Képviselőházi napló, 1935. XI. kötet • 1937. január 26. - 1937. március 2.

Ülésnapok - 1935-192

598 Az országgyűlés képviselőházának 192. ülése 1937 március 2-án, kedden. valamit tekinteném, azt kel mondanom, hogy mind a szellemi, mind a fizikai munkás szociális életét két^ nagy alaperő mozgatja. Az egyik a munkabér, a másik pedig a munkaidő kérdése. A munkabér rendezése elsősorban szabályozza a megélhetést és a családi életet, a családnak a fenntartását jelenti, a munkaidő kérdése pedig a munkásnak lehetővé teszi, hogy kulturális életet éljen, lehetővé teszi számára, hogy ő is élvezhesse a családi örömöket és hogy a munkás is — akár szellemi, akár fizikai munkás legyen — társadalmi életet éljen. Ezen^ a szemüvegen át, ezen a szociális perspektíván át nézve a kérdést, nagyon érdekes Bornemisza Géza iparügyi miniszter úr tegnapi beszéde, amelyet a közigazgatási továbbképző tanfolyam megnyitásán mondott. Bornemisza Géza miniszter pártember is, aki veil szemben állunk ajtó a Háziban, mint ellenzéki pártok. Az azonban, amit Bornemisza Géza ennek a tanfolyamnak megnyitásán beszédében mondott, annyira érdekes, és annyira életbevágó, hogy ennél a kérdésuél meg ikell állnunk, Bornemisza Géza öt fontos pontról beszélt. Az első saját kis családi házak szerzése, a második a családi munkabérek rendszere, a harmadik az, hogy minden dolgozónak üdülést, fizetéses szabadságot kell biztosítani, a negyedik egészségügyi berendezések létesítése, az utolsó pedig a békéltető intézményeik. A magyar munkástársadalom, azt hiszem, különbség nélkül ezeknek a kérdéseknek megvalósítását várja. Tőlünk azonban, akik már néhány éve itt nézhetjük szociálpolitikánk haladását, szociálpolitikai életünket, a szociálpolitikai törvényhozást, ne méltóztassék rossz néven venni, ha mi egy kis aggodalommal nézünk ezek felé az ígéretek felé és félünk, hogy ez a tempó talán nem is lesz tempós, félünk attól, hogy ezek az ígéretek talán túlikésőn, túlsokára fognak megvalósulni. Pedig a magyar dolgozó társadalom régóta várja ezeknek a szociális kívánságoknak a megvalósítását és törvényesítését. A munkabér és a munkaidő kérdése 'mellett ep'iszen természetes, hogy nagyon nagyfontosságú a szociális biztosítás kérdése; azt merném mondani, hogy ezek mellett a kérdések mellett a szociális biztosítás egyike a legfontosabb problémáknak. A munkásság — & szellemi és a fizikai dolgozók — biztosítása betee\ség. rokkantság, aggkor és halál esetére szerintem nem tisztán munkáskérdés; a szociális biztosítás kérdése nem tisztán a szellemi és fizikai munkások problémája, hanem szerintem társadalmi kérdés is és mint társadalmi kérdés, elsősorban állami érdek. Különösen állami érdek a, szociális kérdésekkel való _ foglalkozás akkor, amikor mrindenütt azt halljuk, hogy a szélsőségekkel szemben kell védekezni, amikor szélsőségekről hallunk a bal- és a jobboldalon egyaránt és amikor ezek a szélsőségek éppen a szociális hiányok, a szociális törvények hiánya folytán találnak anyagot arra, hogy a maguk propagandájának népszerűi alátámasztást adnak. Mélyen t. Ház! A munkát az európai kultúra idealizálja. A keresztény kultúra a munkát állítja oda, mint követendő példát. Ha tehát az európai keresztény kultúra idealizálja a munkát, akkor nri sem

