Képviselőházi napló, 1935. XII. kötet • 1937. március 3. - 1937. május 5.

Ülésnapok - 1935-208

Az országgyűlés képviselőházának 208* ülése 1937. május 5-én, szerdán. 551 1935-ben! — Gr. Festetics Domonkos: Most is ott volt az ifjúság!) Ugy érzem, t. miniszter úr, hogy ez az ünnepély lett volna igazán alkalmas arra, hogy amikor a miniszter úr itt azt a nagyszabású, bölcs és mélyen járó beszédét elmondotta, ugyanakkor, ugyanabban az órában szerte az országban mindenütt ünnepelt volna a magyar. (Fábián Béla: Amerikában az iskolában többet tanítanak Kossuthról, mint nálunk.) T. Ház! Emlékszem arra, — ezt nem szemrehányásként mondom, t. kultuszminiszter úr, hiszen senki jobban nem becsüli a kultuszminiszter úr működését, mint én — hogy amikor Istenben boldogult Wlassics Gyula nagy kultuszminiszterünk elhalálozott, akkor a kultuszminiszter úr szükségesnek tartotta, hogy az ország összes iskoláiban méltassák Wlassics Gyula hervadhatatlan érdemeit. Jól tette ezt, mert az elhunyt megérdemelte, de azt mondom, hogy ha akkor eszébe jutott a kormánynak az, hogy egy derék miniszterünk emlékét méltassa, meg inkább eszébe kellett volna jutnia annak, hogy II. Rákóczi Ferenc emiékét is az ifjúság elé állítsa. Ugyanígy hiányolom azt is, hogy a belügyminiszter úr sem tartotta szükségesnek, hogy a községek és városok képviselőtestületeit,, a törvényhatóságok bizottságait szintén utasítsa arra, hogy ugyanabban az órában, amikor itt az ország szívében ünnepeljük a nagy fejedelem emlékét, akkor szerte az országban meg a legutolsó faluban is érezzék, hogy a magyar szívek dobbannak most össze. Azt is hiányolom, hogy míg minden más alkalommal, amikor kisebb ünnepségek és ünnepélyek vannak, a magyar királyi Nemzeti Színház és a magyar királyi Operaház szükségesnek tartja, — és helyesen teszi — hogy ünnepi előadásokat tartson, addig most ezek az ünnepi előadások elmaradtak. (Hóman Bá Unt vallás- és közoktatásügyi miniszter: Megtörtént két év előtt, amikor az évforduló volt!) Most volt a szoborleleplezés; ami két év előtt volt, az két év előtt volt, akkor is indokolt volt az ünnepi előadás, de most is indokolt lett volna, hogy mindezek megtörténjenek, amiket hiányoltam. Éppen a miniszter úr nagyszabású beszédére alapítom ezeket a kifogásaimat. Hiszen a miniszter úr beszédét méltónak tartom arra, hogy kinyomassák, (Kun Béla: Igaz!) hogy szerte az országban mindenütt közzétegyék és ha az iskolákban eddig nem foglalkoztak, akkor ezután foglalkozzanak a miniszter úr beszéde alapján II. Rákóczi Ferenc nagyszerű alakjával. Annyira becsülöm és annyira fontosnak tartom a miniszter úr beszédét, hogy azért, hogy még a Ház naplójába is belekerüljön, bátor vagyok egy részletet itt a Haz színe előtt felolvasni ebből a beszédből, amelynek minden magyar ember szívébe kell markolni. A miniszter úr mint történész és mint tudós is bölcsen megállapította azt, hogy (olvassa): »Ma az öncélú magyar politika egyik legnagyobb képviselőjét, a nemzeti függetlenség eszméjének megszemélyesítőjét, a magyar népi gondolat és az osztálykereteket áttörő s a határon innen és túl élő magyarság faji. nemzeti, kulturális egységét kifejező és átfogó nemzeti eszme első korai hírnökét tiszteljük Rákóczi Ferencben! (Éljenzés.) Benne látjuk a nemzeti lelkiismeret, önbizalom, áldozatkészség, cselekvőerő és építőakarat jelképes megtestesülését, ami nélkül nincs nemzeti élet, de vele eljön a feitámadás.