Képviselőházi napló, 1935. XI. kötet • 1937. január 26. - 1937. március 2.
Ülésnapok - 1935-189
Az országgyűlés képviselőházának 1 Következik Toperczer Akosné interpellációja a kormányhoz. Kérem a jegyző urat, szíveskedjék az interpelláció szövegét felolvasni. Szeder János jegyző (olvassa àz interpelláció szövegét): »Interpelláció a magyar kir. összkormányhoz a képviselőház f. évi február hó 24-én tartandó ülésében a mindkét nembeli ifjúság életfeltételeinek intézményes biztosítása ügyében. A nemzet fennmaradása szoros kapcsolatban áll ifjúsága kellő boldogulásával. A társadalom egyedeinek együttes életérdeke tehát a nemzet egyetemleges jövőjét alapozza meg. Hajlandó-e a m. kir. kormány a közeljövőben az ifjúság elhelyezkedése ügyében konkrét intézkedéseket tenni 1 Budapest, 1937 február 19.« Elnök: Interpelláló képviselőtársunkat illeti a szó. Toperczer Akosné: T. Képviselőház! (Halljuk! Halljuk!) Mielőtt beszédemet megkezdeném, azzal a kérelemmel fordulok a t. Házhoz, méltóztassanak hozzájárulni, hogy beszédidőm tizenöt perccel meghosszabbíttassék. Elnök: Méltóztatnak a meghosszabbításhoz hozzájárulni? (Igen!) A Ház a meghosszabbítást megadta. Toperczer Akosné: T. Képviselőház! Ha tizenhat év távlatából visszatekintünk a Párizskörüli békék eredményére, megállapíthatjuk hogy az ezekkel a békeparancsolatokkal sújtott nemzetek közül a tizenhat év folyamán talán egy nemzet sem maradt olyan siralmas helyzetben, mint mi, magyarok. Ne kutassuk itt a külpolitikai viszonylatokat, ne keressük a szemrehányásokat és a felelősségeket, ha azonban tekintetbevesszük az ország geográfiai helyzetét, végigtekintünk nagyszerű bortermő hegyein, rónáin, amelyek a magyar búzát termelik, nagyszerű dombrendszerén, gyümölcsén, amely elsőrangú, ha végigtekintünk a magyar nemzet nagy kincsein, természetes adottságain, mégis tűnődnünk kell afelett, hogy a trianoni esztendők tizenhatodik évében miért kell a magyar nemzetnek ilyen változatlan nyomorúságban sínylődnie. A mai nap folyamán hallottuk a nemzet szenvedéstípusainak egész sorozatát. En itt azonban egy égető kérdésre szeretnék rámutatni, mert hiszen egy nemzetnek vezetők kellenek és ha nézünk a jövő távlatába, riadt szemünk azt látja, hogy már a jelen pillanatban is egy felduzzadt problémával állunk szemben. 20.000 szellemi munkanélküli sóhajtása száll felénk, és ezzel eljutottunk ahhoz a problémához, amely ma a társadalmat olyan élénken foglalkoztatja. Akadémikus viták folynak a középosztály pusztulásáról,, akadémikus viták folynak magának a t " »középosztály« szónak értelmén, etimológiáján. Mi azonban nézzük a lényeget. Ha lapozunk a történelemben, látjuk, hogy születtek és elmultak vezető osztályok, értelmiségek. Nézzük Firsmz? esetét, amely végül lerázta a guelfek és ghibellinek harcát, a nép fiaiból kitermelte azt a Medici-dinasztiát, amely végül 300 esztendeig adott fejedelméket és uralkodó asszonyokat az európai államoknak. Ha végigmegyünk az Arno feletti öreg híd folyosóján, amely az egyik fejedelmi palotát a másikkal összeköti, ennek a hatalmas fejedelmi dinasztiának családi képeivel találkozunk szüntelenül. A középosztály, vagy mondjuk a vezető osztály, az értelmiségi osztály tehát születhetik és elmúlhatik. de kérdezem, hogy mi magyarok. akik itt állunk fajrokonok nélkül, különösebb K ülése 1937 február 2U-én, szerdán. 