Képviselőházi napló, 1935. XIV. kötet • 1937. május 31. - 1937. június 22.

Ülésnapok - 1935-227

Az országgyűlés kepviseló%áz<kaic 2 27, ülése 1937 júnms S-án, kedden. 3f>£ segvetesi vitában elhangzott panaszokból is nagyon ismeretes. Ilyen nagy jogokat tehát nem lehet a kormányoknak adni, különösen, amikor latjuk, hogy ez milyen végzetes eredmenyekre vezetett. Ennek a törvényjavaslatnak indokolása mondja a törvényjavaslat és a kormányrendszer lelett a legtalálóbb bírálatot. Az indokolás tartalmazza a kormány részéről is azt a beismerest, hogy kár évről-évre ilyen felhatalmazásokat adni a kormányoknak, nem érdemeltek meg, mert minden ígérgetés ellenére nem tudtunk meg csak odáig sem eljutifi, hogy ezeknek a javaslatoknak évről-évre való benyújtása feleslegessé váljék. Annakidején, 1931 júliusában a bekövetkezett gazdasági pánik hatása alatt július 14-ére, 15-ére és 16-ára bank szünnapokat kellett elrendelni és mint tudjuk, ekkor bocsátották ki a 4000., 4100. és 4300. számú rendeleteket is, amelyek korlátok alá vetették hiteléletünket és a Nemzeti Bank fennhatósága alá helyezték devizagazdálkodásunkat. Ezek a rendeletek akkor egy új törvényhozó faktort állítottak fel mellénk, a Nemzeti Bankot és a Nemzeti Bank valuta-, devízakérdésekben ma is szintén korlátlanul gyakorolja a törvényhozói hatalmat. Hát mehet ez sokáig? Annyi ígérgetés ellenére még most is ott vagyunk, hogy a kormány azt mondja az indokolásban, hogy mindazok a körülmények, amelyek a felhatalmazás megadására 1931-ben indokul szolgáltak, lényegükben ma is fennállanak. Indokul szolgáltak erre, mint említettem, az 1931 júliusában bekövetkezett gazdasági pánik. És indokul szogált a 'külföldön itt-ott kiütött válság. Annakidején ugyanis a törvényjavaslat előtt kibocsátott rendeletekre nézve az abszolució kérését azzal indokolta a kormány, hogy Amerikában nagy tőzsde-krach következett be, Németországban megbukott a Danatbank, Ausztriában a Creditanstalt s ezeknek hatása megérződik a magyar közgazdasági és pénzügyi életen is, a további bajok elhárítása végett tehát ebben a szorult, kényszerhelyzetben szükségrendeleteket ikellett kibocsátani. Fogadjuk el, hogy abban az időben indokolt volt ezeknek a szükségrendeleteknek a kibocsátása és annakidején talán szükség volt a szükségtörvényre is. Maga a kormány is szükséggel mentette ezt a lépését s százszor fogadták, ahány miniszter felszólalt az akkori vitában, a miniszterelnök úr és a pénzügyminiszter úr is mind hangsúlyozták, hogy átmeneti intézkedésekről van szó; gróf Bethlen István még azt is mondotta, hogy az 1924:IV. tc.-ben, a szanálási törvényben messzebbmenő felhatalmazás adatott a kormánynak és nem is egy évre. Ennek a felhatalmazásnak vége lett 1927. év végén. Most nem kérnek — úgymond —• olyan hosszú felhatalmazást, csak egy évre kérik, egy év múlva az ilyen szükségrendelettel és szükségtörvénnyel valló további kormányzásra nem lesz szükség. , . , Amikor visszatekintek az 1931. evi vitára és arra az időre, abból bizonyos tanulságokat kell levonnom. Mert a vitából kitűnik, hogy akkor sem a külföldön kitört válságok voltak az okai annak, hogy hirtelen szükségrendelettel es szükségtörvénnyel kellett előjönni, hanem ez az ok egyedül a belpolitikai helyzet, belső gazdálkodásunk s a belső gazdasági és hitelelet állapota volt. Maga gróf Bethleni István beismerte abban a vitában, hogy költségvetésen kivul elköltöttek a szanálási kölcsönből 170—180 millió pengőt különféle beruházásokra és ezenkívül a