Képviselőházi napló, 1935. XIII. kötet • 1937. május 10. - 1937. május 26.

Ülésnapok - 1935-219

002 Az országgyűlés képviselőházának 219. ülése 1937 május 25-én, kedden. ban elmaradottabb nemzetek életnívójának is. (Rupert Rezső: Megkönnyezni való!) En most szigorúan ragaszkodni akarok — hogy úgy mondjam — a gyakorlati szempontokhoz. Most nem arról akarok beszélni, hogy erkölcsi szempontból, a keresztény világnézet, a felebaráti szeretet szempontjából,, nemzeti szempontból milyen hallatlanul beteg és erkölcstelen állapot ez, hanem rá akarok mutatni arra, hogy aki nyomorog, aki fizikailag legyengült, annak morális ellenállási képessége is erősen csökkent, s az kész prédája az akármilyen oldalról jövő szélsőséges, rendbontó agitációknak. Ezek kétségbeesett emberek, akik igenis hallgatni fognak mindenkire, aki bármilyen oldalról sorsuk javulását igéri nekik és elsősorban azokra fognak hallgatni» akik ia legvadabb dolgokat Ígérik nekik és a legerőszakosabb eszközökkel helyezik kilátásba ezeknek a céloknak elérését. (Rupert Rezső: Régen megmondta Széchenyi, hogy az éhező embernek se Istene, se hazája!) Ezért tartom én elsősorban a politikai okosság és a politikai előrelátás szempontjából szükségesnek a fokozottabb, erősebb tempójú és eredményekre vezető szociálpolitika folytatását. A másik része a dolognak, amire a belügyminiszter úrnak,, — aki úgy is törődik ezekkel a dolgokkal — mégis nyomatékosan fel szeretném hívni a figyelmét, az, hogy mindig vannak a nyomornak vámszedői. Láttuk a háborúban és a háborút követő években azokat a lelkiismeretlen embereket, akik azon gazdagodtak meg, hogy papírbakancsot szállítottak, a még meglévő élelmiszereket felhalmozták és lánckereskedelmet folytattak velük, stb. Politikai vonatkozásban is vannak ilyen vámszedői a nyomornak és ezek talán még utálatosabbak azoknál, akik esak a zsebük megtömésére gondolnak. (Ügy van! a szélsőbaloldalon.) Vannak a nép nyomorának politikai értelemben vett vámszedői, akik a saját karrierjüket, a saját érvényesülésüket akarják felépíteni arra, hogy tömegek nyomorognak, elégedetlenkednek és a helyett,, hogy ezt az elégedetlenséget levezetnék okos szóval és azzal, hogy ahol befolyásuk van, sürgessék a helyes szociális intézkedéseket, az amúgy is meglévő elkeseredést mesterségesen növelik izgatással, demagógiával és lazítással. Amikor a Ház minden tagja sürgeti a legerőteljesebb szociálpolitikát, amikor e tekintetben teljes az egyetértés a Ház minden oldalán, akkor ezzel párhuzamosan kell járnia annak is, hogy megakadályozzuk minden áron és minden törvényes eszközzel azt, hogy a nagy nyomornak, a nagy elégedetlenségnek ebben az országban vámszedői legyenek, akik lehet, hogy sajátmaguknak érvényesülést biztosítanak ezzel, (Ügy van! a szélsőbaloMalon.) de az országot veszedelembe dönthetik, a felfordulás szólére vihetik azzal, hogy ezeknek az elkeseredett, szerencsétlen nyomorultaknak elégedetlenségét a végsőkig fokozzák. (Gr. Festetics Domonkos: Egészen fajvédő beszéd!) Kérem, én magyar vagyok, védem a saját fajomat. (Rassay Károly: Ha ezen az alapon csinálják, akkor nincs kifogás ellene. — Rupert Rezső: Természetesen! Ez az emberi faj védelme!) Nem tudom elítélni azt a szegény embert, aki éhezik és nyomorog, amikor napról-napra hallja a legvadabb izgatásokat és ígéreteket, olyan világmegváltó