Képviselőházi napló, 1935. XII. kötet • 1937. március 3. - 1937. május 5.

Ülésnapok - 1935-207

Áz országgyűlés képviselőházának 20 7. Ülése 1937 május U-én, kedden. 497 szeretetet a dolgozó magyar nép iránt, de intézményekben, alkotásokban és tettekben megnyilvánuló istzerietet és erőteljes, ellenállást és küzdelmet, — de tettekben és alkotásokban megnyilvánuló ellenállást és küzdelmet — minden és mindenki ellen, akit ós ami ennek a népnek kizsákmányolásában, kihasználásában *s félrevezetésében keresi a maga politikai és gazdasági exisztenciáját. {Éljenzés és taps a jobboldalon és a középen.) Tekintettel arra, t. Képviselőház, hogy a költségvetés és az általános kormányzati gesztió ezeknek a szempontoknak megfelel, a költségvetést tisztelettel elfogadom. (Éljenzés és taps a jobboldalon és a középen. — A szónokot számosan üdvözlik,) Elnök: Sulyok Dezső képviselő urat illeti a szó. (Mozgás a Ház jobboldalán.) Méltóztassanak helyüket elfoglalni. Sulyok Dezső: T. Képviselőház! (Halljuk! Halljuk!) Rendkívül hálás vagyok a Ház vitarendezőségének azért, hogy abban a megtiszteltetésben részesített és úgy osztott be a költségvetési vita során,, hogy Antal István volt államtitkár úr után van szerencsém felszólalni. Tanulságos lesz ez a felszólalásom abból a szempontból, mert mi Antal Istvánnal ugyanannak a generációnak vagyunk a tagjai, pontosan egyidősek 'vagyunk, pontosan ugyanazon élményeken mentünk keresztül, ugyanúgy csináltuk végig a világháborút mind a ketten a fronton és ugyanúgy tapasztaltuk azokat a jelenségeket, amelyek a háború után erre a nemzetre ránkzúdúltak és mégis meg fogják látni t. Ház, hogy ugyanazokból a jelenségekből és ugyanazokból a tényekből kénytelen leszek más következtetéseket és más eredményeket levonni, mint azt az igen t. előttem szólott tette. Példája lesz ez annak,, hogy az úgynevezett jobboldali és az úgynevezett baloldali álláspont miként látja az érmet, miként látja az egyik az éremnek egyik, a másik az éremnek a másik oldalát. Rendkívül hízelgő és kecsegtető debatteri feladat volna Antal István beszédével debatteri formában foglalkozni s annak egyes kijelentéseit és megállapításait boncolás alá venni és cáfolni; én azonban nem ezt a módszert követem, én a magam önálló elgondolásában, a magam önálló felépítésében kívánom elmondani a véleményemet ugyanazokról a dolgokról, amelyekről ő is beszélt. Egy reflexiót és egy megjegyzést azonban nem hallgathatok el. A mélyen t. előttem szólott képviselőtársam bizonyos rezignációval idézte Széchenyinek a Hitel zárószavarban kifejezésre jutott nézetét, a múlt elesett hatalmáról. Valóban, t. képviselőtársam,, ez önre is vonatkozik a múlt elesett hatalmából, de a hatalmában volt négy éven keresztül, f (Antal István: Nekem?) mert hiszen ön, t. képviselőtársam a megboldogult Gömbös Gyula mellett ugyanaz volt, aki Gentz volt valamikor Metternich mellett, ön sugalmazója volt a magyar közéletnek négy éven keresztül. (Antal István: Boldog lettem volna, ha az lehettem volna! — Jurcsek Béla: Maga meg renegátja a pártjának!) Es amikor t. képviselőtársam arról panaszkodik, hogy nem valósult meg semmi ezeknek a hibáknak és bűnöknek jóvátételére irányuló törekvésekből, akkor nem vonhatja ki magát a történelmi felelősség alól, (Zsindely Ferenc: