Képviselőházi napló, 1935. XIII. kötet • 1937. május 10. - 1937. május 26.

Ülésnapok - 1935-217

472 Az országgyűlés képviselőházának ti ség pártjának egyik szónoka egész beszédét ennek szentelte és végeredményben megállapí­totta, hogy Bethlen István volt miniszterelnök .bizottsági beszédeiben utalt arra, hogy nem tudta a szakszervezeteket kiforgatni valójuk­ból és ez az átkos, örökség, mint tmioindotta, erre a kormányzatra hárul. (Rassay Károly: Ilyet Bethlen István sohasem mondott! — Peyer Ká­roly: Nem ő mondta!) Való igaz, hogy nemcsak Bethlen István, hanem emlékezetem szerint, minden megelőző magyar kormány, már a régi, úgynevezett át­kos, liberális korszakban is minden időben igyekezett a szakszervezeteket sterilizálni és — hogy is mondjam csak — a munkásság szá­mára alkalmatlanná tenni. Ez sohasem sike­rül. Es végtelenül sajnálotm, hogy a miniszter úr is beleesett ebbe a tájékozatlanságba, amely­lyel ezt a kérdést kezelik. Pedig, mint mondot­tam, sokkal több figyelmet és tájékozottságot igényel és érdemel ez a kérdés. Ismerni kell a kérdést, ismerni kell a modern szakszervezetek kialakulásának, történelmi fejlődésének és hi­vatásának lényegét, ismerni kell a szakszerve­zetek viszonyát a kapitalista termelési rend­szerhez, tudni kell, hogy még azokban az or­szágokban is, ahol demokratikus, vagy félig meddig demokratikus kormányzat van, a szak­szervezetekre igen messzemenő feladatok há­rulnak a munkásvédelem és a munkásérdekek védelme terén. (Ügy van! Ügy van! a szélső­baloldalon.) Bethlen István is meg akarta tenni azt, amit az előző kormányok megtettek, de hozzátette, — ezt azonban Szeder János képvi­selőtársunk elmulasztotta megemlíteni — azért nem tudta megtenni, mert a szakszervezetek olyan mélyen bele vannak ágyazva a magyar közgazdasági életbe s olyan széles szociális te­vékenységet fejtenek ki, különösen a segélyezés terén is, hogy ő erre képtelen volt. A szakszer­vezetek ugyanis valósággal átvették az állam­nak egyik feladatkörét, a munkanélküli, a be­teg, a rokkant munkások, a munkásözvegyek és munkásárvák támogatását és segélyezését. T. Ház! Ha ezt a miniszter úr tudja, ha nem tájékozatlan, — s szerintem nem lehet tá­jékozatlan — akkor én itt részrehajlást látok és ilyesmit vagyok kénytelen megállapítani. Honnau veszi a miniszter úr, és mire alapítja azt, hogy ha volnának szakszervezetek, ame­lyek nemzeti alapon állanak, másképpen volna? Ezzel a demagógiával egy szea« le kell számolni. (Úgy van! Ügy van! a szélsőbalolda­lon.) Ezt egyszer meg kell szüntetni, mert a szakszervezetek nem nemzetietlenek, de viszont felekezeti alapra sem helyezkedhetnek. Ezt értse meg e miniszter úr. Miért nem méltóztatik ezt igényelni a Gyoszt.-tól, az Omge.-tól, az Omke.-tól vagy a többi ilyen munkáltató tőkésérdekeltségeket képviselő érdekképviseletektől? Volnának — Így képzelik — keresztény-szakszervezetek, volna egy keresztény Gyosz., egy zsidó Gyosz,, s egy mohamedán Gyosz, (Peyer Károly: Egy református Gyosz.!) Ha a munkásokat így^fel akarják parcellázni, miért nem akarják a tőké­seket is felparcellázni? Miben áll a nemzetiet­lenség? Talán abban, hogy az iparosképzésnél, az iparfejlődésnél a munkásság szempontjai (szerint folynak le a dolgok? (Peyer Károly: Mi több felnőtt munkást tanítottunk meg írni és olvasni, mint az állam!) Vagy abban, hogy a szakszervezetek támogatják a munkásságot olyankor is, amikor bajban van, és olyankor, amikor az egész