Képviselőházi napló, 1935. XIV. kötet • 1937. május 31. - 1937. június 22.

Ülésnapok - 1935-224

244 Az országgyűlés képviselőházának 2í a kormánynak, nagy sikere a külügyminiszter úrnak, de példája egyúttal társadalmunk ösztönös józanságának is. A nemzet ezen sorsdöntő kérdéseinél a társadalmi velleitások, az úgynevezett világnézeti harcok és foglalkozásbeli különbségek megtorpanni látszanak és a nemzet nagy többsége közös nevezőre tud jönni. Ami a belpolitikát illeti, kétségtelen az, hogy az igen t. kormánynak itt is isikerei vannak a békésebb parlamenti légkör megteremtése és a belpolitikai harcok 'mérséklése körül. En csak azt sajnálom, hogy a tömeghangulatok helyes irányba való terelése nem történt meg azzal a határozottsággal és eréllyel, amely szükséges volna ezen a téren, anég akkor is, ha az egy kicsit a népszerűség rovására menne. En sajnálom néha azt a látszatot is, mintha a kormány némely esetben nem kívánna élni azzal az erejével és hatalma val« amelyet egy nagy narlamenti többségen felül egy egészen kivételes parlamenti hangulat ránézve lehetővé tesz a törpe kisebbségek szubverziv mozgalmaival, vagy törekvéseivel szemben. A felhatalmazási törvényjavaslat nem alkalmas arra. hogy annak vitájában az ember szakkérdésekkel foglalkozzék. Mégis Jegyen sza'bad egyes olyan kérdésekre ráirányítani a t. Ház figyelmét, amelyek elvi jelentőségüknél fogva, a kormány általános politikájára is rávilágítanak. Hallottuk az igen t. miniszterelnök úr és a t. belügyminiszter úr felszólalásából is, hogy a közigazgatás racionalizálására a jövőben is nagy gondot fognak fordítani, sőt a t. belügyminiszter úr az egyes konkrét ügyekre vonatkozó terveit fel is sorolta. Felettébb fontos viszonylatokban azonban és éppen a legfelsőbb fórumoknál, mintha ez a szándék megállani látszanék. Nem azért mondom, mert éppen szerencsém van az igen t. kereskedelemügyi és iparügyi miniszter úrhoz, de hiszen én már annakidején a pénzügyi Ibizottságban kifejezést adtam annak ^ az aggályomnak, amely a kereskedelemügyi és iparügyi minisztérium szétválasztásánál merült fel és kétségtelen, hogy az azóta lefolyt idő világosan rámutatott arra, hogy közigazgatási szempontból ez a szétválasztás nem bizonyult szerencsésnek. (Rakovszky Tibor: önmagába visszatérő görbe vonal!) Ennek konzekvenciáját az igen t. (kormány nagyon helyesen levonta, amennyiben a két tárca vezetését egy kézben egyesítette és azt hiszem, a Ház túlnyomó többsége örömmel látja, hogy Bornemisza (miniszter úr mindkét tárca feladataival sikeresen meg tud birkózni. Kétségtelen azonban, hogy a kettéosztás rendkívül sok adminisztratív nehézséget és számos súrlódási felületet okozott, sőt az ügyek gyors menetét is megakasztotta és ezáltal a gazdasági életnek inkább ártott, mint használt. Kérdezem, miért nem méltóztattak a racionalizálás elvéből a konzekvenciát ebben a kérdésben is levonni? Miért nem méltóztattak ezt a kettéosztást ismét megszüntetni? Az (ballatszik, hogy a bürokrácia érdekeinek nem egészen felelne meg az egyesítés, ami természetes is, mert hiszen talán nem.' fogja mindenki megtartani azt a beosztást, amelyet a kettéosztás következtében nyert. Azt hiszem azonban, ha ez lenne a döntő szempont, akkor semilyen téren sem lehetne a racionalizálás gondolatát keresztülvinni. Példának mondom még azt is, hogy ugyanez a helyzet a külkereskedelmi politikai ügyek irányítása