Képviselőházi napló, 1935. XII. kötet • 1937. március 3. - 1937. május 5.

Ülésnapok - 1935-207

Az országgyűlés képviselőházának 207. mindenkor helyeslésben, vagy negációban csú­csosodnak ki. Nem egy eset volt a. Háziban, hogy egy ellenzéki képviselő a szerinte helyes­nek elismert törvényjavaslatot azzal utasította el, hogy végtelenül sajnálja, de pártállásánál fogva nem fogadhatja el. Azt hiszem, hogy ha a pártdiszciplinák ma fennálló rendszerét reví­zió alá vennénk, ha mi ezzel összefüggésben fogadnók el az egypártrendszert, akkor az ál­lamfő által kinevezett kormánnyal szemben magában a párt kebelén belül is mindenkor ki­alakulhatna az a kritikai, illetőleg serkentő momentum, amelyet ma az igen t. ellenzék fő­feladatának mond. A kerületi választási rendszer fenntartása mellett az egyes jelöltek között a személyi versengés tovább folyhat. Én ezt helyesnek tartom, mert amennyiben mi" a passzív vá­lasztójogot megszorítanók, úgy már a további rostálást magára a választóra kell rábízni, s mivel láttuk azt 1931-ben, amikor az általános felfogás az volt, hogy csak az egységes; párt­nak nőhet fű, volt olyan kerület, amelyben négy-öt egységespárti jelölt is küzdött, nar gyón jól el tudom képzelni a jövőben is, hogy egy, a jelen konstellációra való tekintettel,^ ki­alakuló pártrendszer nem tartoznék az utópia birodalmába. Egy így kialakuló parlament mindenesetre muaikaképes lenne, s ami nagyon fontos, megőrizné kifelé azt az egységet, amely feltétlenül szükséges ahhoz, hogy a nagy és egységes nemzetek mellett külpolitikailag he­lyünket megállhassuk. Az előttem szólott igen t. képviselőtársam azt mondotta, hogy vannak dolgok, amelyeket a kormány nem mondhat meg, de amelyeket az ellenzéknek kell megmondania, ő akkor ezt a külpolitikára vonatkoztatta. Én azt hiszem, t. Ház, hogy ha a kormány mögött — bizonyos reformok alapján és következtében — egy em­berként áll az ország, akkor meglehet ebben a kormányban az az erő és az a bátorság, hogy olyan feladatokat is keresztül tudjon vinni, amelyeket a mai pátrendszerrel esetleg nem tud keresztül vinni. (Dulin Jenő: A kormány­ban megvan, csak a pártban nincs meg mindig a bátorság! — Egy hang a jobboldalon: Hon­nan tudja? — Dulin Jenő: Gyakran láttuk' — Egy hang a jobboldalon: Ebédutáni hangulat!) Talleyrand mondja a Bourbonokról, hogy semmit sem felejtettek és semmit sem tanultak. Azt hiszem, nem megyünk túlzásba, ha azt mondjuk, hogy ez sok esetben reánk magya­rokra is vonatkozik. Hiszen nem kell mást tennünk, miiit a múltba kell néznünk,, abba a múltba, amelyből kultuszt csinálunk, de amely kultusz — mondhatnám — sok esetben kime­rül abban, hogy teleaggatjuk az 4 iskola falait multunk tragikus emlékű képeivel anélkül, hogy azokból a következtetéseket levonnók. (Dulin Jenő: Ez igaz!) Bármelyik iskolába bemegyünk, ott lóg a mohácsi csata képe: II. Lajos ihűlt tetemét emelik ki hű emberei a Csele-patakból, mö­götte a mohácsi síkság, amely nemcsak 24.000 magyar vitéznek, hanem az egész Magyaror­szágnak is 150 esztendős temetőjévé f vált. A történelem ellenmondó, siehéz tisztán látni, hogy Zápolya miért nem segített, nem lehet tudni kellőkép azt, hogy a királyi táborban mi volt a helyzet; tény-e az, hogy a dunántúli főurak szembeálltak a királlyal és kívánták az azonnali előremenetelt; az eredmény azon­ban beszél: .a magyar széthúzás következmé­nye volt Mohács é© Mohácsból tanulnunk kell. l ülése 1937 május 4-én, kedden. 