Képviselőházi napló, 1935. XII. kötet • 1937. március 3. - 1937. május 5.

Ülésnapok - 1935-205

426 Az országgyűlés képviselőházának 2t díjra és személyi járandóságokra megy. Meg­néztem a régi békeévek költségvetéseit. 1907-ben Nagy-Magyarországon a nagy Wekerle költ­ségvetése összesen 1262 millió korona volt és eifoből 26 millió korona volt a nyugdíj teher. 1917-ben a háború alatt a nyugdíj teher 2619 millió koronás költségvetés mellett 57 millióra emelkedett fel, 1927-foen Bud János költségve­tésében csak 94 millió volt a nyugdíjteher és ma eljutottunk oda, hogy a mostani költség­vetésben 244,400.000 pengő a nyugdíjtelher. Bár­mennyire is kutatom és keresem az okot és hallgatom a felszólalásokat, — legyünk reáli­sak és őszinték, ne áltassuk magunkat — ezen az úton nem tudunk továbbmenni, mert ez előbb vagy utóbb a legsúlyosabb helyzetet fogja teremteni. Miért emelkednek folyton ezek a magas nyu^díjterhek? Azért, mert már úzus az, hogy mindenkit lehetőleg magas nyug­díjjal küldünk nyugdíjiba. Vidékről az illetőt felhozzák az utolsó évben Pestre és pesti lak­bérrel megy nyugdíjba. Nagyon sok példát látok arra is, hogy különböző nyugalmazott méltóságos urak, nyugdíjukon felül mint szak­tanácsadók vagy a Külkereskedelmi Hivatal­ban más más különböző vállalatoknál elhelyez­kednek és ennek folytán áll elő az az eset, hogy az állástalan fiatalság, amelynek számát a miniszterelnök úr 4000-ben jelölte meg, nem tud elhelyezkedni. T. Ház! Ha nézem az egyes kiadási tétele­ket, akkor meg kell állapítanom a békebeli költségvetésekkel szemben, hogy a személyi kiadások aniatt állanak elő azok a kifogások, hogy a beruházási programmok, az útépítés, vasútépítés és más különböző problémák nin­csenek megoldva és nem lehet ezeket megol­dani, mert nincs pénz. T. Ház! Maga az előadó úr is említette, — nem akarom az általa használt diplomatikus kifejezést használni — hogy annak a rétegnek, amelynek megvan a módja arra, hogy tőkét f yüjtsön, megfelelő áldozatokat kell hoznia és e is kell látnia, hogy nagyobb áldozatokat kell hoznia. Ez a réteg nem lehet más, mint a gyáripar, amelyről tudjuk, hogy a legutóbbi évtizedek alatt olyan előnyöket élvezett, ami­lyeneket soha ebben az életben nem is remélt és olyan hatalmas tőkét gyűjtött magának össze, amely az agrárius tömegek ellenszenvét joggal váltotta ki. Állandóan hangoztatják, hogy nagyon ma­gas azoknak a száma, akiket a gyáripar el­tart. Nem ismerem a mostani statisztikát, csak azt tudom, hogy az 1930. évi statisztikai kimu­tatás szerint a gyáripar körülbelül 800.000— 1,000.000 embert tart el. (Czirják Antal: Ez le­hetetlen!) Bele van véve ebbe a statisztikába az^ építő-, a sokszorosító-, a szövetipar, stb. De még ha az egymilliós számot is veszem, akkor is köztudomású dolog, hogy ezzel szemben az agráriusoknak, a földből élőknek, a fölmun­kával foglalkozóiknak a száma több, mint négy millió. Azt is látjuk, hogy a költségve­tésben a hevételi tételek közölt 226 millió az egyenesadó, amelynek nagyobb részét földadó formájában az agráriusok fizetik meg. Ezzel szemben^ nem látunk semmi néven nevezendő emelkedést a gyáripar terheinél. Mint nagy vívmányt emlegetik, hogy a társulati adót is­mét felemelték 15,200.000 pengőre, ami másfél­millióval több, mint a tavalyi összeg. Azt mon­dom erre, hogy a társulati adó már 1932-hen