507 külpolitikai érdek- és érzelmi összeköttetések nélkül, akik itt állunk magunkra hagyatva, akiknek magunkból kell kitermelni minden nemzeti élniákarásunkat, vájjon tovább nézhetjük-e az ifjúság senyvedését? Szomorú példát nyújtott nekünk a főiskolai kongresszus, amelyet Hóman miniszter úr nagyon bölcsen rendezett. Ott végighallgattuk a professzorok megjegyzésejt a mai ifjúság helyzetére vonatkozóan. Megállapították, hogy például főiskolai hallgatókban, de különösen jogászokban hallatlan túltermelés van, hiszen ennek az ügynek taglalását végighallgattuk az az ügyvédi rendtartás tárgyalása közben is. Egy időben a magyar értelmiség a műegyetemre tódult, mindenki gépészmérnök akart lenni. Akikor a gépészmérnöki pályán állt he ugyanaz a helyzet, hogy nem lehetett őket elhelyezni. (Egy hang: Ma sem lehet!) A múlt alkalommal egy interpellációban elhangzott a női társadalom részéről egy ilyen — hogy úgy mondjam — betokosodott lehetőség: a tanítónői pálya. Közben négy egyetem ontja az értelmiséget, (Igaz! Ügy van! a jobboldalon.) a tanítónőképzők tovább képezik a tanítónőket, holott •egészen biztosan megállapított tény, ma már a kultuszminiszter úr avatott ajkairól hallottuk, hogy tanítónőket hosszú ideig Magyarországon elhelyezni nem lehet. (Gr. Festetics Domonkos: Sajnos!) Azt mondják, hogy adjuk férjhez őket. Itt a tréfa ki van zárva. Halálos komolysággal állunk szemben. Nézzük azokat a tiszteletreméltó kísérleteket, amelyek folynak állandóan az ifjúság megmentése ügyében. Itt van például a Adob., amely igazán szép eredményeket produkált. Egy időben kísérleteztek gyakornoki állások létesítésével. Ez szomorúan végződött, mert ma már megállapított tény, hogy a magántisztviselők, vagy^ a magánalkalmazottak fizetésének szörnyűséges csökkenését nagyrészt ez a 80 pengős dömpingár indította útnak. Lassanként megszokott fogalom lett az, hogy az ifjúság kezdje el 80 pengővel, örüljön, ha annyit kap és hozzá kell tennünk: ezek a boldogok! Most mi lesz a boldogtalanokkal, a húszezer állásnélküli szellemi munkással 1 ? Ez a nagy probléma. A főiskolai kongresszus még más nagyon érdekes momentumokat is vetett fel és nagyon érdekes statisztikai adatokat is hoztak ott fel. Ma több oldalról elhangzott az a panasz itt a Házban, hogy a tisztviselők fizetésének csökkentése milyen hallatlan nagy nyomorúságba sodorta ezt a társadalmi osztályt. A főiskolai kongresszuson hallottam, hogy a tisztviselői gyermekek rohamosan eső százalékban tűnnek el a főiskolákról. Ezzel szemben nagyon érdekes tünet, — itt nem kritikát mondok és nem akarok társadalmi osztályokat egymással szembeállítani, de fel kell hoznom azt, amit az egyik professzor úr állapított meg — hogy rohamosan emelkedik az altisztek gyermekeinek száma a főiskolákon. (Ügy van! Ügy van! jobbfelől.) Az illető professzor úr azt mondotta» hogy a tisztviselői osztályt a maga kultúr igény ével, a maga olthatatlan kultúrtörekvéseivel aránylagosan sokkal mélyebben sújtotta a fizetéscsökkentés, mint az altiszti osztályt, amelynek más kisebb, apróbb jövedelmei is vannak, amely szerényebb élet-standardhoz szokott és így ^teherbíróképessége »nincs annyira próbára téve gyermekeinek neveltetésénél. (Ügy van!)