magyar társadalom, a ma­7. ülése 1937 május 2Ê-èn, szombatod. gyár birtokososztály, beleértve az egész koï­lüanvzatot, egy vörös fityinget nem hajlandó az éhező, munkanélküli, állástalan munkásnak és tisztviselőnek adni. Ilyenkor igenis, ott áll a munkásság saját szervezete, a maga ön- es kölcsönös segélyzőapparátusával, és ezzel tá­mogatja önmagát és támogatja egymást. Ez a nemzetietlenség? Tudom, hova tendál a minisz­ter úr. A régi atavisztikus ellenségeskedés az, amely a szervezeteket azért támadja és azért akarja kiirtani, mert a kapitalizmus köreit za­varják, mert a kapitalizmus egyoldalú elgon­dolásait keresztülhúzzák, s mert képviselőik a munkásság számára igen komoly védelmet je­lentenek. A mai kisaporosok mind szakszervezeti ne­veltek. Ha meg tetszik kérdezni őket, 100 közül 95 keresztülment a szakszervezeti nevelésen. Az iparosság mai vezetői kivétel nélkül majd­nem mind szakszervezeti neveltek. Tessék meg­nézni, tessék megkérdezni, mi volt a káruk eb­ből? (Buchinger Manó: Müller Antal is szocia­lista szakszervezetben nevelkedett! — Müller Antal: De keresztényszocialistában! Ez ég es föld! — Buchinger Manó: Ott tanult ki! — Müller Antal: Sohasem voltam szociál­demokrata, büszke vagyok rá! — Zaj. — Elnök csenget. — Müller Antal: Én a katolikus le­gényegyletben kezdtem!) Nem védekezésről van itt szó. Mi nem védekezni akarunk. Mi nem kívánunk mást, mint objektív álláspontot, objektív elbírálást a kormányzat részéről, azt, hogy adják meg a munkásságnak az önálló­ságot. A szakszervezetekben a munkásosztály a maga törekvéseivel — tessék tudomásul venni és tessék vele számolni — végérvényesen és visz­szavonhatatlanul önállósította magát és nem kér más vezetőségből, mint ahogyan azt sem igényli, hogy például az Omge., vagy pedig a többi munkáltató szervezet élére proletárokat állítsanak. Miért ambicionálják az urak, hogy a ^munkásokat vezessék, amikor maguk a mun­kások nem akarják ezt. Most rátérek a Nemzeti Munkaközpontra. Erre hivatkozott Szeder János képviselőtár­sam is. Kiküldöttei meg-megjelennek időnkint, s megjelennek sztrájk idején is. így megjelen­tek az újpesti asztalosmunkás-sztrájknál is, amikor 2000 munkás sztrájkolt. Kiadtak hamar egy röpiratot, összehívták »a magyar famun­kás testvéreket«,, a munkabér-mozgalom sike­res t befejezése érdekében nagygyűlésre s össze is jöttek nyolcan. A mi szakszervezetünk ki­küldött 4—500 megfigyelőt, hogy azok is ott legyenek. Kijött Budapestről — nem emlékszem a nevére — egy doktor, felállt az előadói emel­vényre és azt mondotta: tulajdonképpen nem is tudom, hogy miről van szó. Valami sztrájk­féléről van szó, pedig a májusi építkezéseket már befejezték — mondja a doktor. Erre a mieink megmagyarázták -neki, hogy nem épü­letasztalosokról, hanem bútorasztalosokról van szó. Mire azt mondta a doktor: ja, az más kérem, hát mit is kérnek? Ennyi, meg annyi fillért kérnek? Miért kérnek olyan keveset, kér­jenek többet, egy pengő húszat! (Peyer Ká­roly: Fogalma sincs a dolgokról!) Mondom, a doktor úr a munkaközpontból jött. A mieink kinevették, a mieink voltak ott többségben. (Peyer Károly: Többségben? Csak ők voltak ott!) Kinevették és kioktatták. E feletti dühük­ben azután egy újabb röpiratot adtak ki, — amikor a megegyezés már megtörtént — de ezt már nyilaskeresztes jelzéssel. (Bárczay Já­nos: Nem szeretik látni! — Peyer Károly: Egy világnézeti alapon állanak!) Ebben azt mond-

Next

/
Oldalképek
Tartalom