Képviselőházi napló, 1935. XII. kötet • 1937. március 3. - 1937. május 5.

Ülésnapok - 1935-196

Az országgyűlés képviselőházának 19 Károlyi Sándor gróffal, Meskó Kálmánnal, Bennáth Istvánnal próbálta a gazdaszövetségen keresztül megszervezni az ország mezőgazda közönségét. Ez sem sikerült neki. Ekkor karolta fel a gazdasági kamarák eszméjét. Ezt az eszmét azok a gazdasági egyesületek, amelyeknek tényleg jelentős kisgazdarétegük volt mind felkarolták. Sajnos, ez nem volt általános és igy az érdekképviselet akkor nem volt megvalósítható, pedig már akkor meg kellett volna ezt valósítani, mert hiszen itt a DunaTisza-közén mi mindannyian az individualizmusnak, a nehezen társuló, nehezen egyesülő individualizmusnak képviselői vagyunk és ha nehéz máshol a gazdatársadalmat megfelelő szervezetbe tömöríteni, még fokozottabban ne héz ez nálunk. T. Ház! örvendetes jelenség az, hogy & szabad társulási egyesületeik és a kényszertársulási alapon alkotott kamarák között tulajdonképpen nincs súrlódó felület. Ezek télies harmóniában szolgálták eddig és — remélem — fogják szolgálni a jövőben is az ország gazdasági érdekeit. Nálunk a gazdasági helyzet — mint mondottam — meglehetősen nehéz és bonyolult. Éppen ezért nekünk szükségünk van mind a két fajta egyesülésre, mert a kényszertársulásos egyesülés alkalmas arra, hogy a tömegeket összefogja, a szabadtársulásos egyesületek pedig az ő könnyebb mozgékonyságukkal és állásfoglalásukkal tulajdonképpen előkészítői kell. hogy legyenek azoknak az állásfoglalásoknak, amelyeket azután a kamarákkal együtt kell megvalósítaniuk. Amilyen örvendetes, hogy a gazdasági egyesületek és a kormányzat között is megvan a megfelelő harmonikus együttműködés a gazdasági élet szempontjából, annyira sajnálatos az, hogy a törvényhatóságokkal és a közigazgatással kapcsolatosan ez nem mindenütt állítható. Az adatok egy részével Teleki Mihály igen t. képviselőtársam már foglalkozott, de én úgy hiszem nem végzek fölösleges munkát, ha bizonyos mértékig ezeket az általa ismertetett adatokat a magam részéről is kiegészítem. Ha például azt tesszük vizsgálat tárgyává, hogy az ország vármegyéi — a városi törvényhatóságok (kivételével — amilyen összeget fordítanak, 'mondjuk, az állattenyésztés felsegélyezésére és előmozdítására, akkor azt találjuk,— az 1935-ös adatok alapján beszélek, mert az 1936-os adatokat nem sikerült megbízhatóan megszereznem — hogy az egész országban a törvényhatóságok 518,400 pengőt fordítottak erre a célra. Ez kamarákként & következőképpen oszlik meg: az Alsó-Dunántúli Kaanara vármegyéi 229.000 pengőt, a Felső-Dpnántúli Kamara vármegyéi 88.000 pengőt, tehát a Dunántúl vármegyéi az 518.000 pengőből 317.000 pengőt adtak az állattenyésztés felsegélyezésére, A Tiszántúl, amely 'az Alföldhöz tartozik teljes egészében, 78.000 pengőt juttatott erre a célra, a Duna—Tisza köze pedig mindössze 30.400 pengőt, vagyis az egész Nagy Magyar Alföld törvényhatóságai csak 108.000 pengőt, azaz a harmadát nyújtják ezen a téren az itt elsősorban érdekelt kisgazdatársadalomnak, hiszen az állatállomány 58 százaléka kisgazdák kezén van, akik apaállattartásról és sok mindenféléről nem tudnak gondoskodni. A Tiszajobbparti Kamara, tehát a miskolci kamara, 93.000 pengőt tudott erre a célra biztosítani, tehát dacára annak, hogy ennek területe, azt hiszem, a legkisebb, majdnem, ugyanannyit adott, mint amennyit az egész nagy Alföld vármegyéi. KÉPVISELŐHÁZI NAPLÓ. XIL" 6. ülése 19S7 március 9-én, kedden. 