Képviselőházi napló, 1935. XIII. kötet • 1937. május 10. - 1937. május 26.

Ülésnapok - 1935-220

ö6á Äz országgyűlés képviselőházának 2 részletekbe bocsátkozni, pusztán azt az egyet­lenegy .kérést intézem a miniszter úrhoz, hogy méltóztassék lehetőleg valamiképpen megaka­dályozni azt a rettenetes aktagyártást, ami ma van. Egy egészen egyszerű, szimpla eset­ben, amely azonban végtelenül jellemző, az, hogy amikor a minisztériumban valamit elin­téznek, amely elintézéssel például, mondjuk, a községtől valamit kívánnak, ez az elintézés nem úgy történik, hogy felhívják a .községi jegyzőt, hogy valamit csináljon meg, — pedig ugyanazzal a munkával, egy írással megtör­ténhetik ez — hanem elmegy az akta az alispán úrhoz, az alispán hoz megint egy rendelkezést. azt elküldik a főszolgabíróhoz és végül a fő­szolgabíró küldi el azt a jegyzőhöz. A minisz­terhez azután ugyanígy fog , visszaérkezni az ügy: a jegyző elküldi a főbíróhoz, a főbíró az .alispánhoz és az alispán végre a miniszterhez. Amíg egy ilyen ügy elintéződik, az alatt ter­mészetesen hónapok telnek el, ami az, ügyme­netnek nagyon erősen a rovására esik. Végül méltóztassanak megengedni azt, hogy a szegényüggyel kapcsolatosan egy megjegy­zést tegyek. Az egri norma tudniillik az or­szágban megbukott. Bárki, aki érdeklődik az illetékes szervektől, csak azt a felvilágosítást isapjhatja, hogy ez az önkéntes adakozási rend­szer csődöt mondott. Van. minden városban, mindenhol egy réteg, az úgynevezett jószívű emberek meglehetősen szűk köre, akik mindig és mindenkor ott állanak, ha meg kell nyitni a pénztárcát. Ezek adnak a népkonyhára, ezek adnak az árvaháznak, ezek adnak a vakoknak, ezek adnak a rokkantaknak, ezek adnak a ván­dorszínészeknek és mindenkinek a világon, aki bármiféle címen hozzájuk fordul. Ezek termé­szetesen, minthogy egy szűk kis kört alkotnak, a végletekig ki vannak merítve, mert mindenki hozzájuk megy. Ezek az emberek még hajlan­dók megnyitni a pénztárcájukat. Természete­sen, ha jön a szegényügy rendezése, megint erre a kis körre hárul ez az egész teher. Vilá­gos, hogy ezek már nem tudnak olyan mérték­űén, olyan arányban adakozni, mintha kizáró­lag és egyedül ez az egy dolog nehezednék rájuk, — -mert nincsen már megfelelő anyagi tehetségük — ennélfogva a szegényügy retten­tően vékonyan van jelenleg dotálva, mert szo­morúan kell megállapítanunk, hogy a leggaz­dagabb, a legtehetősebb emberek a szó legtel­jesebb értelmében valósággal elzárkóznak ettől az úgynevezett önkéntes hozzájárulásra alapí­tott szegény ellátástól. Nem tudom, ennek talán az az oka, hogy a nagyon gazdag ember vala­hogy nem tudja megérteni azt, hogy valaki éhezik (Ügy vanl a baloldalon.) A nagyon gazdag embernek talán nincs ér­zéke hozzá és el sem hiszi, amikor az újság­ban azt olvassa, hogy gyerekek éhen felfordul­nak. Azt hiszem, ha a mélyen t. belügyminisz­ter úr méltóztatik jelentéseiket kérni, elször­nyedve méltóztatik majd meghallani, hogy ezekhez az öníkéntes adományozásokhoz a na­gyon gazdag emberek milyen végtelenül kis számmal kifejezhető morzsával járulnak hozzá. Ez teljes lehetetlenség! (Kölcsey István: Az Űj Magyarság hozta a listát! Én láttam!) Azt hiszem, ezen változtatni kell, ezt a fon­tos és nehéz szociális kérdést nem lehet pusz­tán az egyes emberek jószívűségére bízni. Ter­mészetesen itt is vannak kivételek, nagy átlag­ban azonban nincs meg a vagyoni arányokhoz mért hozzájárulás. Arra lkérem a