Képviselőházi napló, 1935. XIII. kötet • 1937. május 10. - 1937. május 26.

Ülésnapok - 1935-214

314 Az országgyűlés képviselőházának 214. ülése Î9Ù7 május le-án, kedden. zunk meg ennek a birodalmi gondolatnak a lényegéről és ne felejtsük el azt, -hogy ez a birodalmi gondolat nálunk — a mi igazán nagy magyarjaink fogalmazásában — soha sem jelentett pusztán nyers ás brutális nacionális imperializmust, hanem főképpen népeket békítő, bölcs erővel kormányzó, összefogó okosságot, kulturális fölényt. Programúiként ezt a magyar birodalmi gondolatot kellene a jubileumi év központi gondolatává tenni. Mivel bízom abbau, bogy Hóman Bálint kultuszminiszter úr bizonyára a nagy tudós történelemprofesszor tanácsait fogja követni és gondja lesz rá, hogy a nagy magyar jubileumi év Programm ját is ilyen szellem hassa át, így örömmel szavazom meg azokat az összegeket, amelyek már ebben a költségvetésben is fel vannak véve a Szent István-i jubileumi év kulturális programmjára. Ezeket voltam bátor elmondani első témámról. Most szeretnék néhány szót szólani a második jubileummal, a Nemzeti S:zánház centenáriumával kapcsolaban a Nemzeti Színihez ügyeiről. Sajnos, amint ehhez a témához értem, nem maradhatok meg abban a történetfilozófiai távlatban, amelyben előbbi témámnál voltam, mert ez az egész kérdés, a Nemzeti Színház ügye ma a legaktuálisabb és leghevesebb polémia tüzében áll és így kénytelen vagyok én is harci mezbe öltözni, mielőtt ennek a kérdésnek a valósággal elgázasított területére lépnék. (Mojzes János közbeszól.) Minden félreértés elkerülése végett kijelentem, hogy Németh Antal nem rokonom és nem is volt. Megnyugtathatok azonban mindenkit, hogy az én Jharci öltözetem, amelyben ezt a kérdést megközelítem, nem támadó, hanem kizárólag védekező jellegű, mert úgy éreztem, hogy ennek a kérdésnek a vizsgálatánál mindenekelőtt az objektivitás páncélját kell^ magamra öltenem és nagyon tanácsos a józan és egyszerű ítéletek gázálarcát felöltenünk, hogy sértetlenül átjuthassunk azon a pergőtűz terepen és gázfelhőn, amellyel bizonyos oldalakról intézett támadások a Nemzeti Színház ügyét elárasztják. Ha meg akarjuk állapítani azt, hogy van-e oka és jogosultsága a Nemzeti Színház és annak vezetősége ellen intézett 'támadásoknak és annak a mindig nagyobb és nagyobb lármájú izgalomnak, amely e körül a kérdés körül ltomból, akkor a legjobb, ha először azt vizsgáljuk meg, hogy milyen centrumokból ^ indulnak ki ezek a támadások. Egészen szubjektíve, természetesen kizárólag csak a magam kötelességszerű vizsgálódásai alapján azt állapítom meg, hogy ezeknek a támadásoknak körülbelül három centruma van. Az egyik centrum az úgynevezett színházi kritikusok tábora, a másik a színésztársadalom kategóriája, a harmadik pedig az a bizonyos társadalmi réteg, amely főleg és jóformán kizárólag a színházi világ iránti érdeklődésben éli ki magát, amely színházi szakértőnek, mecénásnak és hivatásos publikumnak számít. Vegyük sorra ezt a három kategóriát. Nem »bánom, ha azt fogják mondani, hogy elkövettem az újságíró árulásait és mint újságíró elmondom a magam szomorú^ tapasztalatait a napisajtó színházkritikái terén. Egy pillanatig sem akarom azt mondani, hogy szakértő vagyok a színház, a színházirodalom és a színházkritika terén, de annyit elmondhatok, hogy egészen fiatal újságíró koromban, mint minden