Képviselőházi napló, 1935. XIII. kötet • 1937. május 10. - 1937. május 26.

Ülésnapok - 1935-212

180 Az országgyűlés képviselőházainak 212. ülése 1937 május 13-án, csütörtökön. István intelmeitől egészen a mi törvényalkotásainkig és a mi jogtudósaink búvárkodásáig, mely gyakorlatilag megnyilvánult 937 évvel

1 ezelőtt a király személyes bíráskodásában, ma pedig érvényesül ügyvédeink gondos előkészítő munkájában és bíráink alapos ítélkezésében. A jogfolytonosságnak külső jele, hogy az ítéletet a magyar Szent Korona nevében mondjuk ki s a bírónak azt kell éreznie, hogy Szent István koronájának ezeréves hatalmával és ki nem alvó ezeréves fényével világít bele a változó életviszonyokba és a sajnos változatlan emberi gyöngeségekbe is. A Szent Koronában rejlő kincset őriz tehát kezdve az igazságügyminisztertől a magyar igazságügy minden tényezője, minden elméleti és gyakorlati tényezője. De a kincsnek tulajdonosa az egész nemzet, melynek további szeretetébe ajánlom a magyar igazságügyet, mikor az igazságügyi társa költségvetését elfogadásra ajánlani szerencsém van. (Élénk helyeslés és taps a jobboldalon és a középen.) Elnök: Szólásra következik? Vásárhelyi Sándor jegyző: Dulin Jenő! Dulin Jenő: T. Ház! Az igazságügyi tárca költségvetése az igazságszolgáltatás pénzügyi megalapozása. Az összeállításnál valószínűleg az a kettős szempont szerepelt, hogy minél ke yesebb pénzből minél tökéletesebb, minél jobb igazságszolgáltatást produkáljunk. Ez helyes elvnek látszik,, a magam részéről azonban csak úgy fogadom el, ha az első vonalra az igazságszolgáltatás érdekei kerülnek. Habár a legnagyobb mértékben hívei vagyunk a takarékosságnak és azt minden vonalon követeljük is, az igazságügyi tárcánál a takarékosság gondolatának érvényesülését csak az esetben tudom akceptálni, ha az nem az igazságszolgáltatás rovására, történik. Már előre kijelentem, hogy az igazságügyi tárca költségvetésének dotálását túlságosan szűkre szabottnak tartom. A többi tárcánál azt a kifogást terjesztettük elő, hogy túlméretezettek; az igazságügyi tárcánál azonban éppen ellenkező a felfogásunk. Nem kontroverz álláspont ez, mert végeredményben az államháztartás kiadásainak végösszege tényleg túlságos magas. Sajnálatos körülmény, hogy kiadásaink végösszege az idén ismét 4'6%-kal emelkedett. Egyáltalában nem vígasztal bennünket, hogy a deficit csökkenő tendenciát mutat, mert ezt azzal az egyszerű pénzügyi művelettel érték el, hogy a bevételeket 5-4%-kai felemelték. A lényeg az* hogy az adófizető közönség ismét 5 millió pengő egyenes adóval többet fog fizetni, holott már tavaly megállapítottuk, hogy elérkeztünk a teherviselőképessóg legvégső határáig. Ha ezen az állásponton vagyok is, azért az igazságügyi tárca költségvetésének kereteit mégis kibőyíteném. Szerény véleményem szerint ugyanis az államháztartásnak igen sok olyan területe van, amelyeken tényleg egészen feleslegesen bőkezű módon költekezünk (Rupert Rezső: Ez így van!) és ezeken a területeken igen tekintélyes összegeket lehetne elvonni arra a célra, hogy jobban dotáljuk • az igazságügyi tárcát. Nem akarok sorozatos példákra kitérni, elegendő talán, ha a kényszernyugdíjazások folytán előállott nyugdíj többletre hivatkozom, ha hivatkozom a kormányt támogató sajtóalapra, továbbá azokra az állami támogatásokra, amelyekkel olyan vállalatokat segélyeznek, amelyek