemtermelést annyira kell fokoznunk, hogy kivitelre legyen alkalmas. Kínában olyan selyemkultúra van, hogy mindenki selyemben jár, a legegyszerűbb embertől kezdve. Nálunk is az lenne az ideális állapot, ha lehetőleg mindenki selyemben, még pedig magyar selyemben járhatna. A selyem ugyanis a legtartósabb anyag a világon, ezzel nem konkurrál semmiféle vászon, semmiféle pamut, hiszen méltóztatnak tudni ezer-, kétezer-, meg háromezeréves selymekről, amelyeket felbontott sírokban találtak. Szekszárd vidékén is feltártak egy sírt, amelyben benne volt a zörgő csontváz, a jó Isten tudja, mióta porladt ott a halott, de a selyemruhája még megvolt és ha azt a selyemruhát kiemelték volna onnan és kimosták volna, ha valakinek gusztusa lett volna hozzá, akár hordhatta volna is. A selyem ellenállóképessége tehát, azt lehet mondani, határtalan. A selyemtenyésztés fejlesztésével tehát egyfelől egy ilyen fontos anyagot szereznénk, másfelől pedig rengeteg munkalkaimat adnánk, úgy hogy a munkanélküliséget is igen nagy fokban csökkenteni tudnók. A békében a selyemtenyésztéssel foglalkozó emberek átlagos keresete 40—42 pengő volt. Ma, amint a statisztikai kimutatásokban olvasom, átlag 32—33 pengőt keresnek selyemtenyésztéssel. Selyemtenyésztéssel nálunk csak valami 22—23,000 ember foglalkozik. Magában véve elkeserítő dolog, hogy egy ilyen országban, mint a mienk, ahol három millió a proletár föld; munkás, mindössze csak 22.000 ember szánja rá magát a selyemtenyésztésre. Látjuk tehát, hogy ez teljesen kihasználatlan munkalehetőség. A selyemtenyésztési felügyelőségek mindent elkövetnek ebben az irányban, hogy fokozzák a selyemtenyésztéshez való kedvet, ez kétségtelen. Magam is láttam egy remek filmelőadást, amelytől valósággal gusztusa, kedve támadt még a nadrágos embernek is a selyemtenyésztéshez. Mindez azonban, mondom, nem elegendő akkor, ha a selyem beváltási ára körül nem történik valami radikális intézkedés. Én tehát arra kérném az igen t. miniszter urat, méltóztassék valamilyen formában odahatni, hogy a selyemgubó beváltási ára emeltessék és ezzel az emberek selyemtenyésztési kedve valamiképpen megjöjjön. Ami a dolog másik részét, az eperfatermelést illeti, itt is tisztelettel kérem a miniszter urat, — mint egy ilyen speciálisan érdekelt vidéknek a képviselője — méltóztassék minden súlyával odahatni, hogy az eperfatermelés 10*