Képviselőházi napló, 1935. XII. kötet • 1937. március 3. - 1937. május 5.
Ülésnapok - 1935-206
444 Az országgyűlés képviselőházának i Az álláshalmozások kérdése régi seb, amelynek megszüntetését, illetőleg orvoslását a miniszterelnök úr megígérte. Az egész kérdésben, azt hiszem, egyik sarkalatos pont a jelenleg is érvényben lévő tisztviselői nyugdíjtörvény. Ennek lehetőségei szerint mindenki az állami eltartottság felé törekszik, mert a nyugdíj, amely eredetileg — úgy vélem — nem volt egyéb, mint egy betegség vagy öregség esetére szóló biztosítás, ma egyrészt biztos alapot nyújt arra, hogy fiatalabb korban is ezt a nyugdíjat élvezzék és akkor más vállalkozásban elhelyezkedve vegyék el az ezt élvezők mások elől is a megélhetés lehetőségét. De ha a szerzett jogok zavarása nélkül, nem gondolva a már eddig is alkalmazott tisztviselőig nyugdíjtörvény megváltoztatására, az aktív szolgálatban jobban fizetett jövendőbeli tisztviselőkar mellett a nyugdíjösszeget és a nyugdíjazási lehetőségeket korlátoznók, rendet lehetne teremteni és a nyugdíjas állami tisztviselőknek a gazdasági életben való elhelyezkedése esetén, amikor teljes munkaképességükről tesznek bizonyságot, ha meg lennének fosztva a nyugdíj élvezetétől ilyen irányú tevékenységük idejére, azt hiszem, ez a gazdasági életre igen kedvező hatást gyakorolna. Lassankint a magánalkalmazottakat tartó munkaadók ás tulajdonképpen állami feladatot teljesítenek. A legélesebben kell elítélnem azokat a magasrangú állami tisztviselőket, akik a nyugdíjhoz szükséges szolgálati idejük kiszolgálása után valamely magánvállalatnál vállalnak alkalmazást. (Béldi Béla: Nagyon helyes! — Czirják Antal: Minden miniszter! — Soltész János: Intézményesen meg kell szüntetni. — Zaj.) Ugyanígy szólnom kell a mammut-fizetésekről is, (Béldi Béla: Halljuk a mammutjövedelmeket) mert a mai időkben a magángazdaságnak nem lehet egyéb célja, mint hogy megfelelő jövedelmezőség mellett igenis, a lehető legkedvezőbb áralakulás mellett lássa el az ország lakosságát közszükségleti cikkekkel. Ugyanakkor lehetetlennek tartom, hogy egyesek olyan magas fizetéseket húzzanak, amelyek például politikai méltóságnak, a magyar miniszterelnöknek a fizetését sokszor tízszeresen is felülmúlják. (Ügy van! Ügy van! a jobboldalon. — Czirják Antal: Ezért kellett a benzinárakat újból emelni! Erről beszéljen a képviselő úr!) Arról beszélek. (Czirják Antal: Majd az interpellációval én jövök! — Zaj a jobboldalon.) Ennek az országnak közvéleménye és ifjúsága elemi erővel keresi és mindenütt meg akarja találni az ideális férfiakat, az ideális jellemeket és méltóztassék elhinni, hogy a Cincinnatusokat fogja tiszteletreméltónak találni, azokat, akik a közéleti szereplés után, elegettéve ily módon állampolgári kötelezettségeiknek, visszavonulnak előző foglalkozásukhoz, (Fábián Béla: Vagy pedig beülnek egy részvénytársaság elnöki székébe!) vagy nyugdíjukat élvezve adják példáját nemcsak önzetlen munkásságuknak, hanem a politikai habérokat anyagi előnyökre fel nem cserélő erkölcsi magaslaton álló lelkületnek is. (Fábián Béla: Hol laknak ezek az emberek?) Sajnálattal láttuk a költségvetésben, hogy a drágaság emelkedése ellenére nem volt mód a köztisztviselők fizetésének emelésére. Pedig a köztisztviselői fizetés elsősorban és azonnal visszakerül