Képviselőházi napló, 1935. XIII. kötet • 1937. május 10. - 1937. május 26.

Ülésnapok - 1935-218

Az országgyűlés képviselőházának 2: gálnak a folyósítandó nyugdíjakra. A jelen esetben közadókból fizetett nyugdíjellátásról van szó és legfőbb ideje már annak, hogy ez az egész nyugdíjkérdés egyszer szőnyegre kerüljön, mégpedig szociális szempontokból, a ráutaltság és a jogosultság szempontjából való revízió elvi alapján. •. Ezzel összefüggésben osak egy körülményre kívánok rámutatni. A közületeknél szerzett nyugdíjigény nem lehet jogcím arra, hogy valaki ennek birtokában dumpingszerű versenyt támasszon társának a. magánvállalkozás területén. (Ügy van! Ügy van! a szélsőbaloldalon.) A legsürgősebb kívánság ezzel összefüggésben az, hogy legalábbis azok számára, akik 200 pengős, vagy annál nagyobb összegű fizetéssel járó magánvállalati állásban ülnék, a nyugdíj folyósítása felfüggesztessék. Az illetők azután döntsenek: vagy nyugdíjasok akarnak lenni, vagy pedig a magánvállalkozásnál levő állásukat tartják meg. Ilyen törvényerejű rendelkezésnek csak üdvös és jó hatása lehet, mert az egyik esetben megkönnyebbül az adózó, megkönnyebbül az állami költségvetés ezeknél a túldimenzionált tételeknél, a másik esetben pedig, ha a nyugdíjasok elvonulnak,, megkönnyebbül a munkapiac, amelynek helyzete, szellemi munkásokról lévén szó, amúgyis rendkívül súlyos. A kereskedelmi tárca költségvetése általában az autarchia szellemétől van áthatva, holott a kereskedelem létfeltétele a szabadság és a nemzetközi árucsere korlátlansága. Nincs ebben a költségvetésben semmi, ami a kereskedelem helyzetének megkönnyítésére irányulna. A költségvetés indokolása azt mondja, hogy tanulmányozni fogják a magánalkalmazottak jogviszonyait, különösen munkaidejét és fizetéses szabadságát. Kernelem, hogy a miniszter úr záróbeszédében abban a helyzetben lesz, hogy nyilatkozik, mikor nyújtja be erről a törvényjavaslatot. (Bornemisza Géza, a kereskedelem- és közlekedésügyi minisztérium vezetésével megbízott iparügyi miniszter: Már bejelentettük, hogy a költségvetés után!) Ha a költségvetés után méltóztatik benyújtani, ezt megnyugvással fogadom. Az általános irányelvek tekintetében, minthogy ez a kérdés több oldalról szóvátétetett, legyen szabad a miniszter úr szíves figyelmét a következőkre felhívnom. (Halljuk! Halljuk!) a. szélsőbaloldalon.) Az 1920. évi 1910/M. E. számú rendelet, amely a felmondás és a végkielégítés kérdéseit szabályozza, nagyjában és egészében kielégítő és megfelelő védelmet nyújt. A rendelet azonban hiányos. (Mozgáa a szélsőbaloldalon.) A Garami-féle rendelet helyébe lépett Friedrich—Heinrich-rendeletről szólok. Szükséges ennek a körét a művezetőkre, az ügyvédi, a közjegyzői, az egyesületi alkalmazottakra, általában arra a körülbelül 20.000 főnyi magánalkalmazott, magántisztviselőrétegre kiterjeszteni, amely ennek a rendeletnek hatálya alól ezidőszerint ki van zárva. Az igen t. miniszter úr figyelmét felhívom arra, hogy a régi alkalmazottak elhelyezkedése, ha egyszer kiesnek állásukból, úgyszólván lehetetlen. Nemcsak Amerikában írják ki egyes üzemek, hogy »40 évesnél idősebb munkást nem veszünk fel«, hanem minden kiírás és hirdetés nélkül gyakorolják és cselekszik ezt a magyar magánvállalkozás terén is. Jogos és méltányos kívánság tehát az, hogy mondjuk két évtizedes szolgálat után már csak felemelt . ülése 1937 május 2U-én, hétfőn. 