1 természetesebb, mint hogy mindent meg kell tennünk nekünk is, hogy. a műnk ás társadalom és a munkásréteg, munkás testvéreink, akik lélekben, szívben éppen olyan magyar polgárok, mint mi, aggkorukra ne legyenek kénytelenek koldulni, hogy rokkantság esetén megtalálják azt a segítséget, amelyre több évtizedes munka után joggal, számíthatnak is. XIII. Leó pápa az ő Rerum Novarum című enciklikájában mondja (olvassa): »Az államhatalom kötelessége az egész nemzetet és annak egyes tagjait megvédelmezni.« (Mojzes János: Jurcsek megreformálta! Azt mondta: Nerum Rovaram!) Ezt megreformálni nem lehet, mert senki sem lehet pápább a pápánálAz államhatalom kötelessége tehát az egész nemzetet és annak egyes tagjait megvédeni. Én a szociális biztosítást tartom célravezetőnek ebből a szempontból. (Rajniss Ferenc: Állandóan mondják és mégsem akarják megcsinálni!) mert, véleményem szerint a szociális biztosítás az a fegyver, amely a nemzet tagjait megvédi. Előttem szólóit t. képviselőtársam említette elismeréssel, — ami elsősorban a mi feladatunk lett volna — annak a nagy férfiúnak emlékét, aki hazánkban úttörő apostola volt a szociális biztosításnak. Az, hogy a nemzetközi fórumok előtt büszkén állhattunk meg a helyünket és nem kellett szégyenkeznünk, és az, hogy az előadó úr is azt mondhatta, hogy a szociális biztosítás terén nagyon sok állam, amely sok-sok más tekintetben előttünk áll, a szociális biztosítás terén mögöttünk van, arra vezethető vissza, hogy volt ennek a Háznak egy nagy törvényhozója, Vass József, aki úttörője volt a szociális biztosításnak. Mélyen t. Ház! Mi magyarok teljes joggal negligáljuk Genfet, vagy juttatjuk kifejezésre antipátiánkat vele szemben. Nagyon sok magyar embernek, h-a Genfről hall, mindjárt eszébe jutnak a Párizs-környéki békediktátumok. Nincsen semmi okunk, hogy nagyon örvendezzünk Genfnek. Szociális szempontból azonban tagadhatatlan, hogy a békeszerződés XIII. fejezete, amely a munka gondolatát szabályozza, mégis örvendetes haladást jelent. A békeszerződés XIII. fejezete teremtette meg a munka nemzetközi szervezetét, a Nemzetközi Munkaügyi Hivatalt és annak kongresszusát, amely az előttünk fekvő szociális javaslatokat hozta. Nemzetközi szociálpolitikáról beszélni s első nagy vezéréről, Albert Thomasról, meg nem emlékezni, szerintem, bűn volna. Ha Albert Thomast egy világ választ is el tőlünk, Albert Thomas mégis a szociálpolitikának egyik úttörője volt és az ő emlékéről akkor is meg kell emlékeznünk, ha bennünket egyéb kérdések elválasztanak tőle. (Helyeslés a szélsőbaloldalon.) A munkaügyi konferencia már 1927-ben foglalkozott először ezzel a viszonossági alapon álló egyezménytervezettel. Nem sikerült. Nagy-nagy előkészítő munkálatokra volt szükség, amelyben igaz, hogy a magyar delegátusok és a kormány ottani kiküldöttei — MárffyMantuano, Kádár Levente — szép munkát végeztek, de bármennyire ideális is Genfben egy nemzetközi szociális parlamentet látni, annak munkájában résztvenni, mégis azt kell mondanom, hogy a termelésnek egyik faktora, a nagyipar, még mindig nem helyezkedett arra az álláspontra, amelyre a mostani korban helyezkednie kellene. Érdekes, de szomorú tapasztalatokat lehet gyűjteni, hogy a kapitalizmus ottani kiküldöttei némelykor milyen ádáz /harcot folytatnak az ellen, hogy szociálpo^ litikailag csak egy lépést is tehessünk. Milyen szomorú tapasztalni, hogy Európában vannak