Képviselőházi napló, 1935. XIV. kötet • 1937. május 31. - 1937. június 22.
Ülésnapok - 1935-227
356 Az országgyűlés képviselőházának 2 csak egy kozmetikai művelet, tehát deficitje dacara rejtett feleslegek bőven lehetnek. Vannak is. A pénzügyminiszter úr is azt mondotta expozéjában, hogy a valódi bevétel nagyobb lesz, mint amennyit a költségvetési előirányzat tartalmaz, mert -a bevételi oldal rugalmas. Így van ez évek óta. Már pedig, ha a helyes gladstonei elvet -alkalmazzuk, amit bátor voltam a költségvetés általános vitája során kifejteni, akkor egyenesen szembe helyezkedünk a helyes eljárással. Pedig Gladstone, csak igazán értett ahhoz,, hogy egy ország költségvetését hogyan kell összeállítani. Gladstone álláspontja az volt, hogy a költségvetésnek az utolsó kis shillingig a maximális bevételt kell tartalmazni, nehogy többet vegyenek el a nemzettől, a közgazdasági élettől, mint amennyi az előirányzat. Ezt a maximális bevételt természetesen a leggondosabb, a leglelkiismeretesebb mérlegelés után kell beállítani a költségvetésbe és ugyancsak ilyen maximális arányban, de a takarékosság elveinek szigorú szem előtt tartásával kell a kiadási tételeket is összeállítani. Itt azonban már meg kell mutatkoznia a költségvetés rugalmasságának, amennyiben az év végén a zárszámadásban mindig sokkal kisebb kiadásnak kell jelentkeznie,, mint amennyit a kormány óvatosan előirányzott. T. Ház! Ezzel a gladstone-i elvvel jut ellentébe a pénzügyminiszer úr, pedig Ő is Gladstone után indul, elismeri tekintélynek, elveit megtámadhatatlanoknak. Mégis évről-évre szembehelyezkedik ezekkel az élvekkel a mi költségvetésünk, amikor rugalmas a tekintetben, hogy a bevételek a zárszámadásban mindig többre rúgnak, mint az előirányzás, a kiadások pedig sohasem apadnak, azoknál sohasem látunk megtakarítást. Egészen kétségtelen, hogy ez az út megint csak katasztrófához vezet. Ne áltassuk magunkat, hiszen eddig is az volt a baj, hogy az előző kormányok, a Bethlen-kormány is 1931 előtt folyton álltatta magát. Wekerle Sándor még 1929-ben úgy beszélt, hogy nálunk minden rendben van, törekszünk arra, hogy az ország kiadásait apasszuk, a közterheket csökkentsük, az sem lesz baj, ha külföldi kölcsönt nem kapunk, mert elég erős belső piacunk is, amellyel rendet teremthetünk. Visszaemlékezhetnek t. képviselőtársaim az 1931-iki választást megelőző agitációra is, amikor felháborodva tiltakoztak a kormány tagjai, különösen Bethlen István, az ellen, hogy^ az elkövetkező időben adóemelésről és effélékről szó lehessen. Akkoriban ugyanis a választásiagitáeióban felmerült különböző oldalakról, hogy a hibás kormányrendszer, Bethlen István irányzata hová fog vezetni. Akkor már az ország előtt volt a költségvetések rémes grafikonja, hogy azok évről-évre hogyan emelkednek, hogyan távolodik el pénzügyünk attól^ a támaszponttól, amelyet annakidején a szanálási időkben Smith Jeremiás megállapított, hogy csak 460 millió az ország teherbírása a közigazgatási költségvetés szempontjából. Természetes, hogy amikor látta az ország, hogy a költségvetés összegei évről-évre milyen rohamosan emelkednek már az ezermillió fölé, mindenesetre beszéd tárgya volt, probléma volt a választások alkalmából a közterheknek kérdése, kellett tehát ezekről beszélne Bethlen István beszélt is, amikor visszautasította haragosan azt, hogy adóemelések lesznek, légből kapott koholmányoknak minősítette ezeket a