Nem is akarja!) nem vonhatja ki magát még azzal sem, hogy ezek százados hibák voltak, amelyeket nem lehetett négy év alatt jóvátenni. (Antal István: Készséggel vállalok minden felelősséget!) Mert legjobb meggyőződésem az„ hogy nemcsak ezeknek a hibáknak jóvátétele nem történt meg, hanem egyetlen komoly lépés sem történt ezeknek a hibáknak jóvátétele iránt. (Zsindely Ferenc: A képviselő úr is osztozik ebben velünk, mert idejött hozzánk; az csak újabb fejlemény, hogy kilépett!) Abban a szerencsében részesültem, nogy végighallgathattam a pénzügyminiszter úr remekül felépített, szakszerű és mindvégig^ lendületes expozéját, amellyel a költségvetést^ a t. Ház elé terjesztette. Engem ebből a költségvetési expozéból annak optimizmusa fogott meg, az a derű, az a magabízás és az a biztonság, amely a pénzügyminiszter úr fellépését jellemezte. Az államférfiú optimizmusában mindig két elem jelentkezik. Az egyik elem megnyugtatás a tömegek felé: ne féljetek, jó az Isten, jót ád, nincs minden elveszve. Erre szükség is van. Annál inkább szükség van rá, minél nyomorultabb, minél elesettebb, minél szerencsétlenebb egy nép. Amint Arany János mondja Örökszép költeményében: »Mert szegénynek drága kincs a hit, Tűrni és remélni megtanít. Néki, míg a sír rá nem lehel Mindég tűrni és remélni kell.« Dicséretre méltó tehát egy közéleti férfinak, egy miniszternek az optimizmusa, amíg abban ez az elem jelentkezik, amíg a tömegek számára lelkesítést, megnyugtatást, kitartást és erőt ad. De van az államférfiú optimizmusában egy másik elem is: egy kis önbiztosítás, akár tudatosan, akár tudat alatt; egy olyanféle gesztus, hogy áö féljetek, amíg engem láttok, ime itt vagyok én, aki biztos kézzel, szilárd elhatározással tudlak benneteket a bajokon keresztülvezetni, bízzatok tehát bennem. Erre is szükség van, mert amelyik nép elveszti vezetőiben a bizalmat, az a nép elvesztette saját jövőjét is. Akkor azonban, ha a tömegek oldalán ez az optimizmus nem ezt az érzést váltja ki, hanem azt az érzést, amelyet a német úgy fejez ki, hogy: nie kommt etwas besseres nacb, akkor már báj van, mert akkor a mindenbe való feltétlen belenyugvás nyilatkozik meg az optimizmus ellenhatásában, ami már a haladásnak nem motora többé, haneim: kerékkötője. Beszéljünk az optimizmusról, mint speciális magyar jelenségről. A magyar történelemben ez a magabízó optimizmus, amelyből az öndicséret sohasem hiányzott, nagyon gyakran visszatért. Mikor Szekfü Gyula »A három nemzedék«-ben azzal a gondolattal foglalkozik és azt kutatja, hogy mi idézte elő a magyarság romlását 1918-ban, akkor az önámítás szörnyű optimizmusáról beszél és az ősi magyar orvosszerről, az önáltatásról. Széchenyi István, aki népének bajait, problémáit és gondjait jobban ismerte, mint előtte vagy utána bárki más, erről az Öndícsérő optimizmusról a következőképpen nyilatkozik (olvassa): »Nem fogok én hazám dicsérő je sohasem lenni, mert az arra nem szorul s egyébaránt magamat olyan szoros kapcsolatban vélem hazámmal, hogy annak dicsérete nem látszik előttem helyesebbnek, mint ha valami rokonomat vagy Önszemélyemet magasztalnám.« A költő Zrínyi, a magyarság életproblémájának másik nagy meglátója^ a »Török áfium« című munkájában ezeket írja (olvassa): »ÍJn nem dicsekedhetem, édes nemzetem, tenéked,