Képviselőházi napló, 1935. XIII. kötet • 1937. május 10. - 1937. május 26.

Ülésnapok - 1935-216

428 Az országgyűlés képviselőházának 21 6. ülése 1937 május 21-én, pénteken. len elv, hogy minden ipari vállalat létesítése is valami óriási nagy nemzeti haszon, akkor miért áll ez fenn csak a gyáriparra és miért nem a kézműiparra nézve is? Tegyük fel, hogy nem sok kézműiparos fog ezzel élni, de mivel lehet olyan törvényes megkülönböztetést indokolni, amely a teljes adómentességig terjedő kedvezményt biztosít nagyvállalatoknak és semmiféle adókedvezményt nem biztosít a kisvállalatoknak? A t. előadó úr, bár tegnap nem voltam itt, úgy hallottam, hivatkozott az én 1917-ben kelt egyik tanulmányomra, amely az ő szempontjából most nagyon fruktifikálható. Engedje meg, hogy az idő rövidsége folytán csak egy mondattal válaszolhassak: akkor közös vámterület volt, akkor egy 50 millió lakosú közös területen a gyáripar volt az, amely szenvedte a közösség minden hátrányát s a mezőgazdaság és a kereskedelem élvezte annak minden előnyét. (Ügy van! Ügy van!) Most egy kis vámterület lettünk, amelynek minden előnyét sokszorosan a gyáripar élvezi, (Úgy van! Ügy van! a baloldalon.) minden hátrányát a mezőgazdaság, kisipar és a kereskedelem viseli. (Úgy van! Ügy van! a baloldalon.) Ez a különbség 1917 és a ma között. Egészen nyugodtan vállalom ezt a látszólagos ellenmondást. (Müller Antal: Egy kis társaság teszi zsebre a nemzeti ajándékot.) Ugyanúgy arra is mégegyszer fel kell hívnom az igen t. iparügyi miniszter úr figyelmét, ami szintén nem az ő hatáskörébe tartozik, de az építőiparnak egyik fontos kérdése, ez, pedig: a sérelmes megkülönböztetés azokra a fővárosi építkezésekre vonatkozóan, amelyek a kézműipar keretében teljesíthetők, azokkal szemben, amelyek a nagy bérházakra vonatkoznak. A kis családi házakról van szó, amelyeknek fokozottabb létesítése valóban társadalmi szempontból is életbevágóan fontos érdek volna, azokról a kis családi házakról, amelyeket mindenki lát, aki a nyugaton jár, azokról a munkásházakról, amelyek ott sorházakként vannak építve, azokról a kis tisztviselői házakról, amelyeknek minél nagyobb mértékben való építése szociális szempontból is fontos érdek. Csodálatos, hogy ahányszor megjelenik az adómentességi rendelet, mindig ezeknek a rovására történik megkülönböztetés. Először is: ezek nem élvezik a maximális adómentességet, másodszor: ez mindig olyan feltételekhez van kötve, amelyek akadályt és nehézséget jelentenek. Ezelőtt azt kötötték ki, hogy csak legfeljebb négy szoba lehet: most legfeljebb 180 négyzetméter lehet és soha sincsen intézkedés, amely lehetővé.tenné, hogy sorházakat építsenek. Ezt az olcsó, gyakorlatias, a kis családi házaknak az egész művelt Nyugaton meglévő módszerét pártolni kellene. Az elv ki van mondva, de sohasem jelöl ki a főváros egy területet, ahol sorházakat lehetne építeni. (Peyer Károly: Inséglakásokat építenek!) Nagyon fontos volna szociális szempontból ennek felkarolása, mert ez a kis építőiparosságnak, nem a nagy építési vállalkozóknak, hanem a kis építőiparosoknak munkaalkalmat nyújtana. (Fábián Béla: Olyan terhek vannak a kis házakon, hogy föld alá süllyednek szegy enletükb en!) Még egyre kérném a mélyen t. miniszter úr figyelmét: tanulmány tárgyává kellene tenni, hogy a kisiparosság a reklám módját és intézményét saját javára gyümölcsöztesse. Egyáltalában egész gazdasági életünkben tapasztalhatjuk, hogy még a nagy vállalatok sincsenek nálunk tisztában azzal az óriási jelentőséggel, amellyel a reklám eszközeinek kihasználása jár. A kicsinyek azonban teljesen képtelenek ezeket a módokat alkalmazni; a kisipar, a kézműipar pedig teljesen nélkülözi ezt a rendkívül fontos és hatékony eszközt. Nagyon kérném, hogy a mélyen t. miniszter úr fordítson erre gondot, figyelmet és áldozatot is, hiszen a kézműiparosságot mai helyzete, mai elesettsége mellett a ránézve leghasznosabb dolgok megvalósításáról sem lehet meggyőzni akkor, ha az anyagi áldozatokkal járna. Talán találna a mélyen t. miniszter úr a saját tárcája körében valami összeget, amelyet feláldozhatna arra, hogy kollektív reklámmal a kézműipar életképessége fokozható legyen. (Farkasfalvi Farkas Géza: Lehetne a múlt politikájából tanulni ebben a kérdésben!) Ezeket voltam bátor a kézműipar kérdéseivel kapcsolatban felemlíteni. t Olyan kezdeményezések ezek, amelyek az államnak semmi vagy csak igen kevés pénzébe kerülnének; olyan dolgok, amelyek a kézműiparosságnak hasznára volnának és ïamelyek talán iképesek megállítani a kézműiparosságot az összeomlásnak és pusztulásnak azon az útján, amelyet a statisztikai adatok mutatnak. Ezeket voltam bátor a mélyen t. miniszter úr figyelmébe ajánlani. (Helyeslés balfelől.) Elnök: Szólásra következik? Rakovszky Tibor jegyző: Gróf Pongrácz Jenő! Gr. Pongrácz Jenő: T. Ház! Azt hiszem, nincsen a képviselőháznak olyan tagja, aki ne nézné aggodalommal és ne érezné át a tisztviselői karnak azt a súlyos helyzetét, amely egyrészt a folytonos fizetésredukciók által, másrészt az állandó drágaság folytán következett ibe. Ügy érzem, hogy ez a tisztviselői kar, amely már az infláció

