Képviselőházi napló, 1935. XII. kötet • 1937. március 3. - 1937. május 5.
Ülésnapok - 1935-197
Í66 Áz országgyűlés képviselőházának 1 m szólva a balesetről, amely minden miunlkásteniibert 'érhet, — (Béldi Béla: Ezért íkell megcsinálni -a (mezőgazdasági népibiztosítást!) — (mint például az ásatnia, a szívbaj, esetleg 1 a gyomorfekély, tüdőibaj, csonitubeü&ulózis, csont-szú, rák, vagy esetleg egy női .betegség', vagy — ami a legborzasztóbb — ihia egy családtag" elmelhetegségjbe esik. A legiborzasztóbb sorstragédiák játszódnak le a háttérben. Alig hiszem, hogy ne volna olyan t. képviselőfcársam, aki nem. foglalkozott ilyen kérdések orvoslásával és ne áldt volna maga is hetenkint és jóformán naponkint megoldlhatatLan kérdések előtt. Ügy látom, mindnyájan érezzük, hogy segíteni ikell és hogy eddig a törvényhozás még nem gondoskodott arról, hogy intézményesen történjék átfogó segítés. (Egy hang bal felől: Éppen itt az ideje!) Az idő azonban rövid, már nagyon előrehaladt s ezért sietnem kell. Felvetem a kérdést, mi történik akkor, ha az ilyen törpebirtokos családban az egyik családtag vagy a családfenntartó az egyik most említett betegségben megbetegszik és hosszas kórházi ápolásra szorul 1 A családapa az előtt az elhatározás előtt áll, hogy azt a megbetegedett családtagot felvétesse-e a kórházba vagy ne, mert ha ezt nem teszi, akkor a beteg menthetetlenül elpusztul. Az előtt a kérdés előtt áll tehát, hogy nyomorultul és rettenetes kínok között hagyja-e elpusztulni a családtagot, a biztos pusztulásba, a halálba hagyja-e menni, vagy pedig küldje-e be a kórházba, de akkor menthetetlenül tönkre van téve 5—6 másik családtag is (Mózes Sándor: Anyagilag!) és velük együtt ő is és egész életének munkája és eredménye. (Mózes Sándor: Ezt kell a legelsősorban megoldani!) Azt hiszem, nem is kell kitérnem arra a kérdésre, hogyan történik a betáblázás. (Mózes Sándor: Mindenkinek a birtokát betáblázzák!) 2—3—4 évi halasztást ugyan adnak a hatóságok, de 3—4 év múlva a kamatokkal együtt nagyon felduzzad az összeg. Talán a sors akarta; éppen ma is hozott nekem a posta egy ilyen segélykérő levelet, amelyben egy ilyen szerencsétlen ember azt írja, hogy holnapután árvereznek nála. Az előtt a kérdés előtt állunk tehát, hogy hagyjuk-e elpusztulni ezeket az exisztenciákat vagy ne és a halálba, vagy pedig a tönkremenósbe kergessük-e őket? A nincstelenekről, illetőleg azokról, akiknek semmiféle ingatlanvagyonuk nincsen, gondoskodás történt. Ha 1000 pengőre értékelem sok esetben e törpebirtokosok ingatlanvagyonának értékét, akkor kérdem: hány olyan eset van, amikor ezekre az 1000 pengős ingatlanokra esetleg 5—600 pengő már he van táblázva? Kérdem: hány eset van, amikor az ingatlanra való tekintettel a községi elöljáróság nem állíthat ki szegénységi bizonyítványt ós nincs olyan hitelező, aki gyógyszerre, vagy orvosi költségekre hitelt vagy előleget adna a bajbajutottnak? Sohasem felejtem el a következő esetet, öttevény községből, kerületem székhelyéről, egyszer egy asszony jött be hozzám és már eltorzult arcán láttam a rettenetes kínokat. Alig tudtam kihallgatni. Elmondotta, hogy özvegyasszony, hogy 6 gyermeke van s egy megterhelt kis nádasháznak a tulajdonosa. (Az elnöki széket vitéz Bobory