Képviselőházi napló, 1935. XII. kötet • 1937. március 3. - 1937. május 5.

Ülésnapok - 1935-208

556 Áz országgyűlés képviselőházának i ségnek venni, ha a képviselő úr szíves figyelmét felhívom arra, hogy itt tulajdonképpen az én véleményemet kell előadnom, eltekintve attól, hogy a képviselő úrtól semmiféle előzetes megbízást nem kaptam arra, hogy a képviselő úr véleményét a Házban tolmácsoljam. Ez tehát az első és; legszélsőségesebb széb sőség és nem az, amit jókedvű, és öblöshangú agitátorok kint a népgyűléseken a politikai szempontokat kiélezve hangoztatnak. De nézzük, hogy milyen a föld eloszlásának további képe. Sopron vármegye területe 314.000 katasztrális hold. Ebből 6 birtok elfoglal 15.000 holdas átlagban 91.000 katasztrális holdat és azután jön 17.000 földettúró magyar 450 négyzetöllel, összesen 9000 holddal és 110.000 korlátoltforgalmú ibirtok. Kérdem, nem itt kezdődik-e el a szélsőség? Nem azok a gyökerek-e ezek, amelyeknél kezdeni kell a szélsőségek elleni harcot, nem politikával, hanem higgadt, józan meglátásokkal és szorgos munkával? De nézzük Fejér megyét, ahol 12 darab olyan birtok van, amelynek átlaga 12 és félezer hold, és azután 31.000 olyan, amelynek átlaga 400 négyzetöl. De hallottam én még ennél cifrábbat is, hogy van olyan birtok is, ahol a birtokosnak 5—6000 hold áll rendelkezésre és mind a mai napig talán csak 4—5000 holdat vetettek be és szántottak föl, a többit pedig sem bérbe nem adja, sem meg nem műveli. Kérdem, nem itt-e az ideje annak, hogy megfogjuk ezt a problémát gyökereinél, a szélsőségeknél. Legyünk tárgyilagosak* mélyen t. Képviselőház, ezeket a nagy differenciákat, hegyeket, völgyeket, csúcsokat, hirtelen szakadékokat a legjobbhiszemű és a legjobbakaratú kormányzat sem fogja tudni máról-holnapra áthidalni. Súlyos problémák ezek s talán e problémáknál csak egy súlyosabb: ennek a 700.000 nincstelen, földet túró magyarnak a sorsa, akikről megemlékeztem. Azt (hiszem, hogy mindnyájunk véleménye találkozik abban, hogy ezek évszázados mulasztások, amely évszázados mulasztásokat, az ezek kapcsán felburjánzott keserűséget, reménytelenséget nyomorúságot politikai agitáció céljára felhasználni a legnagyobb szélsőség. (Csoór Lajos: Akkor nem csinálnának semmit!) A legnagyobb szélsőség éppen azzal a kormányzattal szemben, amely a kötött birtokok felszabadítása felé határozott lépéseket tett, amely a terhek könnyítése felé a közelmúltban is tettekkel bizonyította be ebbeli szándékát, amely a telepítés kapcsán majdnem 3000 embert juttatott (Csoór Lajos: Hol a többi 700.000?) minden néven nevezendő triviális közbeszólás ellenére telepes birtokhoz, amely a munkaalkalmakat — amelyekre rá fogok térni — igenis szaporította és éppen az iparügyi minisztérium intézkedései kapcsán a közeljövőben is szaporítani fogja és amely már 35 iparágban vezette be a 48 órás munkahetet, aminek eredményét a következőkben majd ismertetem. (Csoór Lajos: Nagyon helyes dolog! — Ügy van! Ügy van! a középen.) Ide nem agitáció kell, ide az kell, hogy ha egy jó javaslat kerül ide, végre pártkülönbség nélkül álljunk mellé és igyekezzünk azt minél hamarabb megvalósításhoz juttatni. (Csoór Lajos: De nem hozzák!) A kormány tagadhatatlanul igyekszik a mezőgazdasági termelés jövedelmezőségét kereskedelmi szerződésekkel, export-kontingensekkel, piackutatásokkal, a terhek és a fizetnivalók könnyítésével szolgálni. 