Képviselőházi napló, 1935. XII. kötet • 1937. március 3. - 1937. május 5.

Ülésnapok - 1935-207

Az. országgyűlés képviselőházának 207, ülése 1937 május h-én, kedden. . En nem követem őket ebben a rezignáltságban, mert azt gyengeségnek tartom, de nem osztozom abban a nézetben sem,, mintha itt nyugtalanságról lehetne szó. En nem látok olyan nyugtalanságot, amely aggodalomra adna okot. Amikjor a keresztény és nemzeti gondolat előretöréséről van szó, ez lehet talán a baloldal szempontjából nyugtalanitó, de én egyáltalában nem tartom ezt nyugtalanítónak az ország szempontjából. (Sulyok Dezső: Ál modjon csendben! — Esztergályos János: Ügy van, csak dugjuk a fejünket a homokba és ne lássuk azt az irtózatos nyomort, amelyben a falu él! Kényelmes álláspont!) Ezeknek a gondolatoknak az alapelvei le vannak ugyan fektetve, de még mindig bizonyos hiányokat vélünk felfedezni és ez az, ami az ország nagy tömegeiben igenis nyugtalanságot kelt. (Esztergályos János: Na mégis!) Kérdezem, hogy miért volna nyugtalanság a keresztény és nemzeti gondolat előretörése miatt akkor „ amikor a nemzeti és keresztény gondolat követőinek a milliói alkotják ennek az előretörésnek a matériáját is. En nem hiszem, hogy a magyar nép milliói olyan rövidlátóak volnának, hogy ennek a két gondolatnak előretörése miatt nyugtalankodnának vagy félnének. Ha bizonyos konventikulumokban elégedetlenség tapasztalható is, ez legfeljebb csak azért van,, mert a keresztény és nemzeti gondolat, rajtunk kívül álló okoknál fogva, nem elég gyorsan tör előre, nem elég gyorsan valósul meg és mi sem természetesebb,, mint hogy e miatt az a lerongyolódott és elszegényedett tömeg, amelyben benne van a munkásság és az intelligencia, egy része is, jogosan nyugtalankodik. Ez a íerongyolódottság, ez az elszegényedés azonban egy örökség a számunkra, legalábbis azok számára, akik most kerültek be a politikai életbe. Igaz, hogy ezt az örökséget lehetett volna el nem fogadnunk is, de méltóztassék elhinni, hogy nekünk feltétlenül fel a fejjel kell vállalnunk azokat a harcokat, amelyek ennek az örökségnek a kijavítását és ebből az örökségből reánk maradt szomorú helyzetnek a megjavítását szolgálják. A nemzeti és keresztény gondolatnak nem szabad jelszóvá degradálódnia. Meg kell állapítanom, hogy az összeomlás után bizonyos dekadencia következett* be ennek a két jelszónak gyakorlati megvalósításában és meg kell állapítanom azt is, hogy az, egészen új idők tették ezt a két gondolatot újból dinamikussá és innen van az a nagy összeütközés a magyar társadalomban, amely semmi esetre sem helyeselhető ós semmi esetre sem válik ennek az országnak hasznára. A nemzeti és kereztény gondolat tulajdonképpen nem a beati possidentes gondolata és birtoka, nem lehet egyes klikkeknek irányelve, mert a nemzet maga: a magyar földből fakadt nép összessége, a kereszténység pedig, általánosabb felfogása ellenére is, e tény felismerésével válik igazi gazdagsággá a nemzet számára. Mindkét gondolat számára ,ady

a vannak a gyakorlati alapok és a megvalósítás lehetőségei sem nagyon nehezek. A miniszterelnök úr, nagyon helyesen, a keresztény és nemzeti gondolatot tette politikájának gerincévé és azt mondotta, hogy a világnézleti harcok vi