vagy 1931-ben is ilyen magasan volt megálla­pítva. >o. ülése 1937 április 30-án, pénteken. De tovább megyek. Kérdem: reális lehet-e egy olyan költségvetés, amely nem tud mást csinálni akkor, amikor a deficit eltüntetéséről van szó, mint hogy felemeli a forgalmi adókat,, emeli a lisztforgalmi adót, azután a régi re­cept szerint emeli a fogyasztási adót és a vá­mokat! ' Állandóan ígérgetik az örökösödési adó ye­formját. Angliában, amelyről még a legkon­zervatívabb jobboldali pártállású képviselők is elismerik, hogy konzervatív, van egy örökö­södési adótörvény, amely az államot éhből az adónemből megfelelő módon magas bevételek­hez juttatja, sőt van egy hivatal, amely nyil­vántartja és ellenőrzi a gazdag embereket, ne­hogy vagyonukat utolsó óráikban valami úton­módon elprédálják, vagy megterheljék és ezál­tal az államot súlyos károsodás érje. T. Ház! Itt van a részvényadó, a névre szóló részvények kérdése, amelyeknek reform­ját szintén régóta beharangozták. Ezzel szem­ben nem látunk mást, mint azt, hogy folyton azokat az adónemeket emelik, amelyek a leg­szegényebb fogyasztóközönséget sújtják a leg­jobban. Itt van a sokat emlegetett cukoradó: az állam 47 millió pengőt .szándékozik ebhől be­venni. Sokat emlegetett kérdés ez, azt azonban még kevesen említették, hogy a cukor előállí­tási ára 31 pengő s ebbe bele van kalkulálva a 8 pengő adó. Ha most ki visszük külföldre a cukrot, akkor 14 pengő 75 fillért kapunk érte mázsánkint, szóval ráfizetünk f 16 pengő 25 fil­lért. Ha tehát a cukor önköltségi ára 31 pengő, akkor az a gyáros vagy kereskedő 44 pengős ár mellett bőségesen megtalálná a maga szá­mítását. Ezzel szemben azonban azt látjuk, hogy a kockacukor ára kg-onként nagyban 1.28 pengő kicsiben 1 34 pengő, a kristálycukor nagyban 122 pengő, kicsiben 128 pengő. Kormánypárti oldalon is megállapították, hogy a gyerekek a cukrot nem ismerik, nem jutnak hozzá. Ezzel szemben t. képviselőtársaimtól, akik a m. kir. magas kormány politikájával azonosítják ma­gukat,, tisztelettel kérdem: helyesnek tudják-e tartani azt a kormányzati intézkedést, hogy az elmúlt esztendőben 300 vágón cukrot adott a pénzügyminiszter úr a szeszgyáraknak, (Br. Berg Miksa: A szeszkartelnek.) a szeszkartel­nek azért, hogy pálinkát főzzenek belőle? Én nem tudom elképzelni, hogy helyeslik, de ugyanakkor nem tudom megérteni, hogy az ilyen kormányzati intézkedéssel szemben a Ház nyilt ülésén miért nem adnak csak egyet­lenegyszer is kifejezést annak, hogy a pénz­ügyminiszter politikáját helytelenítik, miért nem szavazzák le nyilt ülésen a pénzügymi­niszter ilyen gesztióit és miért nem akadályoz­zák meg azt,, hogy a pénzügyi kormányzat ilyen nemzeti ajándékokat adjon az önök által itt az üléseken és kint is oly sokat szidott szeszkartelnek? Shvoy igen t. képviselőtársam azt mon­dotta, hogy joga van a kormánypártnak is kritizálni. Joga van, de nem elegendő az, hogy csak kritizáljon, hanem a kormányzatot a par­lamentarizmus elve alapján oda kell kénysze­ríteni, hogy ilyen intézkedéseket ne tegyen és tekintettel arra, hogy a kormányzatot más­kép nem lehet rákényszeríteni arra, amit a többség helyesnek tart, csak a leszavazással, abban az esetben elismerem az ellenzéki kri­tika létjogosultságát a túlsó oldalon is, ha cse­lekedet követi a sokat hangoztatott kritikát.

Next

/
Oldalképek
Tartalom