« (Éljenzés.) T. Ház! Ennél klasszikusabban, ennél szebben kifejezni a magyarságnak, a magyar léleknek érzését nem is lehet. Benne van ebben a beszédben az, hogy II. Rákóczi Ferenc volt a nemzeti öncélúság első hírnöke, aki a nemzeti öncélúságért még fegyverrel kezében is felkelt. T. Ház! Van-e köztünk akár ezen, akár a másik oldalon, aki ma, amikor ki vagyunk téve a nemzetek társaságában a szárazra, egyebet kívánhatna, akarhatna, mint a nemzeti öncélúság szolgálatát? Itt adja kultuszminiszterünk ennek klasszikus alapját, amikor Rákóczi Ferencről megállapítja, hogy ő volt ennek első hírnöke. En tehát úgy képzeltem ezt a Rákóczi-ünnepet, hogy ezen az egy napon megáll a hivatalos élet, a magyar emberek magánélete is megáll, hogy a trianoni határon innen és túl, szerte az egész világban lássák, hogy az öncélú magyar nemzet most üli legnagyobb ünnepét. T. Ház! Ezt nem láttam és így természetesen résztvévón abban a fényes ünnepségben, bizonyos keserűséggel távoztam onnan. Mellesleg és közbevetőleg, nem ünneprontásképpen kívánom megjegyezni, hogy magában a rendezésben is találtam bizonyos kifogásolnivalót. A koszorúk elhelyezése nem aszerint a rend szerint ment, mint ahogyan kellett volna. Helyes, hogy az első koszorút őfőméltósága, a Kormányzó Ur. helyezte el. Helyes, hogy az utána következő két koszorút állami szuverenitásunk kifejezője, a felsőház és a képviselőház helyezte el elnöke útján. De méltóztassék megengedni, nem tudom helyeselni azt, hogy a képviselőház elnöke után a két királyi herceg helyezte el a saját egyéni koszorúját- Valahogyan úgy éreztem, hogy a képviselőház elnöke után a, kormány elnökének, mint a végrehajtó hatalom reprezentánsának kellett volna koszorúját elhelyezni. En az igen t.. királyi hercegeket nagyrabecsülöm és meg vagyok róla győződve, hogy kiváló jó magyarok, mint ahogyan mutatják is és tapasztaljuk is. Talán ők sem vették volna rossznéven, ha nem méltóztatnak velük szemben ennyire udvarias<kodni. Amikor én ezt a koszorúelhelyézési sorrendet láttam, mindjárt arra gondoltam, hogy tulajdonképpen i'tt kell keresnem a magyarázatát annak, hogy a nemzeti öncélúságot szolgáló II. Rákóczi Ferenc szobrának leleplezési ünnepélye miért nem szélesíttetett ki úgy, ahogyan felszólalásom elején mondottam. Talán attól félt a t. kormány, hogy a királyi hercegek érzékenységét sérti, (Ellenmondások a jobboldalon,) hiszen a magyar história Rákóczi fejedelmünknek a Habsburg-dinaszítiával való nem éppen barátságos viszonyát mutatja. Lehet, hogy tévedek, (Krüger Aladár: Egészen biztos! — Zaj.) de az én magyar lelkem mégis úgy diktálta, hogy előbb a miniszterelnököt szerettem volna látni és azután a királyi hercegeket. (Boczonádi Szabó Imre: Legközelebb úgy lesz! — Derültség.) Ha már itt tartok és helytelenítem a kultuszminiszter úr intézkedését, akkor méltóztassanak megengedni, hogy eszmetársítás révén megemlítsem azt, hogy amikor itt Rákóczi szobrának leleplezési ünnepélye folyt, tekintetem átesett a szembenálló Kossuth-szoborra^ is. Egybevetve az önök programmját is, a miniszter úr kijelentését is a nemzeti Öneélúságról és