Képviselőházi napló, 1935. XIII. kötet • 1937. május 10. - 1937. május 26.
Ülésnapok - 1935-211
Az országgyűlés képviselőházának 21 teljesítőképesség arányában történő megterhelését követeljük az országban minden termelési ág számára. (Helyeslés a baloldalon. — Patacsi Dénes: Ugy is kell! Egyenlő teherviselést. — Rupert Rezső: Mindent a szegények viselnek!) T. Ház! Ezzel végeztem azokkal a kérdésekkel, amelyek az árszínvonal kérdéséhez tartoznak. Most áttérek egy másik rendkívül nehéz kérdésre (Halljuk! Halljuk!), s ez a mi költségvetésünk hallatlanul túlméretezett illetmény- és nyugdíjterheinek a lefaragása. (Ügy van! Ügy van! a balolalon.) Ha a mostani költségvetést nézem, a tavalyi évhez képest is újból elszomorító, az elferdülést még jojbban fokozó súlyos számokat vagyok kénytelen a költségvetésből kiolvasni. T. Ház! A költségvetés személyi járandóságok, nyugellátások és az autonómiák nyugdíjaihoz való hozzájárulás címén összesen 657 millió pengőt irányoz elő, ami több mint 50% -a a költségvetésben feltüntetett összes kiadásoknak és ami a súlyos, az nemcsal; ennek az összegnek abnormisan magas volta, haciem az, hogy minden erőfeszítés ellenére a tavalyihoz képest újabb emelkedő tendencia jelentkezik. A tavalyi 648 millióval szemben u. i. 9 millió pengős újabb emelkedés mutatkozik ezeknél a személyi terheknek (Homonnay Tivadar: A Gömbös-kormány az oka!) Ezenkívül azt látom a költségvetésben, hogy a nyugdíjterhek abszolút összegben is 6-3 millióval emelkedtek, holott a nemzetnek az a súlyos megterhelése, 7,mely a trianoni nyugdíjterhek elvállalásából származott, évről-évre javul, mert a kihalás következtében a trianoni nyugdíjasok száma évről-évre csökken. Ennek ellenére, mondom a nyugdíjteher újabb 68 millió pengővel emelkedett. (Homonnay Tivadar: A hóhér-szakasz!) Ha azt nézem, hogy személy szerint hogyan alakul a státus, — mert ha a fizetések ós nyugdíjilletmények emelkedéséből áll elő ez a nagyobb teher, akkor ez nem olyan aggályos, mint ha a sátusok számszerinti meggyarapodásából áll elő, ami a legegészségtelenebb állapot, — akkor azt látom, hogy változatlan fizetések mellett az, idei költségvetés az aktív tisztviselői és alkalmazotti létszámban 4.000 újabb alkalmazást irányoz elő, a nyugdíjasoknál pedig újabb 2500 főnyi emelkedés állott be, összesen tehát 6500 személy a többlet. (Boczonádi Szabó Imre: Azt hangoztatják, hogy az ifjúságot el kell r helyezni! — Dinnyés Lajos: De nem helyezték el az ifjúságot! Protekciós egyéneket helyeztek el! — Boczonádi Szabó Imre: Négyezret vettek fel ismét! — Farkasfalvi Farkas Géza: A hóhértörvény! Aki nem veszi észre a főispánt és nem köszön, nyugdíjazzák!) T. Ház! Mit jelentenek ezek a számok? Én nem akarok senkinek a kenyerére vagy exisztenciájára törni, de ha bajok vannak, azokat akár népszerű dolog, Boczonádi Szabó t. képviselőtársam, akár nem, becsülettel el kell mondani. (Boczonádi Szabó Imre: Ugy van!) Fel kell tehát hívnunk a figyelmet a bajokra és meg kell keresni az orvosságokat. Es én ebben a túlméretezett személyi kiadásban és nyugdíjteherben az ország nyomorúságának egyik alapvető okát látom, mert e miatt a produktív kiadásokra nem tudunk fedezeteket teremteni. (Ugy van! Ugy van! a baloldalon. — Homonnay Tivadar: Meglett volna a lehetőség! A Gömbös-kormány megígérte és nem élt vele! ígéretét itt sem tartotta be! — Zaj. — Halljuk! 