György foglalja el.) 97. ülése, íúSf március iö-en, szerdait. Elmondotta továbbá, hogy rákbetegségben szenved, mégpedig méhrákban és a kórház mint menthetetlent, mint gyógyíthatatlant elbocsátotta. Arcáról lerítt a rettenetes kín, a rettenetes fájdalom. Könyörögve, majdnem térdenállva fordult hozzám: Uram, tudom, hogy meghalok, de segítsen a fájdalmamat enyhíteni, mert nincs módom arra, hogy fájdalomcsillapító szert szerezzek be! (Felkiáltások: Hallatlan!) Nem volt a segítésnek más módja, csak az, hogy egy ismerős nőorvoshoz küldtem, aki irgalomból az ő költségén és az enyémen fájdalomcsillapító injekciót adott neki. Az asszony boldog, sugárzó arccal hazament, de 12 óra elteltével ismét ott volt, ahol azelőtt. Azt hiszem, hogy azóta már nincs az élők sorában. Azt hiszem, t. Ház, nem kell részletesen felolvasnom ezeknek az eseteknek hosszúhosszú sorát* mert bizonyára minden képviselőtársam előtt ismeretes ez a kérdés. (Mózes Sándor: Százával vannak ilyen esetek!) Ez csak egyetlenegy példa volt. Egy cukorbetegnek az esetét fogom talán felolvasni, öt gyermeke van, férjének 35 pengő a havi keresete. 12 pengőbe kerülne az az orvosság, amellyel az asszonyt talán hosszú évekre meg lehetne menteni, mint családanyát és nincs meg az a 12 pengő, nem tudjuk előteremteni az ismert okokból. (Meizler Károly: Mi is tudnánk száz és száz ilyen példát!) Száz és száz példát mondhatnánk, ugyebár, de csak egy krassz esetet akartam idehozni. (Zaj a szélsődaloldalon. — Malasits Géza: Vissza kell vonni a 100.000. számú rendeletet!) Egy Ásvány községből való család esetében hatósági orvosi bizonyítvány volt a bizonyítéka annak, hogy örökölt vérbaj miatt ikét kiskorú gyermek, egy hároméves és egy ötéves, két éven belül menthetetlenül megvakul és elvész a dolgozó társadalom részére; egy évbe került, amíg fáradságos, hosszú utánjárás útján valahogyan a vármegyéből ki tudtam, azt mondhatnám, préselni a szükséges összeget, — mert a község nagyon szegény — hogy ezeket a gyermekeket salvarzanozni lehessen, amivel meg lehetett menteni a szemükvilágát. (Felkiáltások a baloldalon: Ezeknek kellene nemzeti ajándék!) De még sokkal borzasztóbb az az eset, ha a családban elmebajos van. (Mózes Sándor: Az a legszomorúbb! Biztos halálra vezet!) Tudjuk, hogy egy második, egy harmadik, egy tizedik, egy századik eset is van az országban. Az a két ember, akiről megemlékezem, nem is tartozik a törpebirtokosok közé, 11 holdja van az egyiknek, 25 holdja a másiknak. Három év óta van benn az egyik a kórháziban, a hatóság vitette őt oda be, mert ön- és közveszélyes elmebajos és azóta a 11 holdon 3500 pengő teher van. Öt gyermeke otthon él az anyjukkal együtt, nem tudják, mi lesz velük és sehogy sincs rá mód, hogy kihozzák az apát a ikórházból, nincs segítség. (Meizler Károly: Mussolini előteremtené! Csak a külsőségekben utánozzák a külföldieket, de a szociális intézmények terén nem! Ez a baj!) Végigjárják a kórházakat, meg a gyógyintézeteket, de nincs segítség. Érzem azt és úgy látom, tisztában vagyunk a kérdéssel és velem együtt képviselőtársaim és mindnyájan érzik és érzi a pénzügyminiszter úr ő excellenciája is. (Meizleq Károly: Ö nem érzi!), hogy itt segíteni kell. * (Mózes Sándor: Persze, nincs fedezet!)