híreket. De, t. Ház, az igazság mégis, csak az volt, hogy belső életünk politikai és gazdasági té27, ülése 1937 június 8-án, kedden. ren is a legsúlyosabb veszélyeket rejtette magában, a legsúlyosabb beteg volt. Jött tehát a válság. Igaz volt, amit róla Teleszky János annakidején már 1928-ban mondott, hogy lehetne ezen az országon segíteni, de ma talán ne is arról beszéljünk, hogy mit és hogyan lehetne rajta segíteni, hanem beszéljünk arról, hogy már 10 év óta hogyan lehetett és kellett volna segíteni rajta. Sajnálkozva állapította azonban meg, hogy nem lehetséges a segítés a belpolitikai viszonyok, a belpolitikai körülmények miatt, amelyek tehetetlenné teszik az embert. T. r Ház! Ez a tehetetlenség vezetett végeredményében oda, hogy költségvetésünk 1929-ben már 1,428,000.000 pengőre emelkedett, tehát majdnem egymillárddal többre, mint ahogy annakidején a szanálási kölcsön megszavazásakor Shmith Jeremiás, illetve a szanálási bizottság megállapította. Természetes tehát, hogy annak a katasztrófának, annak az Összemolásnak, amely 1931-ben jött, he kellett következnie. Félek, hogy ilyen félelmes katasztrófa előtt állunk, mert az évről-évre benyújtott költségvetések grafikonja megint ugyanazt a lázgörbét mutatja, mint amit 1929-ig, illetve 1931-ig mntatott, hogy tudniillik a költségvetés terhei 1935-től évről-évre százés százmilliókkal szaporodnak. Most már a kulminációtól, amely a katasztrófához vezetett, nem is igen vagyunk távol, mert költségvetésünk 1,267,000.000 pengőre emelkedett. Ha tehát a t. kormány ezen az országon komolyan segíteni akar, akkor nem felhatalmazási javaslatokkal kell idejönnie, hanem a múlt tapasztalatait értékesítve kell a pénzügyek vitelét aggódó gonddal és lelkiismeretességgel abba az irányba terelni, hogy igen erőteljesen lefelé szálljon a költségvetési grafikon vonala, mert ezt a magas lázt az ország nem bírja el; annál kevésbé bírja el, mert ma azzal sem számolhatunk, amivel a kormány annakidején mindig vigasztalta magát,, hogy a legrosszabb esetben majd felveszünk egy külföldi kölcsönt. Azt hiszem, itt mindenki tisztában van azzal, hogy külföldi kölcsönről nem lehet szó, nem lehet szó annak ellenére, hogy a világ egyes részein olyan vérbőség, olyan arany özönlés, olyan arany pánik van, amire eddig nem volt példa* így például a sokszor szidott liberális, demokratikus rendszerben élő Angliában. T. Képviselőház! Az a félfogásom, hogy ha mi más bel- és külpolitikát csináltunk, volna, akkor egészen más volna a mi sorsunk, akkor, azt hiszem, semmi nehézsége nem volna annak, hogy egy ilyen ország,, amely erőteljes mezőgazdaságra támaszkodhatik, megfelelő külföldi kölcsönt kaphasson. Ma — sajnos — erről nem lehet szó, tehát kétszeresen bűn, kétszeresen hiba az, ha költségvetésünket mégsem a takarékosság jegyében állítjuk össze, ha a kormány nem igyekszik az ország pénzügyi egyensúlyát helyreállítani azzal, hogy kellőképpen takarékoskodva a költségvetés terheit leszállítja. Vagy talán még inkább hiba az, hogy ha máinem lehet a költségvetés terheit leszállítani, mert fizetésleszállítást nem akarunk, akkor a kormány nem gondoskodik arról, hogy megfelelő közgazdasági fellendülés mutatkozzék ebben az országban. Én ugyanis a költségvetés terheinek leszállítását természetesen főleg azért követelem és tartom szükségesnek, mert nem tartom lehetségesnek, hogy ez az ország a mai kötött gazdasági rendben, beteg közgazdasági