már régen lábraállottak, erősek? versenyképesek, nagyszerű osztalékot fizetnek, pompás fizetéseket adnak, azonban még ma is hatalmas állami támogatásban részesülnek. Vagy ott van például az a negatív formában jelentkező nemzeti ajándék, amelyet a gyáripar kap, amikor száznál több életerős gyárvállalat adómentességet élvez. Ezek mind olyan tételek, amelyekből igen tisztességes és jelentékeny összegeket lehetne megfogni abból a célból, hogy az igazságügyi tárcát bővebben lássák el. Az (igazságszolgáltatás zavartalan és jó működése egyik legelsőbbrendű állam'i feladat. Ehhez megfelelő és elegendő számú bíróra van szükség. (Lányi Márton: Jól fizetett bírákra!) Itt nem lehet a kérdésekhez félkézzel nyúlni, itt mindkét kézzel segíteni kell. Az igazságszolgáltatásnál mindig figyelembe veendő, hogy az nem lehet félig jó; az igazságszolgáltatás csak akkor tölti be szerepét, ha az teljesen kifogástalan. A hibás vagy különösen a rossz igazságszolgáltatás inkább destruáló hatást ér el, mert nincs szörnyűbb, nincs rettenetesebb, nincs kiábrándítóbb, mint az igazságszolgáltatásban csalódni. T. Ház! Az igazságügyi tárcát mindanynyian a legnagyobb szeretettel kezeljük.^ Erezzük és tudjuk, hogy az igazságszolgáltatás őrz!i és őrizte a legveszedelmesebb időkben is a jogeszmét. Amikor mindenhol felborult ' a rend, amikor az egész világon az igazság helyett az erőszak és a nyers erő tört elő,^amikor ez az egyes emberek gondolat- és érzésvilága megfertőződött, a bíróság volt az egyetlen hely, ahol a szennyes hullámok nem ömlöttek szét. Igénytelen véleményem szerint jó igazságszolgáltatást csak tekintéllyel felövezett bírák tudnak produkálni. Az ő tekintélyükhöz hozzátartozik az anyagi és erkölcsi függetlenség. Az erkölcsi függetlenségről kár egy szót vesztegetni, mert hiszen e tekintetben a magyar bírák világviszonylatban is a legelső helyen állanak. (Surgóth Gyula: TTgy van!) Az anyagi függetlenség azonban szerény nézetem szerint beteg.^ Feltétlenül gyógyítani kell. Ismerem az igázságügyminiszter úrnak az álláspontját, amelyet, azt hiszem, két évvel ezelőtt fejtett ki, hogy nálunk sok a bíró és mi ezt a sok bírót nem tudjuk úgy fizetni, mint Anglia az ő kevés, 150 vagy 160 bíráját. (Lázár Andor igaiziságügyminiszter: Huszonkettőt!) Tökéletesen igaz ebben a vonatkozásban. Azonban ezt az abszolút kínzó problémát relatív megvilágítás mellett nem tudjuk meggyógyítani. A legelső teendő, hogy a bírák javadalmazását a törvényhozás állítsa vissza. (Homonnay Tivadar: Helyes! De elutasították a határozati javaslatomat!) Tudom, hogy erre is az az ellenvetés érkezik, hogy az államgazdaság helyzete nem engedi meg. Ha azonban az államgazdaság helyzete esetleg nem is engedi meg az összes tisztviselők és közalkalmazottak fizetésének visszaállítását, méltóztassék ezt legalább részben, akként megoldani, hogy a bírák fizetését állítsuk (helyre. Hiszen annakidején, amikor a bírói státus kérdése felvetődött, az volt az általános megállapítás, hogy bár minden tiszteletünk az összes többi közalkalmazottaké, a bíróságot azonban mégis külön kell kezelnünk, ki kell emelnünk, mert az kétségtelenül nem egy rendelkezésre, utasításra dolgozó állami hivatal, hanem az igazság szuverén kiszolgáltatója, az emberi vagyon, becsület t és élet ura. A közönségnek nem szabad a bírót szegény, földhözragadt hivatalnoknak tekin-