08. ülése 1937'. május 5-én, szerdán. Nem akarok ismétlésekbe bocsátkozni, nem akarom elismételni Darányi őexcelleneiájának szegedi nagygyűlésünkön említett programmját és nem akarom elmondani azokat a tényleges intézkedéseket, amelyeket a kormány már megtett, én csak egyet emelek ki: a földhözjuttatottaknak és az eladósodottaknak ez a kormányzat több mint 100 milliót juttatott. Ez tény, ez faktum, amely semmi néven nevezendő politikával el nem vitatható. (Ügy van! Ügy van! a középen.) És mindezt kis, nagyon szűkreszabott budget-kereteken belül tette a kormány. Eá kell még mutatnom egy másik szélsőségre is, nevezetesen a mezőgazdasági munkások helyzetére. 1935-ben a férfinapszám tavaszszal 130, télen 110, nyáron pedig, amikor a legmagasabb volt, 170 fillért tett ki. Háború előtt ezeknek a napszámosoknak átlagos évi keresete 450 és 500 korona között ingadozott, most 250— 300 pengő között mozog, tehát 50—60%-kal csokiként, ugyanakkor a megélhetési index 94-re* azaz csak 6%-kal csökkent. Azt a differenciát tehát, amely a 60 és 6% között van, tagadhatatlanul koplalással, tűréssel és szenvedéssel kell a föld népének áthidalnia. (Ügy van! Ügy van!) Mit tesz a kormányzat, (Csoór Lajos: Semmit!) éppen ennek a munkanélküliségnek enyhítésére? A pénzügyminiszter úr expozéja szerint majdnem 100 millió pengőt fordít közmunkákra, mégpedig elsősorban olyanokra, ahol a mi földmunkásaink útépítésnél, gátépítésnél, kubikosmun'káknál megtalálhatják a maguk kenyerét és megélhetését. (Mozgás.) Itt is harcol a kormány a szélsőségek ellen. Szeretném a kormány figyelmét felhívni a telepítésnek és a tagosításnak gyorsabb tempóban való keresztülvitelére, mert tagadhatatlan az, hogy ezen a két téren elsősorban is exisztenciát biztosítunk, másodsorban pedig rengeteg munkaalkalmat teremtünk. (Ügy van! Ügy van! a középen.) Nem volna azonban teljes a kép, ha a saját metier-mben a közgazdasági élet más területeire elkalandozva nem hoznék ide a mélyen t. Ház elé tényeket, annak exponálására, hogy tulajdonképpen hol kezdődnek a szélsőségek. A budapesti hitelintézetekben van 300 igazgatói, aligazgatói, cégvezetői és egyéb tisztviselői állás, amelyeknek átlagos évi bevallott jövedelme — kikapcsolva ezek közül minden néven nevezendő tantiémet, jutalékot, osztalékot és még nem tudom milyen címen folyósított pénzeket — 20.000 pengő, ami összesen hatmillió pengőt tesz ki. (Csoór Lajos: De van köztük 500.000 pengős is!) Ha ezzel szembeállítom a munkásokat, — azokra a szerencsésekre gondolok, akik tényleg dolgoznak — akkor azt látom, hogy 1933-ban. az évi átlagos keresetük 1184 pengő volt, 1935-ben pedig, amikor már egy bizonyos konjunktúráról beszéltek, amikor a bankok mérlegei napról-napra emelkedtek, 1124 pengőre esett vissza. Egy emelkedő ipari konjunktúra kapcsán tehát a munkabérek lefelé mentek, a vagyonok, osztalékok, jutalékok és a többiek emelkedtek. Nem akarom azt mondani, — hiszen nem akarom ezt a kérdést kihegyezni — mintha a 20.000 pengőt sajnálnám az illető uraktól, de igenis, sajnálom azt a munkásréteget, amely létminimumon aluli kereset mellett kénytelen termelni olyan javakat, amelyeket végeredményben amazok élveznek. Nem célom az irigység felkeltése, hanem egészen egyszerűen a szélsőségek okaira óhajtok rámutatni és le-