: szont már megszűntek. Ránk nézve a politikai élet nem jelent mást és nem ró más kötelességet, mint azt, hogy a magyar élet ezernyi várfokára ennek a két gondolatnak zászlaját tűzzük ki. Felhasználom azonban az alkalmat, hogy itt férjem meg a miniszterelnök urat, hogy e két gondolat gyakorlati megvalósításában a munkatempót egy kissé sürgesse. Nemcsak őt kérem erre, hanem munkatársait is, akikkel szemben szintén a legnagyobb bizalommal viseltetem. De arra is kérem a miniszterelnök urat, találja meg a módját, hogy a magas^ közhivatalokban is minden egyes tisztviselő át legyen itatva ezzel a nagy nemzeti és keresztény gondolattal. Nézetem szerint át kell itatni az embereket ezzel a két gondolattal, bele kell nevelni őket ezekbe és igazat adok Sulyok képviselőtársamnak abban, hogy igenis a nemzeti gondolatnak a nevelés körül való érvényesítése tekintetében még vannak hiányok. Ki merem mondani nyíltan, hogy ha nem lehet a nevelés gyengédebb és simogatóbb formájával célt érni, el kell érni a célt azokkal az eszközökkel, amelyeket erőszakosabbaknak, néha talán brutálisabbaknak is nevezünk. (Reisinger Ferenc: Igen, be kell vezetni a botbüntetést!) Nem. (Reisinger Ferenc: Aki a kadarkát nem szereti, huszonötöt a fenekére!) Elnök: Reisinger képviselő urat rendreutasítom. (Reisinger Ferenc: Már itt sem vagyok!) Reisinger képviselő urat másodszor is rendreutasítom. Baross Endre: Igen t. Ház! Taine mondja a Histoire de l'art-ban, hogy mi tudunk kutyákat és lovakat nevelni, de eúib ereket nem. Ha végignézünk a magyar társadalmon, akkor meg kell állapítanunk, hogy olyan heterogén magyar társadalommal állunk szemben, amelyre Sulyok képviselőtársam azt mondotta, hogy vákuumokkal van tele. És való igaz: nekünk minden eszközt meg kell ragadnunk arra, hogy ez a magyar társadalom egyszer végre homogén legyen és valahogyan kivesse magából azokat, akik ennek a homogenitásnak legnagyobb ellenségei. Hányszor látjuk, hogy a nemzeti gondolat helyett az irónia, a közömbösség üti fel a fejét egyesekben és meg kell állapítanunk, hogy ebben az iróniában, ebben a közömbösségben nagyon sokszor az intelligens réteg a vezető, amelynek az volna a hivatása, hogy nevelje a népet^ de ennél sokkal fontosabb a gyomra, mint magyar lelkiismerete. Éppen ezért látok a magyar munkásságban olyan réteget, amely kiapadhatatlan erőforrása lehet ennek a magyar géniusznak. A magyar munkásság — hogy úgy mondjam — képes arra, hogy egy magyar reneszánsznak legyen az alapja. Méltóztassanak megengedni, hogy éppen ebből a szempontból két kérdésre világítsak rá. A mai időkben divatos szociális irányzat lett a létminimum és az úgynevezett minimális bérrendszerek bevezetésének követelése, amely tekintetben, úgy látom, a kormányzat a legnagyobb igyekezettel siet a munkásság segítségére. Mégis meg kell állapítanom, hogy ezek a létminimumok — amelyeknek megállapításába csodálatosképpen a szociáldemokrata párt is belemént — ma már nem elegendők a munkásság színvonalához mérten. (Peyer Károly: A miniszternek ez is magas!) Ma már teljesen lehetetlen egy . úgynevezett biológiai létminimummal operálni, ma már a munkásság jóval többet kíván énnél; ma már társadalmi létminimumokkal kell számolni, mert hiszen az a százezernyi munkásság, amely az egészen. szűk plutokrataréteg számára munkájával megteremtette a modern kor minden raffinalt élvezetét,, ma már nem elégszik meg csak a puszta kenyérrel, hanem neki i*s szűk-