Képviselőházi napló, 1935. XIII. kötet • 1937. május 10. - 1937. május 26.

Ülésnapok - 1935-209

Az országgyűlés képviselőházának È09. ülése 1937 május lÖ-én, hétfőn. 38" (Hunyadi-Vas Gergely: Telve van szociális gondoskodással!) Én ezt nem látom, sőt inkább ennek az ellenkezőjét látom. Kár, hogy képviselőtársam nem volt idebent, amikor a szociális olajcseppekről beszéltem. A pénzügyminiszter úr nemrégen maga is bevallotta, hogy ezen az állásponton áll és azt mondotta, hogy a nagy- és kistőke közötti ellentétet nem szabad emlegetni, mert ez frázis és hiábavaló dolog. Ma úgy tudom, hogy a pénzügyminiszter úr nem ezt mondja, hanem a szegedi beszéddel együtt azt vallja, hogy a nagytőkét fokozatosan kell bevonni az adózásba. Ezt az ígéretet is azonban oda kell sorolnunk a többi ígéret mellé, amelyek olyan régóta várnak megvalósításra, oda kell állítanunk a Bethlen-kormány által téti ígéret mellé. Patacsi Dénes t. képviselőtársam emlékszik rá, hiszen akkor is itt ült, hogy akkor az volt a jelszó, hogy most, miután már az államháztartást szanáltuk, jön a magánháztartások szanálása. Ez abban az időben volt, amikor az ismeretlen adózónak szobrot akartak emelni és azt mondották, hogy tényleg hősiesen tűri az adókat. Később azután Varga államtitkár úr vonult el remetei magányába azzal, hogy most pedig az adóreformot fogja megcsinálni. 1935-ben a költségvetési vitát bezáró beszédében pedig ugyanaz a pénzügyminiszter, akit most sincs szerencsénk itt üdvözölni, tette a következő ígéretet: Őszre készen leszünk az adórendelkezések összeállításával, amely átfogó reformokat fog tartalmazni. Ezt két évvel ezelőtt mondta a pénzügyminiszter úr. Ugyanakkor az egyszerű adóztatást is kilátásba helyezte. Meg kell azonban állapítanunk, hogy egyrészt az átfogó reformok, másrészt pedig az egyszerű adóztatás még valahol a légürben keringenek, mert ebben a költségvetésben nem jelentkeznek. (Csoór Lajos: Azt is mondották, hogy ennél egyszerűbb adóztatás egész Európában nincs!) A pénzügyminiszter úr legutóbb Pécsett, saját választókerületében, de rtt a Házban is kijelentette, hogy a gyengébb vállakról az erősebb vállakra rakja át a terheket. Ezek azonban csak ígéretek voltak, a valóság ez a költségvetés! Ennek világánál ebben a pillanatban, sajnos, a szegedi beszéd is még csupán alföldi délibáb. A pénzügyminiszter úr nemcsak kitűnő szakember, de kitűnő szónok is, aki nagyszerűen tudja feltálalni a költségvetést, aki régi búsokat, régi garnírungokat tár elénk, legfeljebb egy kicsit osípősebb szósszal. (Az elnöki széket Kornis Gyula foglalja el.) Nekünk azonban nem nagy tálalómesterekre, hanem elsősorban jobb szakácsra van szükségünk, aki kevesebből jobbat és többet tud sütni és főzni, mert ne felejtse el a pénzügyminiszter lír, hogy ennek titkát a magyar háziasszonyok a háború óta nemcsak feltalálták, de gyakorolják is. (Hunyadi-Vas Gergely: A földhözjuttatottaknak 120 millió csak szósz!) Mi ezt kaptuk, de nem is vártunk mást, mert tudtuk, hogy rendszerváltozás nélkül a költségvetés sem tud megváltozni. A pénzügyminiszter úr pompás címszavakat mondott. Szociális szólamokkal kivirágozta a költségvetést, de ennek sem volt különösebb hatása, mert bizony az elaludt öreg csáklyásokat nem ébresztette fel, viszont a fiatal reformerek lelkiismeretét sikerült elaltatnia. (Zaj. — Hunyadi-Vas