Képviselőházi napló, 1935. XIV. kötet • 1937. május 31. - 1937. június 22.

Ülésnapok - 1935-224

Az országgyűlés képviselőházának 22U. ülése 1937 június S-án, csütörtökön. 223 helyzetet. Aki többet akarna markolni, az kevesebbet fogna. Bátor leszek rámutatni arra, hogy ezidőszerint miért nem is lehet többet markolni. Amikor a külügyminiszter úr a helyzet normalizálásáról beszélt, megemlítette azt a két lényeges kérdést, amelynek megoldása nélkül a Dnna völgy ében nem lehet normális helyzetet teremteni, amelynek megoldása azonban semmiképpen sem függ tőlünk, hanem kizárólag a másik oldalnak volna végre a kötelessége, hogy ebben az irányban megfelelő lépéseket megtegyen. Az egyik Magyarország jogegyenlőségének elismerése, a másik a nem zeti kisebbségeknek biztosított jogok tisztességes megtartása. (Élénk helyeslés.) Ha az első kérdést nézem, — és ezzel felelni akarok azokra a szemrehányásokra, amelyeket teljesen méltatlanul intéznek néha Magyarországhoz a helyzetet nem ismerő külföldi tényezők, mintha Magyarország állna útjában a helyzet normális alakulásának — akkor jogegyenlőségünk elismerése tekintetében azt kérdezem, mit tehet Magyarország egyebet, vagy tehet-e többet a békesség érdekében, mint amennyit eddig tett? Hiszen tartózkodtunk minden egyoldalú lépéstől, holott ehhez minden erkölcsi és politikai jogunk meglett volna. Sőt teljesen osztozom a külügyminiszter úrnak abban a formulázásában is, mely szerint a Népszövetség alapokmányában foglalt írott parancs alapján is kötelessége volna ma már a velünk szembenálló, elsősorban érdekelt hatalmi csoportnak ezt a jogegyenlőséget elismerni. (Ügy van! Ügy van!) T. Ház! Mit tehetünk egyebet, mint hogy még mindig várunk? Ebben a kérdésben valóban csak azt mondhatom, hogy a túlsó oldalnak volna már kötelessége valamit cselekedni, mert más út nincs. Vagy egyoldalú akaratelhatározással magunk jelentjük ezt be, — é's ezt szomszédaink rossznéven veszik és erre a lehetőségre már fenyegetésekkel felelnek — vagy pedig ott van a másik lehetőség, hogy ők ajánlják fel nekünk, mint közvetlen érdekeltek, a jogegyenlőség elismerését. Elmértben volna talán még egy^ harmadik ót is, és ez az ügynek a Népszövetség elé valá vitele, de én azt hiszem, hogy aki egy ügyet el akar intézni, az óvatosan el kell, hogy kerülje Genfet (Ügy van! Ügy van!) és talán nem is volna még szomszédainknak sem kedves, ha Magyarország az e célra egyedül rendelkezésre álló revíziós 19. $ alapján Genfbe vinné ezt a kérdést. Ha tehát a viszonyok normalizálására gondolunk a Duna völgyében, azt kell mondanunk, hogy itt az ideje annak, hogy a kisantant a maga részéről tegye meg a megfelelő lépéseket! A másik kérdésben ugyanez a helyzet. Ami a kisebbségi szerződéseknek, a magyar kisebbségeknek -az elszakított területeken való helyzetét illeti, e tekintetben nem akarok általánosítani. A helyzet az utódállamokban általában rossz, de mégis az egyes államokban nem egyforma, örömmel konstatálom, hogy Jugoszláviában például iaz utóbbi időben látunk határozott jeleket, amelyek bizonyos mértékig talán a helyzetet is javítják, de kétségtelenül a felfogásnak — és ez nagyon fontos — lényeges megváltoztatására engednek következtetni. Mint tárgyilagos ember, azt is nyiltan megmondom,, hogy Csehszlovákiában nem anynyira a törvények alkalmazása, hanem maguk a törvények azok, amelyek