költségvetési feleslegekből elköltöttek 800 millió pengőt, kereken tehát 1 milliárd pengőt. Abban a vitában már azt is megállapították a kormány minden ellenmondása nélkül, hogy részben előzetesen szövetkezeti beruházásokra, részben segélyezésekre és jegyzésekre elköltött a kormány 3 milliárd koronát is, körülbelül tehát annyit, amennyi a szanálási kölcsön volt. Ez vezetett oda, hogy 1931 júliusában a bukás bekövetkezett. Ezt nem szabad elfelejtenünk, ebből 7 év alatt le lehetett volna vonni a tanulságokat, és ha látjuk, hogy az akkori gazdasági összeomlásnak és annak, hogy akkor ilyen szükség-jogszabályalkotással kellett előjönni, oka és motívuma belpolitikai és belső gazdasági életünk volt, ma annál inkább felelősségre vonhatjuk a kormányt, hogy amikor csupán csak belső körülményeken múlt az, mint azelőtt, hogy 1931-től kezdve 1937-ig rendet teremtsen és ne lehessen többé ilyen, a nemzet presztízsét, gazdasági és politikai érdekét is sértő rémhír-törvénnyel előjönni, mégis ezt azzal indokolja, hogy nálunk még ma sincs rendben a gazdasági és hitelélet. Ha a rémhírterjesztés ellen külön rendelkezést vesznek fel ebbe a törvényjavaslatba, akkor felesleges dolgot cselekszenek, mert ugyanazt a rémhírterjesztést, amitől a kormány nemcsak az országot, hanem — úgy látszik — egyes egyéni, kiváltságos érdekeket is meg akar óvni, maga elvégezte az elkövetkező egy esztendőre, vagy Isten tudja, milyen hosszú időre ezzel a törvényjavaslattal amellyel világgá kiáltja, hogy nálunk nincs rendben a gazdasági és hitelélet, de nincs rendben az államháztartás egyensúlya sem. Természetes is, hogy nem lehet rendben, mert azokat a tanulságokat, amelyek megértetik velünk, hogy mi vezetett az 1931. évi összeomláshoz, nem szívlelte meg a kormány. Most is abban az önámításban él és hagyja meg a nemzetet, hogy itt a dolgok rendben vannak, hogy itt olyan költségvetési rendszeren épül fel életünk, amely a lehető legjobb, holott összeroskadunk a közterhek alatt. Folytatódik az 1931 előtti rendszer, amikor a kormány 800 millió pengőt vett el a társadalomtól, a közgazdasági élettől, mint költségvetési felesleget és mint említettem, éppen ezeknek a költségvetési feleslegeknek elvétele s nem adócsökkentésre való felhasználása vezetett jórészben a katasztrófához, a teljes összeomláshoz. Még sem vonták le ennek máig sem a következményeit. Azóta is azt látjuk, hogy a költségvetés nagy érdemét abban látják pénzügyminisztereink, hogy az olyan rugalmasan van összeállítva, hogy évről-évre mindig költségvetési feleslegekre vezet, ami által évente épp úgy 10—20 és még több millió pengőt vonnak el feleslegesen a nemzet közgazdasági életétől, mint ahogyan annak idején évente körülbelül 200 milliót vontak el. Mindebből nemcsak (az nyilvánvaló,, hogy az 1924:IV. tc.-t is feleslegesen hoztuk, ami egyéb téren is az ország sok kárát eredményezte szükség nélkül, mert kiderült, hogy a szanálási kölcsönre nem is volt szükségünk. Nem is kellett azt az államháztartás egyensúlyának helyreállítására felhasználni, hanem felhasználták beruházásokra és így lehetett a 200 millió pengős feleslegekkel dolgozó költségvetések mellett összesen ezermilliót elkölteni. A kormányzat azonban azóta is ezen az úton maradt, még mindig azzal büszkélkedik, hogy évről-évre költségvetési feleslegei vannak, mert hiszen az, hogy a költségvetés szaldója deficitet mutat,, nem téveszthet meg^ bennünket. Hiszen a költségvetési főelőadó úr az előadói székből mondotta, hogy a költségvetés 50*