515 De tanulnunk kell akármelyik más képből is. Ott lóg a falon Szigetvár ostroma. Mohács után Szüle j mán kivonult az országból ós Kon­stantinápolyból nézte, hogyan érik neki Ma­gyarországon a vetés. Az urak Magyarorszá­gon összefoghattak volna; nem tették, vesze­kedtek, örültek, hogy nincs a tatár és a török a nyakukon. Tovább dúlt a belső baj és Szi­getvárnál azt látjuk, hogy a magyar nemzeti eszme harcolt, de a császáriak Győrött vizára halásztak és az ember önkénytelenül azt mondja, hogy: Uram Isten, úgylátszik, aki beleártja magát a magyar politikába, a ma­gyar kérdésekibe, azon fog a turáni átok., De miért menjünk a múltba, a régmúlt dolgok talán nem is érdekesek. Vannak köze­lebbről való esetek, azok az idők, amelyeket már a mi generációnk is átélt, hogy így fejez­zem ki magamat: az a kor, amelyben apáink csináltak politikát, az a kor, amelyet boldog Magyarországnak nevezünk s amelyet egyízben itt Eckhardt Tibor képviselőtársam olyan szé­pen jellemzett, mint feréncJózsefi időket. Azt mondhatnók azonban, t. Ház, hogy az a kor a gazdasági fellendülés és a politikai lezüllés kora volt. Nem voltak akut gazdasági bajok, ennek folytán az egyes pártok ereje közjogi vitákban merült ki: a 67-es és a 48-as álláspontban. Ebben a feszült atmoszférában nyújtotta be az akkori Tisza Kálmán-kormány híres 1888. évi véderőtörvényjavaslatát. Ez a törvényja­vaslat alapjában véve nem volt más, mint az 1867:IX. te., amely a kiegyezés után első alka­lomkor ajánlotta fel törvényesen az ujonclét­számot, de ebbe nem foglaltatott akkor bele a határőrvidék, a hadsereg kerete nem volt precizírozva, szükség volt tehát egy új tör­vényre, amely a kérdést rendezi. Az akkori ellenzék azonban ösztönösen megérezte, hogy az uralkodói akarat és az ellenzék által felkor­bácsolt néphangulat a 67-es kormányzatnak legsérthetőbb pontja és ettől a perctől kezdve a legélesebb harcot folytatta a kormány ellen minden alkalommal, amidőn a véderő napi­rendre került. Kifogásolták a^ német szolgálati nyelvet, az emblémákat, a zászlók kérdését és minden egyes alkalommal (megtagadták úgy az újonclétszám felemelését, mint a hadi költség­vetés kibővítését. Ma ilyen távlatból nem akarom bírálat tárgyává tenni azt, hogy a 67-es, vagy a 48-as álláspont volt-e a helyes, de mindenesetre ab-' .ban a meggyőződésben kell élnünk, hogy a 48-as álláspontot a színtiszta magyar meggyő­ződés és a haza iránti szeretet fűtötte. Ebben a hitben ringathatjuk magunkat egészen ad­dig, amíg az uralkodó a honvédségnek és a kö­zös hadseregnek egy színvonalra emelése elől elzárkózott, de midőn 1904 november 12-én Tisza Istán .akkori miniszterelnök bejelentette a hon­védtüzérség felállítását, ámulva kell kérdez­nünk, hogy miért ellenezte az akkori ellenzék a magyar honvédségnek, a magyar nyelven ve­zényelt színtiszta magyar hadseregnek fejlesz­tését. (Ügy van! Ügy van! jobbfelől.) De nemcsak ez az eset fordult elő. Két év­vel később Lukács László 1906 január 12-én in­dítványt tett az akkori egyesült ellenzékhez, hogy a hadügyi költségvetés^ anyagából ragad­ják ki a honvédség problémáit, szavazzák meg annak költségeit, tegyék lehetővé a hon­védtüzérség felállítását. A válasz tagadó volt. Felvetődik a kérdés: talán Tisza István volt

Next

/
Oldalképek
Tartalom