miniszter urat, méltóztassék ezt az egész rendszert meg­). ülése 1937 május 26-án, szerdán. változtatni és bizonyos jövedelmi vagy va­gyoni határon túl, ahol az illető már nem érzi meg ezt a megterheltetett, méltóztassék a sze­gény-segélyezésre valamilyen járulékot meg­állapítani. A szegény-ügyet nem lehet máskép megoldani, mint úgy, hogy mindenki a jöve­delme és esetleg a vagyona arányában valami­lyen formában járuljon hozzá, mert hiszen kü­lönben a legleküzdhetetlenebb nyomorral ta­lálkozunk állandóan, annak ellenére, hogy állí­tólag ez a kérdés meg van oldva. Különösen vészesen jelentkezik ez a nyo­mor a falvakon, mert a városban a városi köz­igazgatás ezeket a dolgokat valahogyan mégis ellátja, a falvaiknak azonban semmiféle alap­juk nincs ehhez. Egymásután jönnek a szeren­csétlen emberek, akik elsírják, hogy teljesen tehetetlenek, munkaképtelenek. Kapnak se­gélyként 3 liter tejet, és támogatásként ha­vonta 4 vagy 5 pengőt, de semmi mást. Természetes, hogy sem a 3 liter tejből, sem pedig a havi 5 pengőből nem tudnak meg­élni. Az ilyen ember tehát a szó szo­ros értelmében ki van vetve, a szó szoros értel­mében oda van vetve az éhenhalásnak és a községek nem tudnak rajta segíteni, mert nincs semmiféle alapjuk, amelyhez hozzányúljanak; az önkéntes adakozás pedig, mondom, csődöt mondott. T. Képviselőház! Én főként erre az utóbbi kérdésre helyezek roppant nagy súlyt, mert végeredményben ennek a kérdésnek megoldása sürgős is, jelenlegi megoldása pedig teljesen csődöt mondott és helytelen, úgyhogy feltétle­nül valamilyen javításra és más szabályozásra szorul. (Helyeslés a baloldalon.) Elnök: Szólásra következik? Huszár Mihály jegyző: Fábián Béla! Fábián Béla: T. Képviselőház! Méltóztassék megengedni, hogy néhány olyan kérdéssel fog­lalkozzam, amely vagy nem merült még fel a belügyi tárca költségvetése vitájában vagy pe­dig, ha felmerült is, nem foglalkozott velük a Ház olyan mértékben, amint azt megérdemelné. Tegnap örömmel hallottam a belügyminisz­ter úrnak azt a kijelentését a munkások^ felé, hogy munkás-családi házakat fognak építeni, helyesebben, hogy munkás-családi házak építé­séhez az Oti.-tól és Mabi.-tól kölcsönöket fog­nak nyújtani. Engedje meg a belügyminiszter úr, hogy figyelmébe és jóindulatába ajánljam azt, hogy az Oti. bevételeinek igen jelentékeny része származván & magyar kispolgári társa­dalom kisiparos- és kiskereskedő-rétegétől, ez a magyar kisiparos- és kiskereskedő-réteg leg­alább ugyanúgy megérdemli, mint bármely más társadalmi réteg, hogy kölcsönöket adja­nak részére, amelyekből családi házakat épít­hessen. Méltóztassék elhinni, hogy az Oti. bevé­teleinek igen jelentékeny része származik ezek­től a kisiparosoktól és kiskereskedőktől. Tiszte­lettel kérem tehát a kormányt és a belügymi­niszter urat atrra, bogy amint a munkások ré­szére nagyon helyesen kölcsönöket méltóztat­nak adni családi házak építésére, éppúgy mél­tóztassék a kisiparosokat és a kiskereskedőket is ebben a kedvezményben részesíteni. A másik dolog, amelyről itt a belügyi tár­cánál szólni^ akadok, az az egészen humorosnak látszó esemény, amely Szeged közéletét a leg­utóbbi napokban foglalkoztatta. Szeged városá­nak polgármesteréhez kérvényt adtak be — azt hiszem, száz fiatalember — és kérték egyes ut­cáiknak bizonyos emberekről való elnevezését. A polgármester úr ezt a kérelmet á kisgyűlés elé vitte. A kérelmet a kisgyűlés egyhangúlag

Next

/
Oldalképek
Tartalom