joggal nyugtalanítják a magyarságot, mert olyan törvényes helyzet uralkodik ma Csehszlovákiában, amely mellett a kormányzat és az adminisztráció úgyszólván az ott élő egész magyar kisebbség exisztenciáját — ha akarja — 24 órán belül megsemmisítheti. Eddig nem éltek — legalább is túldrasztikus módon — ezzel a lehetőséggel, de hogy az ottani magyar kisebbség számára ez a helyzet nem kielégítő és nem megfelelő, az kétségtelen, és hogy itt komoly változtatásra van szükség, azt senki komoly és tárgyilagos ember tagadásba nem veheti. (Ügy van! Ügy van!) A harmadik irányban Románia irányában valósággal konsternációval kell beszélnem arról a helyzetről, amely ott kialakult. (Ügy van! Ügy van!) Konsternációval beszélek erről a helyzetről azért, mert ezt az elrontott helyzetet egykönnyen ;már megjavítani nem lehet. Hiszen az, ami ma Erdélyben folyik a kisebbségekkel szemben, (Rupert Rezső: Európa szégyene!) nem egy pillanatnyi kormányzati intézkedés konzekvenciája, hanem az évek során keresztül folytatott szisztematikus izgatásnak ma már a természetes konzekvenciája. (Ügy van! Ügy van!) Ma már olyan atmoszféra, olyan gondolat- és érzésvilág alakul ki az erdélyi románság és a jelenleg uralmon lévő liberális párt körében is, amely egyenesen hazafias kötelességnek minősíti a magyarság minél eredményes legázolását. (Ügy van! Ügy van!) Minden rossz közhivatalnok — és Romániában talán a normálisnál is több van ezekből — azzal próbál magának mentslevelet szerezni a különböző mulasztásaira, hogy a magyarokkal szemben, valamilyen magyar érdek legázolásával szerez magának, felfelé érdemeket. (Ügy van! Ügy van!) T. Ház! Az a szörnyű nyomás,, az a szörnyű bizonytalanság és az az üldözés, amely az erdélyi magyarságra nehezedik, valósággal a türhetetlenségig fokozódott (Ügy van! Ügy van!) és napról-napra fokozódó súllyal nehezedik az ott élő magyarságra. Es ha nekünk bárki szemrehányást akarna tenni azért, hogy miért nem sietünk normalizálni a viszonyokat, akkor ezeket az urakat felkérném arra, méltóztassanak a befolyásukat elsősorban Romániában érvényesíteni, (Helyeslés.) mert ha például Románia velünk normális viszonyra törekszik, akkor tartsa ő is kötelességének azt, hogy az erdélyi magvar kisebbség életét valamennyire elviselhetővé tegye. i A mi türelmünk a hibás trianoni rendezéssel szemben, a mi nyugalmunk, a mi belátásunik, a mi tartózkodásunk, a mi moderációnk mind lényegileg attól függ, hogy a tőlünk elszakított területeken élő magyarság legalább emberi életét konzerváühassa, (Ügy van! Ügy van!) mert ha azt látjuk, hogy azi elszakított magyarság évről-évre és napról-napra fokozódó ütemben pusztul és senyved, akkor e nemzet türelmének el kell fogynia, (Ügy van! Ügy van!) és nekünk mindent el kellkövetnünkj hogy ez a lehetőséig, ez a tragédia be me következzék. (Ügy van! Ügy van!) Ha tehát a viszonyok normalizálásáról beszélek, azt kell mondanom, itt a gyönyörű alkalom: »Ti szomszédaink, 'akik másfél, közel két évtizeden keresztül szabadon tehettetekvehetteteik, háborítatlanul rendezkedhetettetek be, végre ebben a két kérdésben, amelynek becsületes és emberséges megoldása nektek is érdeketek, tegyetek végre egy elhatározó lépést, és abban a percben ennek a sokszor nagyon is gavallér magyar nemzetnek lelkében ki fognak nyílni azok a zárt ajtók, amelyek ma természetszerűen zárva maradnak mind-