a gazdasági életbe (Ügy van! Ügy van! a jobboldalon.) és a gazdasági élet megduzzasztásával annak vérkeringését emeli. (Gr. 06. ülése 1937 május 3-án, hétfőn. Apponyi György: Es a magánalkalmazottak különadója?) Az iskolák számának szaporítása, ami a költségvetésben szintén szerepel, azt hiszem, a legjobb befektetés. Ezzel azért kívánok külön is foglalkozni, mert az iskola a kultúrát emeli s a kultúra az a híd, amellyel át lehet hidalni azt a szakadékot, amelyet egyesek az egyes társadalmi osztályok között szándékosan mélyíteni törekedtek. Megfelelő^ szaktudás nélkül még anyagi megalapozottság mellett sem tud az egyenesem saját céljára, sem az állam és a köz hasznára teljes értékeket produkálni és ezért minden befektetés, amelyet különösen a magyar falu kulturális nívójának emelésére fordítunk, nemcsak hasznos, hanem rég elkövetett és eléggé el nem ítélhető mulasztások pótlásául tekintendő. Iskoláinkban pedig az állampolgári nevelésre való törekvés mellett a szaktudás fejlesztése legyen mindenkor irányadó. T. Ház! Egy rövid és a tárgy nagy anyagánál fogva az egyes kérdésekbe túlságosan el nem mélyedhető felszólalásban is szóvá kell tenni a magyar falu lelkének problémáit. Métóztassanak megengedni, hogy ennél a kérdésnél hosszabban időzzek. Amikor ma a magyar falu, sajnos, a sokféle felekezeti viszálytól széttépetten, s egyes vidékeken különféle szektákat alakítva (Béldi Béla: Nem komoly!) —- ami nem komoly, de mindenesetre jellemző tünet — éli ki vallásos életét* ugyanakkor iá kell mutatnom arra a sajnálatos tényre, hogy a magyar községektől a közigazgatási intézkedések során elvették a régi és legjobb tanácsadót, a falu jegyzőjét. (Ügy van! Ügy van!) (Az elnöki széket Tahy László 1 foglalja el.) Itt rá kell mutatnom arra a sajnálatos tényre, hogy a falu lakossága, amely azelőtt minden kérdésben bizalommal egyedül jegyzőjéhez fordulhatott, ma, amikor nemcsak az adókönyvét kapja a községházán, hanem ugyanaz a jegyző kénytelen őt elárvereztetni is, bizalmatlansággal viseltetik a község jegyzője iránt. (Ügy van! jobbfelől.) Ez a bizalmatlanság teljesen alaptalan, mert hiszen a jegyző nem tehet róla, hogy ilyen teendői is vannak, de mindenesetre megmagyarázható. A falu jegyzője ugyanis az utolsó kapocs, aki az intézkedéseket és törvényeket a gyakorlati életbe átülteti, aki az intézkedések gyakorlati végrehajtója és a mindennapi élettel összekötője. A község választott alkalmazottja nem töltheti be hatalmi alapon szerepét,, ezt a szerepet mindig csak a megértés, a szeretet és a bizalom alapján lehet a köz javára betöltenie. (Ügy van! a jobboldalon.) Azt sem lehet azonban kívánni, hogy a falu jegyzője, aki százféle egyéb dologgal van megterhelve (Egy hang jobbfelől: Statisztikával!) és aki állandóan a legkülönbözőbb t feladatokat kénytelen végezni, az f adókérdésekben mindig szakember is legyen és minden tekintetben megfeleljen. Ezért bátor vagyok felhívni a nagyérdemű kormány figyelmét arra, hogy méltóztassanak a falunak visszaadni a jegyzőjét. — tanácsadóját, t vezetőjét (helyeslés jobbfelől.) annál is inkább, mert hiszen a jegyzői karnak is régi óhajtása ez, abban a tudatban, hogy túlhalmozott feladatkörének, amellyel meg van terhelve, a köz és a falu szükségletei szerint úgy sem tud eleget tenni. (Ügy van! jobbfelől.)