irodalmi megnyilatkozási forma iránt érdeklődő ember, színikritikával is foglalkoztam és pedig azzal a nagy és lelkes idealizmussal és azzal az esztétikai alaptanulmánnyal, amelyet diákkoromból hoztam magammal, amikor is lelkes irodalomtörténettanáraim Shakespeare, Molière és a magyar klasszikusok példáin tanították nekem a drámairodalmat és Gyulai Pál, Péterffy Jenő, Alexander Bernát és Schöpflin Aladár színikritikáit olvastam és tanultam szomjas lélekkel. Sajnos, hamar .ki kellett ábrándulnom a színikritika-írás mesterségéből, annak, dicsőségéből és nyomban abba is hagytam ezt az első pillanatban, amikor egy bölcs szerkesztőm egyik kritikámra, melyet eléje tettem, azt mondotta: édes fiam a színikritikákat nem az örök esztétikai elvek szerint írják, (Ügy van! Ügy van! a baloldalon.) hanem a lap mindenkori színházi politikája szerint. (Mojzes János: Sokszor a darabot sémi nézik meg!) Még nagyobb volt azután csalódásom és kiábrándulásom, amikor olyan jelenségeket kellett tapasztalnom, hogy egyik legnagyobb tekintélyű színikritikusunk, akinek félelmetes híre volt és valóban a szakértő bonc szerepét játssza általában a színikritikusok táborában, egyik émelygően •szentimentális, azt hiszem, Molnár-darab főpróbája után, ahol valósággal fizikai rosszullétről panaszkodott a darab gyengesége miatt, másnap lapjába írt kritikájában és cikkében a megdicsőülés elragadtatásával egyenesen a szentek közé ültette a darab szerzőjét. T, Ház! Kétségtelen, hogy vannak ebben a^ kategóriában rendkívül kiváló, képzett és jószándékú emberek, de, sajnos, nagy általánosságban mégis azt kell mondanom, hogy a napisajtó, a futó sajtó színikritikáinak tollát valóban sokkal inkább vezeti a lapoknak úgynevezett színházpolitikája, mint ezek a fontos, örök esztétikai elvek. Ennek pedig természetes következménye, hogy a Nemzeti Színház fennállásának száz esztendeje alatt egyetlen egy direkciójával és egyetlen vezetőségi rezsimjével sem kapott igazán jó kritikát, ennek pedig az a magyarázata, hogy a Nemzeti Színház etikai okokból mindig irtózott és elzárkózott az úgynevezett fizetett színházismertetési metódustól, míg a magánszínházak ezzel a népszerűsítési eljárással természetesen bőségesen élnek. így a Nemzeti Színház értéknívóját a napisajtóban megjelenő kritikák alapján bizony nagyon nehéz és bajos objektíve megítélni. A másik kategória, ahonnan a Nemzeti Színház ellen az én vizsgálódásaim alapján a támadások jönnek és érkeznek, az úgynevezett színészkategória. Ez a támadás, természetesen, nem a sajtó útján megy, hanem az informálódás útján és inkább szájról-szájra, de ezt jóformán természetesnek kell tartanunk. Az utóbbi években, illetőleg évtizedekben sok rettenetesen rossz és csapnivalóan gyenge darabot írtak, hogy magától értetődően ki kellett fejlődnie a színészkultusznak, mert hiszen számtalan ilyen csapnivalóan rossz és gyenge darabot kizárólag a tehetséges színészek játéka mentett meg. Ebből fejlődött ki a sztár-rendszer és általában a színészeknek talán kissé túlságosan megnövekedett önbizalma és önértékelése. Ez az a szellem, amellyel szemben kétségtelenül Németh Antal, a Nemzeti Színház új és fiatal igazgatója energikusan lépett fel és hosszú-hosszú évek után komoly és valódi fegyelmet próbált megteremteni. Természetes, hogy ez nem találkozott valami túlságos nagy tetszéssel a színész-