Képviselőházi napló, 1935. XII. kötet • 1937. március 3. - 1937. május 5.

Ülésnapok - 1935-207

524 Az országgyűlés képviselőházának ; ben emeli az árakat, a földmívee lakosság azonban erre teljesen képtelen,, neki annyiért kell adnia a terményeket, amennyiért megveszik tőle, éppen ezért e társadalmi réteg -adóterheinek könnyítésére elengedhetetlen szükség van. Az iparcikkek drágulásával kapcsolatosan az azok árába beszámított vagy ahhoz külön hozzászámított forgalmiadók tekintélyes^ részét ugyancsak az őstermelő lakosság kénytelen legnagyobbrészt csekély jövedelméből megfizetni. Éppígy elengedhetetlen szükségét látom én az adómorál emelésének. Ennek csak egyik eszköze az igazságos adókivetés, sokkal hatásosabb eszköze az igazságos adóbehajtás. Ne rövidülhessen meg semmiképpen sem az, aki még egyéni szükségletei rovására is eleget tesz állampolgári kötelességeinek. Csak példaképpen akarom felemlíteni azt a múltban bekövetkezett visszásságot, amely a vagyonváltság lerovásával állott elő, amikoris igen sokan olyanok jutottak jogosulatlan anyagi előnyökhöz, akik nagyobb vagyon, vagy nagyobb politikai befolyás birtokában voltak. Én ezt a kérdést még ma sem tartom közmegnyugvásra elintézettnek ós véleményem szerint ennek a kérdésnek további rendezése helyesen kapcsolódhatnék bele egy megfelelő földbirtokpolitika folytatásába, kiegészítésébe és kibővítésébe. Helytelen az a gyakorlat is, amikor a kisemberekre adó/hátralók esetében teljes súlyával kérlelhetetlenül csap le az állam az adóvégrehajtó személyében, ugyanakkor pedig belenyugszik abba és tétlenül tűri azt, hogy a nagyivagyonoik esetében ezek az adóhátralékok évről-évre felszaporodjanak. Ezeket a pazarló, könnyelmű egyéneket semmi körülmények között sem szabad kímélni. Ha ezek pénzben nem tudnak eleget

