Képviselőházi napló, 1935. XII. kötet • 1937. március 3. - 1937. május 5.

Ülésnapok - 1935-207

516 Áz országgyűlés képviselőházának & az ellenzék útjában? Talán az ő személye volt az, amiért ezt nem akarták megszavazni! Hát jó. Három és fél évig volt utána a tisztelt koalíciós kormány uralmon, amely addig a falvakban azt hirdette, hogy fejleszteni fogja a magyar hadsereget s itt a Házban nem merte megcsinálni, nem volt kormány képes sem az, sem a mögötte lévő többi párt s rettenetes bűnt követett el ez a háború előtti törvényhozás, amely megtagadta a magyar nemzettől a fegyvert és ezzel a védelmi jogot. r Csak Tisza István 1912-ben bekövetkezett erélyes házszabályreviziójának és vasöklének eredménye volt az, hogy lehetségessé vált a hadügyi költségvetést — hogy úgy mondjam — kierőszakolni. De akkcr már késő volt. A hadügyi költségvetés eredményei csak tíz év múlva jelentkezhettek teljes egészükben és AusztriaMagyarország akkoriban a világ legelhanyagoltabb hadseregével rendelkezett. Egy számot fogok mondani s a t. Ház csodálkozni fog rajta: Ausztria-Magyarországnak a háború kitörésekor 292 darab ágyúval volt kevesebbje, mint amennyit az olaszok 1917-ben Caporettónál három nap alatt veszítettek. Két napra volt lőszerünk és ezzel kívánták tőlünk azt, hogy nyerjük meg a háborút. (Petrovácz Gyula: Katonailag mégsem vesztettük el!) Az állandó pártpolitikai ellenzés folytán az ujonclétszám nem emelkedhetett és 40 százalékos népszaporulat mellett 45 éven át körülbelül egyforma maradt. Mivel általános védkötelezettség volt, az emberek ugyan bevonultak, de póttartalékos kategóriákba helyezték őket. 1914-ben a -hadkötelezetteknek 42 százaléka volt olyan, aki teljes katonai kiképzést nyert és 58 százalék volt olyan, aki éppen annyit tudott, hogy a puskát hogyan kell vállára akasztani. 1914 augusztusában a magyar Szent Korona birodalmának területéről mintegy 600.000 ember vonult be a gyalogsághoz. Ennek kétötödrésze a felállított 292 zászlóalj kereteinek betöltésére szolgált, a többit menetalakulatokba, népfölkelő-alakulatokba vonták össze. Meglévő gyaloghadosztályaink oly tüzérséggel bírtak, amelynek ágyúi ezer méterrel lőttek kisebb távolságra, mint ellenfeleinké. Tarackjainknak nem volt visszafutó csövük és védőpajzsuk és amellett az ellenség hadosztályainak átlag 30 ágyúval volt töjbbje gyaloghadosztályonként. Legjobb helyzetben viszonylag az osztrák Landwehr volt. Vissza kell emlékeznünk a háború előtti lehetetlen osztrák parlamenti állapotokra, de 1912-ben mégis megszavazták azt, hogy a Landwehrnek tüzérsége ós ujoncjutaléka legyen és 1914-ben a Landwehr hadosztályonként 48 ágyúval tudott kivonulni, míg a honvédség átlagban csak 28 ágyúval. A honvédség azért, hogy egyáltalában kombattáns legyen, mindenkép rá volt szorulva a közös hadsereg kisegítésére. Ha összehasonlítjuk az akkori Magyarországot az akkori kis Ö-Szerbiával, akkor azt látjuk, hogy Szerbia 29 millió lakos mellett 11 kombattáns hadosztályt állított fel, míg Magyarország hétszer annyi lakos mellett csak 20 hadosztályt, viszont embert viszonylag ugyanannyit soroztuqik, mint ők. Általános védkötelezettség volt ugyan, de azok, akik a meglévő hadosztályok kereteibe nem kerültek be, mint már egy ízben említettem, a menetalakulatokba és népfölkelő-alakulatokba vonattak össze. Nem tudom, t. képviselőtársaim közül