terén is. Amikor a Külkereskedelmi Hivatalt a múlt évben a külügymih. ülése 1937 június 3-án, csütörtökön. nisztériuui alá helyezték, ez nem elsősorban a közigazgatás racionalizálásának érdekében tör, tént, hanem belpolitikai okokra lehetett visszavezetni; az előtt a jelszó előtt hajoltunk meg akkor, amelyet abban az időben, amikor még a (kereskedelmi minisztériumot és az iparügyi minisztériumot nem választották szét, úgy fejezték ki, hogy a kereskedelmi miniszterek nem alkalmasak az ország egyetemes gazdasági érdekeinek képviseletére a külkereskedelmi tárgyalásoknál, mert egyoldalúan képviselik a kereskedelmi és az ipari érdekeket. 1933-ban ugyanis kiderült, hogy Nagy-Magyarországnak nagy kereskedelmi miniszterei, a Baross Gáborok, Hieronymi Károlyok, Láng Lajosok, a Dániel Ernők, a Hegedüs Sándorok egyoldalú politikát folytattak a magyar mezőgazdaság rovására. (Bornemisza Géza, a kereskedelem- és közlekedésügyi minisztérium vezetésével megbízott iparügyi miniszter: Más volt a helyzet!) A szétválasztás megtörtént, az iparügyek a kereskedelmi minisztériumból kikerültek, logikus lett volna tehát, ha most már a külkereskedelmi politika irányítása háborítatlanul megmaradt volna a kereskedelemügyi minisztériumban, de hogy senkinek se legyen igaza a vitatkozó felek közt, a Külkereskedelmi Hivatalt közvetlenül a külügyminisztériumhoz csatolták. Egy szempontból helyesnek látszott ez az intézkedés, mert megszüntette azt a rettenetes anomáliát, amely az előző években felburjánzott, hogy az egyes resszort-miniszter urak a detailtárgyalásokon személyesen vettek részt és így közvetlenül folytak bele a külkereskedelmi politikai tárgyalásokba, aminek következménye az volt, hogy a közvélemény előtt minden kereskedelmi szerződést rendkívül kedvezőnek kellett deklarálni. Kétségtelen, hogy az ország gazdaságpolitikájának szempontjából éppen ennek az ellenkezője lett volna érdekünk, hiszen az ország érdekei, amint tudjuk, azt követelik meg, hogy ezeket a szerződéseket ne tüntessék fel Túlságosan kedvező színben, mert akkor a legközelebbi tárgyalások alkalmával — már pedig tudjuk, hogy ezek a tárgyalások igen sűrűn ismétlődnek — arra hivatkozhatik a másik fél, hogy az előbbi szerződésnél ő járt roszszul, hiszen újongó híradásaink is erről tanúskodnak. Mondom, e tekintetben csakugyan volt a dolognak jótékony hatása. Azt hiszem azonban, a közigazgatás racionalizálásának kérdése nem választható el a feielősség kérdésétől. Az adminisztráció racionalizálásához az szükséges, hogy csak egy fórumnak legyen intézkedési joga. A külkereskedelmi politika terén pedig, éppen ilyen fórum nincsen. Közbevetőleg megjegyzem, hogy nem a politikai felelősségről beszélek, hiszen természetes, hogy az összkormány viseli a politikai felelősséget, az adminisztratív racionális ügyvitelért való felelősség kérdése az, amelyet én tárgyalok. Szerintem a külügyminiszter úr a maga szempontjából a gazdaságpolitikai felelősséget egészen helyesen elhárította magától. A kereskedelemügyi miniszter úr legutóbb a pénzügyi bizottságban a költségvetés tárgyalása alkalmával azt mondotta, hogy ő csak részben viselheti a felelősséget a külkereskedelmi politikáért, amiben neki szintén igaza van. Közben azonban az egyes konkrét külkereskedelempolitikai intézkedések sokszor a gazdasági érdekek nagy kárára a különböző gazdasági minisztériumok, a Nemzeti Bank és a Külke-