r tenni kötelezettségüknek, akkor hajtsa ibe az állam, minden naelléktekintet nélkül még terményekben is a hátralékot és az így nyert objektumokat használja fel a maga mezőgazdasági kulturális, szociális programmjanák megvalósítására. A helyes adópolitika alapelvének én az adóalanyok szaporítását, megerősítését és a gyenge egyedek kímélését tartom, ügyelve arra, hogy az adózás alól ne tudjon kibújni semmiféle jövedelem. Az adónak nem szabad akkorának lennie, hogy annak lerovása csak a vagyonból történhessék meg, mert a túlzott adóztatás gazdasági leromláshoz, a meglevő vagyonok csökkenése révén az adózók tönkremenóséhez, elszegényedéséhez és adóalanyok pusztulásához fog vezetni. Az igazságos adóztatás érdekében szükséges lenne tehát egyes adónemeket felemelni, egyeseket megfelelő mértékben leszállítani, egyeseket pedig teljesen törölni. Felemelendőnek tartanám a jövedelem- és vagyonadókat megfelelő emelkedő kulcs mellett, mert nálunk ez a progresszivitás aránytalanul kicsi. Ennél a két adónemnél az adókulcs fokozatossá tétele jelentős bevételi többletekhez juttatná az államkincstárt. Ezen bevételi többletek fejében mérsékelni és csökkenteni lehetne az ingatlant terhelő adókat és viszont teljesen törölni kellene azokat a fogyasztási és forgalmiadókat, amelyek elsőrendű közszükségleti cikkeket terhelnek, amelyek a ruházkodást, az élelmezést drágítják meg olyan mértékiben, hogy az a (kisemberek számára szinte már meg sem fizethető és így a fogyasztás ma ezen a téren lényegesen a kívánt színvonalon alul marad. (Ügy van! Ügy van! a baloldalon.) T. Ház! En a miniszterelnöik úr jószándé7. ülése 1937 május 4-én, kedden. kát teljes mértékben honorálom^ azonban azt a késedekneskediést, amellyel a maga programmjának megvalósítására törekszik, aggályosnak tartom és attól tartok, hogyha a tempó változatlan marad, nem lesz módjában szociális programinját meg is valósítani. A költségvetést pedig túlméretezettnek és az ország teherbíróképességét meghaladónak tartom, ezért nem all módomban a költségvetést elfogadni. (Helyeslés a baloldalon.) Elnök: Szólásra következik? Huszár Mihály jegyző: Petainek József! Petainek József: T. Ház! Az előttem szólott képviselőtársam, az ellenzéki kritikának meggyőződésem szerint nemes célzatú, időnként szenvedélyessé váló hangján foglalkozott a magyar élet problémáival. Méltóztassék megengedni, hogy csekélységem felülemelkedni próbálván a napi politika keretein, a hidegen mérlegelő mérnökpolitikus szemszögével vizsgáljam azokat a nagy feladatokat, amelyeknek megoldása révén a kormány, a parlament és azt hiszem, minden igazi hazafi igyekszik a magyarság, minden magyar ember részére egyelőre elviselhető jelent, de hihetőleg minél előbb, egy boldogabb jövendőt is biztosítani. A jövőért folyó nagy 'nemzeti munkában minden foglakozási ágnak, mindenféle képesítésű embernek kötelessége, hogy teljes erejével vegye ki a maga részét. A jogásznak, az orvosnak, a közgazdásznak, a pedagógusnak, az iparosnak, a kereskedőnek, a munkásnak, mindenkinek szent hivatása, hogy azon a helyen, ahová Őt a sors odaállította, tudásának legjavát adja a nemzetéért folyó nagy harcban. Amikor tehát én a magyar mérnökpolitikus szempontjából vizsgálom a magyar életet, akkor nem egy karnak az érdeke a vezérlő eszmém és nem más tiszteletreméltó kategóriák elleni állásfoglalás vezérel, hanem kizárólag csak annak az őszinte akarása, hogy a magyar mérnök is tudásának az optimumát adja a nemzeti célokért folyó nagy harcban azokon a helyeken, amelyeknek betöltésére ő a hivatott. Feltehető a kérdés, van-e egyáltalán szükség mérnökökre a közéletben? Méltóztassék megengedni, hogy ezzel 'kapcsolatban bátor legyek Goethének egy másfél évszázaddal ezelőtt elhangzott nyilatkozatára hivatkozni, aki Magyarországról azt mondta, hogy áldott ország, csak az a baja, hogy nem tud haladni. Herder Magyarországot a kiöregedett népek közé sorozta. És milyen felemelő ezek után a mi nagy Szóéban yinkiiek a nyilatkozata, aki kijelentette, hogy a múlt ugyan kiesett a kezünkből, de a jövőt úgy formálhatjuk, ahogy akarjuk, mert fiatal nemzet vagyunk és még" előttünk áll a virágzásnak, a gyümÖlcsÓTésnek a korszaka. A nagy Széchenyi megértette a mérnök hivatását a közéletben, mert ő, — akinek egyébként is az volt a felfogása, hogy egy Napóleonnál, egy Wellingtonnál, egy Metternichnél sokkal többet használ a világ népének egy Fulton, egy Watt, — az ő nagy közgazdasági munkatervének kidolgozásához négy munkatársat választott maga mellé: Beszédes Józsefet, Vásárhelyi Pált, Clark Ádámot és Kovács Lajost. Az első kettő kultúrmérnök volt, Clark gépészmérnök, Kovács pedig bányamérnök volt. Sajnos* a Széchenyi utáni időkben nagyon kevés helyet nyújtottak a közéletben a mérnöknek. Jellemző az akkori politikai felfogás, hogy egészen a világháborúig mindössze egy mérnök vitte a közéletben a miniszterségig: Hieronymi Károly, de ő sem a szakügyeknek, ha-