volt-e valaki Krakkó alatt 1914-ben, és látta-e valaki Kummer lovassági 07, ülése 1937 május A-én, kedden. I tábornok hadseregét, amelynek Ivangorod felé kellett előnyomulnia. Magyar csapatokból állt. Ott volt a budapesti 101. népfölkelő gyalogdandár, ott volt a pozsonyi gyalogdandár,, összesen 24 magyar gyalogzászlóalj harcolt összesen 4 ágyúval, azaz kevesebbel, mint amennyivel a 80 éves háborúban, azaz a középkorban a csapatokat dotálták. Az idősebb korosztályoknak még uniformis sem jutott. Egylövetű Werndlptiskát kaptak, amely zsinóron lógott s a baka karján szalag volt, mint katonai mivoltuk egyetlen ismertető jele. Ezek az ott küzdő magyarok a legkülönbözőbb dolgokat nélkülözték, nem volt orvosuk, nem volt kötszerük, nem volt sürgönydrótjuk, nem volt tábori konyhájuk és, hogy úgy fejezzem ki. magamat, a XX. században azt kívántuk a mi magyarjainktól, hogy úgy harcoljanak a technika korszakában, mint az ókorban. Limanovánál ezredem fagyos, jeges földben körömmel ásott magának fedezéket és ököllel harcolt, mert a hadügyi költségvetés nem tette volt lehetővé, hogy a huszárt tábori ásóval ós bajonettel szereljék fel, a hadügyi költségvetés nem tette lehetővé, hogy a bakának rendes ruhát adjanak és láttuk 25 fokos hidegben a Kárpátok gerincén, hogy ott fagytak meg az emberek, mert az akkori hadiszállítók kihasználva az alkalmat, papírbakancsot ós csalánszövetet szállítottak. (Peyer Károly: Azóta lettek kormányfőtanácsosok! — Esztergályos János: Ez is azt igazolja, hogy soha többé háborút!) Nem kell hangsúlyoznom, hogy a magyar nép ennek ellenére mindent megtett és őseitől örökölt hősi vitézséggel igyekezett pótolni azokat a mulasztásokat amelyeket vele szemben a törvényhozás elkövetett. De a gránátok, a puskalövések, a géppuskák szériái, a ruha és minden egyéb, ami ott volt, túlságosan nagy differenciát tett a magyar és az ellenfele között. Néhány .számot szeretnék itt felolvasni, amelyek talán érdeklődésre tarthatnak számot. (Halljuk! Halljuk!) Magyarország 2,138.496 embert vesztett a háborúban. Ez a frontszolgálatot teljesítők 88-6 százalékát teszi ki. Ezer lakosra 103*7 fő veszteség jut Magyarországon és ezzel a szomorú statisztikával mi a világveszteséget szenvedett háborús államai között úgyszólván az első helyre kerültünk. T. Ház! Aki résztvett a háborúban, az nagyon jól tudja, hogy a technika milyen döntő befolyással volt arra. Számítások és becslések alapján, amelyeket nem én csináltam, hanem a bécsi, berlini és pesti hadilevéltárak, arra az eredményre jutottunk, hogy a veszteségek egyharmad része abból eredt, hogy a csapatok sem technikailag, sem anyagilag nem voltakkellően felszerelve, sem pedig nem voltak kellően f kiképezve. (Mozgás,) A magyar katonának vérrel kellett pótolnia azt, amit tőle a háborúelőtti törvényhozás megtagadott {és ez a vér éppen ezért a háborúelőtti magyar törvényhozás tagjai közül azok lelkén szárad, akik a magyar hadsereg, a magyar nép kezéből kiütötték a fegyvert. En a háborúból mint háromszor sebesült hadirokkant jöttem vissza. Ez aktív tiszt ^szemében nem jelent terhet, aktív tiszt szeméiben ez csak büszkeséget jelenthet, (Ügy van! Ügy van! jobbfelől.) mert hiszen aktív tisztnek bol-' dognak kell lennie, ha szolgálatteljesítés köz1 ben áldozatot is köVétel tőle a sors, de ezek a sebesültek és ez a rokkantság jogot adott a ke-