1. ülése 1937 május 12-én, szerdán. 125 Halljuk! jobbfelől.) Azt látom a költségvetésben, hogy a tényleges alkalmazásban lévő közszolgálati alkalmazottak és az állami üzemi alkalmazottak száma 151.000, a nyugdíjasoké 134.000, együtt tehát 285.000, ami a családtagokkal együtt legalább 1 millió lelket tesz ki. Egy kilencmilliós nemzetben tehát minden kilencedik embert a másik nyolc ember tart el, még pedig nem a legalacsonyabb színvonalon tartjuk el ezeket a tisztviselőket, hanem egy relatíve magas színvonalon kell őket eltartanunk (Ugy van! a baloldalon.) és ha a Tiszántúlon látom a férgek és szalma között fetrengő, nyo^ morult, tuberkulózissal küzködő népet (h g ' van! balfelöl.), a másik oldalon pedig látom ezt a szörnyű túldimenzionáltságot a tisztviselői létszámban, követelnem kell a változtatást. (Ugy van! Ugy van! Taps a baloldalon. — Boczonádi Szabó Imre: De hogyan?!) Tudom, t. képviselőtársam, becsület dolga is a tisztviselői munka megbecsülése és a nemzet igen fontos érdeke, hogy amire az állam magát kötelezte, azt meg kell tartania, szerzett jogokat tehát nem akarok érinteni, de pro futuro végre el kell kezdenünk a racionalizálást (Ugy van! Ugy van! a baloldalon ) és nyilvánvaló, hogy azonnal hozzá kell fognunk ezekhez a lebontásokhoz és átszervezésekhez, mert így kiegyensúlyozott állami életet élni nem tudunk. Ne méltóztassék azt hinni, hogy az ország ügyellátásának javára válik a túlságosan nagy tisztviselői létszám. (Horváth Zoltán: A bürokrácia!) Magam is voltam hivatalfőnök, és amikor egyik hivatalból távoztam, lényegesen kevesebb tisztviselő volt ott, mint mikor odamentem. Nekem az a tapasztalatom, hogy ebben a csonka-országban, ahol ma 30 százalékkal több a közalkalmazott, mint volt annak idején a békebeli Nagymagyarországon ugyanezen a területen, ez a túlzott tisztviselői létszám nem az ügymenet javára, hanem egyenesen kárára válik. {Ugy van! Ugy van! — Horváth Zoltán: Tologat ját az aktát ide-oda!) Nagyon sok esetben felesleges huzavonát idéznek elő egyesek (Ugy van! Ugy van!) csak azért, hagy a maguk nélkülözhetetlenségét bebizonyítsák. (Élénk helyeslés és taps. — Meizler Károly: A cselekedetek mikor jönnek?) Azt a kérést intézem tehát az igen t. kormányhoz, fogjon hozzá komolyan a státusok rendezéséhez és törvénnyel biztosítsa, hogy ezek a státusok semilyen körülmények között többé áttörhetők ne legyenek. (Rassay Károly: Törvény ellenére kineveznek minden évben a költségvetésen kívül! — Zaj.) Ha csak azt a gyakorlatot hasonlítom össze, amelyet a világháború előtt mint vármegyei és belügyminisztériumi tisztviselő — a belügyminisztériumban a háztartási osztályban dolgoztam — személyesen megismertem^ akkor el kell képednem azon, mennyivel liberálisabban, mennyivel szabadelvűbben folynak ma a nyugdíjazások, az alkalmazások és folyik a státusok elbírálása, mint annakidején NagyMagyarországon, ahol aránytalanul könnyebb lett volna nagyobb tisztviselői státust is eltartani. Ezért felvetem a gondolatot, hogy a túlságosan nagyra és szélesre méretezett nyugdíjas státusok helyébe a nyugdíjasoknak szűkebb körre szorításával a társadalmi biztosítás felé kell terelnünk az alacsonyabb kategóriákat. Nem tudom ugyanis megérteni, hogy miért kell minden gépírókisasszonynak nyugdíjas állásban dolgoznia. A szociális gondoskodás mértékét akkor is helyesen töltjük be, ha a társadalombiztosításon keresztül az életnek