Gergely: A 120 millió pengő az semmi?) Szívesebben láttunk volna egy szárazabb, egy monotonabb költségvetést, de olyant, amely a valómagban változtatásokat hoz. Mi azt szerettük volna már egyszer látni, hogy ne a pénzügyminiszter úr legyen optimista, mert ez a nemzet már nagyon megjárta az optimista pénzügyminiszterekkel; mi azt szeretnők már egyszer, ha a nép lenne optimista és valljuk meg őszintén, a kormány is több hasznát látná annak, ha a magyar nép lenne optimista. A kisember vegye észre, hogy a költségvetésben róla döntenek, a kisember lássa meg, hogy az ő helyzete javul, hogy a 9 millió magyarból 8'5 milliónak a helyzete, ha csak egy jottányit is, de mégis más, mint volt a költségvetés előtt. Már a költségvetés előtt is tudtuk, de á költségvetés még jobban megerősített bennünket abban a tudatban, hogy a magyar államháztartás súlyát a dolgozó tömegek izmos yálr lai tart jak, hogy nem itt Budapesten a márvány bankpaloták, hanem a kis falusi viskók vályogfalai tartják a költségvetést. A kis pénzek áradása, a fillérek vándorlása adja az ál^ lami vérkeringésünk sodrát. Most azonban még világosabban látjuk ezt az előttünk fekvő költ* ségvetésből, hogy a tételei tulajdonképpen a gyűrött, tépett, penészes szagú kis fahisi adókönyvekből tevődnek össze; látjuk, hogy azok a kényes és fényes számoszlopok, amelyek a költségvetésben szerepelnek, tulajdonképpen a zsebkendő csücskéből előkerült ezüst- és nikkeb pénzek sommázatai. Ügy látjuk, hogy a bejelentett szociális adóreformnak nyoma sincs, a költségvetés épp^ úgy, mint régen, retrográd, veszedelmes, kihívó és provokáló a szélesebb társadalmi osztályokkal szemben, vaskalapos még akkor is, ha a vaskalap mellé odateszi a szociális frázisoknak élettelen szalmavirágját. A költségvetés nem egy szociális állam költségvetése, hanem egy liberális-kapitalista állam költségvetése. Ezt nekünk egyszer már tényleg meg kell mondanunk. A liberális kapitalizmus egy államban sincs meg a teljes érintetlenségéiben úgy, mint megvan nálunk. Mindenütt másutt a szocális igazságok áttörik a liberális^ kapitalista gondolatkört; áttörik Németországban egy hatalmas ember diktatúrája által, áttöri Olaszország egy másik nagy ember diktatúrájával, áttöri az a

; Franciaország is, amelyben talán nemzeti és erkölcsi szempontból süllyedő, de süllyedésében és romlásában is alkotó szociáldemokrata uralom van, áttörik még Amerikában is Roosevelt olnök hatalmas egyénisége által, áttöri Ausztria a rendi alkotmány segítségével, de az a félparlamentárizmus, amely nálunk van, nem képes eredményt produkálni, nem képes áttörni ezt a liberális-kapitalista frontot. Mi nem ilyen költségvetést akarunk, amelyben a nagyipar egyoldalú pártolása, a bankpolitika elvonja a faluról, a vidékről a oénzt és összehozza az ország fővárosába akkor, amikor nem adnak helyébe igazságos földbirtokpolitikát, nem adnak helyébe igazságos adópolitikát és jövedelemeloszlást. A kisipart megfojtja a nagyipar versenye, megfojtja a bankpolitika, megfojtja az igazságtalan adózás és az Oti .-teher. Fél pár cipő jut ma már Magyarországon egy évben egy emberre. A születések száma csökken. Amikor kint Németországban hatalmas összegeket fordítanak családvédelemre, házassági kölcsönöket nyújtanak, amikor Mussolini 20 lirát ad havonta minden gyermek után, nálunk a szü5*