113 T. Ház! Ha meg azt vesszük, hogy a tenyészegyleteket mennyivel támogatják a vármegyék, ami már itt szó bakerült, — én is foglalkoztam ezzel a kérdéssel s nem akarom ugyanazt megisimé telni, amit már volt szerencsém a Háziban ezzel kapcsolatban elmondani — ímeg kell említenem azt, hogy ha van valami, amit Dániából tényleg át tudunk venni és hasznosíthatunk, az a tenyészegyletek kérdése. Ezeknél klimatikus értékesítési és anás egyéb ilyen eltérések nem fordulnak elő, amelyeket azok a képviselőtársaim, akik foglalkozásuknál fogva nincsenek olyan közel ezekhez a kérdésekhez, mint én vagyok, sokszor figyelmen kívül is hagynak. A dániai nagy eredményeket igenis ezek a tenyészegyletek érték el, mégis azt látjuk, hogy a törvényhatóságok ezeknek a tény észegyleteknek a támogatására 52.800 pengőt adnak mindössze. Ebből az összegből 32.500 pengő esik a Dunántúlra, 12.300 pengő az Alföldre és 8000 pengő a Tiszajobbparti Kamarára. Ezek a számok nagyon elszomorítók. De még ikevésbbé vigasztaló eredményre jutunk, ha azt tesszük vizsgálat tárgyává, hogy mit adnak az egyes törvényhatóságok. A törvényhatóságok közül a legtöbbet Baranya vármegye adja, — 80.000 pengőt, azután jönnek Somogy, Tolna, Nógrád — valamennyit nem akarom felsorolni — és a legkevesebbet Csongrád — 8000 pengőt — és Pest vármegye 1000 pengőt. Ha Baranya vármegyében olyan arányú támogatásban részesülnének a Ikisgazda-állattenyósztők, mint amennyit Pest vármegye juttat, akkor Baranya vármegye 334 pengőt kellene, hogy adjon a 80.000 pengő ihelyett és ha Pest vármegye azt a támogatást nyújtaná, amelyet Baranya vármegye ad, akkor 240.000 pengőt kellene adnia. Vagyis az arány 1:240 lenne Pest vármegye hátrányára. Az alföldi vármegyék negyvenötven-hatvanszorosan áldoznak, — például Bács megye, Arad-Csanád-Torontál és Csongrád vármegyék, ha teljesítményüket a területhez viszonyítjuk, mert ezek nem hatszorosát, hétszeresét, vagy nyolcszorosát teszik ki területileg annak a megyének, amely az ország egynyolcad részét foglalja magában. Ezek nagyon elszomorító adatok. Én ebből nem akarom azt a következtetést levonni, hogy most már itt pusztán és kizárólag a vármegyék és a vármegyék vezetői felett törjünk pálcát, hanem az egész komplexust akarom összehasonlítani. Például bátor vagyok megemlíteni, hogy Pest megye az utak tekintetében talán az ország összes törvényhatóságai közül a legtöbbet tette. Kétségtelen azonban, hogy az állattenyésztés fejlesztésére az eddigieknél jóval nagyobb segélyeket kell költségvetésébe beállítania. Ezek a számok egészen hihetetleneknek tűntek fel előttem és éppen azért ennek a kérdésnek hátterére is rámutatok. Rámutatok tudniillik azokra a törvényes rendelkezésekre; amelyek ezt végeredményében lehetővé teszik. Ezeknek az intézkedéseknek alapja az 1928, évi XIX. tc.-ben, az állattenyésztésről szóló törvényben gyökerezik és ennek a törvénynek szerintem sok esetben elnéző vagy helytelen alkalmazásával van kétségtelen összefüggésben. Az említett törvény 37. Vának negyedik pontjában a törvényhatóságok rendelkezésére bocsátja az ebadót az állattenyésztési és állategészségügyi célokra azzal, hogy 1938. év végéig ez felerészben közegészségügyi célokra is felhasználható. Idáig teljesen rendben volna a dolog. Ugyanennek a szakasznak hatodik 16