t alkalmával szinte elvérzett, minden szimpátiát megérdemel (mindnyájunk részéről. (Ügy van! Ügy van!) Tudom, hogy a kormány mindent szeretne^ elkövetni, hogy segítséget nyújtson a^ bajbajutott és a gazdasági viszonyok folytán nehéz helyzetbe került tisztviselői karnak, de tudom azt is, hogy a mai nehéz pénzügyi viszonyok nem 'engedik meg a helyzetükön való megfelelő javítást, mert költségvetésünk úgyis deficites, már 10 százalékos fizetésemelés is sokmilliós kiadástöbbletet jelentene az állam részére. Ha mégis szóváteszem most ezt a kérdést, ezt azért teszem, mert van a tisztviselőosztálynak egy külön csoportja, amely éppen az iparügyi miniszter úr alá tartozik, és amelynek különösen rosszak a státusviszoriyok, azonkívül teszem.ezt azért is, mert meg vagyok győződve, hogy különös megterhelés '" nélkül, mondhatnám, úgy lehetne ezek fizetését némileg javítani, hogy alig terhelnök meg ezzel az államot. Gondolok itt elsősorban az iparfelügyelőkre és az iparfelügyelők státusába tartozókra. Az iparfelügyelők, akiknek feladatuk nemcsak a szakértelem nyújtása, hanem a munkásvédelem és a szociális gondoskodás is a munkásokról, az iparfelügyelők, akik mindig, évtizedeken keresztül zokszó nélkül végezték (vitéz Várady László: Es jól!) és igen jól végezték ezeket a súlyos és nehéz feladatokat, ma a legrosszabb státusban vannak, az egész országban. (Ügy van!) Példa erre az, hogy vannak a státusból kivált intézetek, így a mértékhitelesítő intézet, az államépítészeti hivatal, amelyek tisztviselői ma két fizetési osztállyal feljebb vannak, mint a sokkal előbb végzett és sokkal előbb hivatalbalépett ipar-