543 felmondási idő és fokozott végkielégítés mellett lehessen elbocsátani embereket, mert azokra, ha egyszer a kenyérből kiesnek, sajnos, amúgyis nyomor és pusztulás vár. A munkaidő tekintetében csak általánosan kötelező erejű és szigorú szankciókkal alátámasztott intézkedéseket kérek. Az érdekeltek változatlanul a 40 órás munkahét elvi alapján állnak, mert ez biztosít számukra hétvégi pihenőt is, biztosítja azt is, hogy 36 órás összefüggő pihenőt igénybevéve, testileg, szellemilee: felfrissülve foglalják el munkahelyüket hétfőn reggel. Általános rendezését kívánják az érdekeltek a záróórának, a vasárnapi munkaszünetnek is, mert ebben a tekintetben a különböző helyi vonatkozású intézkedések nem elégségesek. Ebben a tekintetben szigorú és áthághatatlan intézkedésekre van szükség. A kötelező szabadságot illetően remélem, hogy ebben a tekintetben a helyzet ma már megérett. Készséggel elismerem, hogy a vállalkozások 85—90 százalékánál ez törvény nélkül amúgyis megvan, ott viszont, ahol ez elől konokul elzárkóznak; főképpen vidéken, szükség van a törvény kényszerítő erejére, hogy az alkalmazottak jól megérdemelt pihenőjükhöz hozzájuthassanak. Az utazók és ügynökök kérdésével kapcsolatosan Bródy t. képviselőtársam néhány megszívlelendő szempontra már felhívta a kormány és a Ház figyelmét. A helyzet az, hogy a gazdasági válság nagymértékben megnövelte a- kereskedelmi ügynökök és utazók számát és a vállalkozás ezt a kényszerítő helyzetet a legkíméletlenebbül kihasználta és visszaélt vele. Az utazók és ügynökök 70—80 százaléka dolgozik ezddőszerint fix havi fizetés nélkül, csak jutalékra. Ezek teljes létbizonytalanságban élnek és szellemi és fizikai erőkifejtésük igen sokszor megfizetés, honorárium nélkül marad. Az ügynök és az utazó végzi az akvizíciói munkája mellett igen sokszor az inkasszó munkáját is. ö vágja zsebre a megrendelő felek részéről a szidást, a reklamációkat, ő békít, közvetít, a vállalkozó és a vevő közt, munkája rendkívül sokoldalú, bonyolult és felelősségteljes és ezért a bonyolult, nehéz, felelősségteljes munkáért a legtöbbször csak silány jutalékban részesül, ebben is csak akkor, ha már a vevő fizetett. Lehetetlen állapotnak tartom azt, ami az úgynevezett delcredere körül van, mert ha az utazó és az ügynök nem társa a munkáltatónak a nyereségben, akkor ne méltóztassék őt társnak bevenni a veszteségnél sem. (Bornemisza Géza, a kereskedelem- és közlekedésügyi minisztérium vezetésével megbízott iparügyi miniszter: Nem olyan egyszerű a kérdés!) Szükség van tehát arra, hogy az ügynökök számára biztosított havi fixfizetés állapíttassék meg és hogy a bérletjegyek tekintetében elébe vágjunk annak, hogy a vasúti bérletet, vagy költséget az utazó, vagy ügynök, akár részben is, a sajátjából fizesse. Szükség van arra is, hogy a megélhetést biztosító napidíjat kapjanak a vidéket járó utazók. Az Államvasutakkal való vonatkozásban a következőkre hívom fel a miniszter úr figyelmét. A szállítási és őrzési díjak, amelyeket az utazóknak mintabőröndjeik után fizetniök kell, aránytalanul magasak. Ezek szegény és bizonytalan jövedelmű kisemberek, akik ezeket a magas szállítási és őrzési díjakat nem bírják megfizetni és ezeknek méltányos leszállítását ké76*