dolgokat, amelyek az ő a nyomor által elhomályosított szeme előtt valami isteni igazságnak tűnnek fel, ha néha elveszíti a mértéket s ha ezek itt-ott kirobbannak egyes kisebb rendzavarásokban. Annál felháborítóbb az, hogy vannak olyanok, akiknek semmi közük ezekhez, akik a nyomort hírből sem ismerik és akik mégis úgy látják, hogy most elérkezett a tettek ideje. A tetteket azonban vagy úgy értik, hogy békés kirándulókat vernek meg a Farkasréti temető környékén — ez még a jelentéktelenebb eset — vagy pedig úgy, hogy mozgósítani** akarják az elégedetlen tömegeket s ezeknek mindennek a szocializálását és kommunizálását ígérik, csak azért, hogy népszerűvé tegyék magukat. (Rassay Károly. Mindennek a szocializálását akarják, kivéve a saját vagyonúkét! — Farkas István: A saját földjüket nem adják!) Ebben a tekintetben, arra a különös jelenségre akarok rámutatni, hogy bármibe is legyen belefektetve az ilyen népboldogító népvezérek vagyona, véletlenül mindig más vagyonkategóriáknak a köz javára való elvételét szorgalmazzák, mint amelyikben az ő vagyonuk van. Ha végignézem azokat, akik az országban az elégedetlen tömegek elkeseredésének további növelésével akarnak érvényesülni, akkor azt látom, hogy vajmi kevés került ki közülök ennek a nóprétegnek a sorából. (Rupert Rezső: Eladósodott emberek! Szeretnének megszabadulni adósságaiktól!) Ha pedig azt látom, hogy egyes, ma már legális keretek között is működő politikai pártoknak, amelyek a szélső nacionalizmust, a szélső fajvédelmet, a szélső antibolsevizmust tűzték zászlójukra, egyes kerületi elnökei fegyházviselt volt kommunisták, akkor igazán meg kell állapítanom, hogy igenis sok dolga és sok baja lesz a belügyminiszter úrnak, amíg ebben a tekintetben rendet csinál. (Rupert Rezső: A kommunizmus öröksége!) T. Ház! Megint Huszár Mihály barátom beszédére kell hivatkoznom, aki nagyon helyesen mutatott rá arra, — s ebben is osztom véleményét — hogy nem múlt el teljesen a vörös veszedelem, a moszkvai kommunista veszedelem (Felkiáltások jobbfelől: Sőt!) az ország felett, legfeljebb ma nem olyan agressziv, ma nem olyan támadó. (Gr. Festetics Domonkos: Sőt! — vitéz Várady László: Még veszélyesebb! — Rupert Rezső: Ott vannak a szélsőséges jobboldaliak között! — Nagy zaj és ellenmondások jobbfelől: Ugyan! Ugyan! — Farkas István: Nincs itt kommunizmus! — Gr. Festetics Domonkos (Farkas István felé): Maga nem volt vörös elnök? Maga csak hallgasson! — Farkas István: Nincs itt bolsevizmus, Hetényi, a rendőrség csinálja a kommunistákat! Besúgó spiclik vannak! — Elnök csenget.) Ha azonban a Nyugat felől fenyegető hasonló veszedelmet, a frázisokat és ígéreteket nézzük, ha azt a hangot figyeljük, amelyet az úgynevezett nyugati eszmék propagáló sajtójukban használnak és elővesszük a Vörös Újságnak 1919-beli számait, akkor nagyon kevés különbséget látunk, mind a tartalom, mind a stílus tekintetében. A legszomorúbb pedig az, hogy akik magukat vezérekrek, »Herrenmensch«-eknek, »Übermensch«eknek nevezték ki; — mert önmagukat nevezték ki — azt képzelik, hogy ők képviselik a tradicionális, hagyományos úri Magyarországot. Kertész Miklós képviselőtársam azt mondotta, hogy át kell térnünk a feudális úri Magyarországból a demokratikus Magyarországba. Bocsánatot kérek, de én az, igazi, a szó jó értelmében vett úri Magyarország és a de-