Képviselőházi napló, 1935. XI. kötet • 1937. január 26. - 1937. március 2.

Ülésnapok - 1935-189

Az országgyűlés képviselőházának 18, ságai is foglalkoznak, mert annyira súlyosnak látják a helyzetet. (Egy hang a jobboldalon: Jó helyen!) De itt bent az országban is az orvosoktól és közgazdászoktól napról-napra jelennek meg cikkek, amelyek feltárják azt a katasztrofális helyzetet, amely a három-négy aszályos esztendő után ma 'különösen az Alföldön a népélelmezés terén fennáll. (Meizler Károly: A Dunántúlon is!) Statisztikai adatok vannak a Dunántúlról is. A legszegényebb néprétegnek a statisztikai adatai a Dunántúlon is ugyanazok, mint a Tiszántúlon, csakhogy a Tiszántúlon annyival súlyosabb a helyzet, hogy ott nagyobb tömegekről van szó és viszonylagosan nagyobb vagyonnal rendelkezők között is fennáll, azonkívül a Dunántúlon bizonyos mértékig talán előbbre vannak a kultúrában az emberek. Sajnos, hogy nekem, mint tiszántúli embernek kell ezt itt bevallanom. A cukor, mint táplálék, a XIX. század tudósainak osztályozása szerint vegyileg odatartozik a szénhydrátok közé. Amikor én táplálékról beszélek, szénhydrátot: fehérjét, zsírt és sót értek alatta es ezekről beszéltem pár évtizeddel ezelőtt is, mint fiatal orvos, az újabb kutatások azonban felfedeztek egy igen fontos, szerves anyagot, amely hozzátartozik a kifogástalan élelmezéshez és ez a vitamin, a vitaminok hoszszú sorozata. Itt mindjárt elöljáróban ki kell jelentenem azt, hogy a Budapesti Élettani Intézet tudós igazgatójának, Beznák Aladárnak a megállapítása szerint éppen egy B-vitaminfajta az, amelyre a nehéz testi munkát végző embereknek feltétlenül szükségük van. Én tehát éppen ilyen élettani szempontból kívánok itt a cukorral foglalkozni. Méltóztatik tudni, a magyar rádió hetenként közöl egy étlapot azoknak a háziasszonyoknak tájékoztatására, akik azt be tudják tartani. Méltóztassék megengedni, hogy én is felolvassak itt egy étlapot, amelyet Békés megyében Doboz község községi orvosa, Garamvölgyi Károly állított össze arról, hogy milyen ott a heti étlap. Azért olvasom fel, mert ez egészen jellemző tünete annak, hogy milyen a mi népélelmezésünk. (Halljuk! Halljuk!) Hétfőn reggel kenyeret, kevés szalonnát evett az illető, délben krumplifőzeléket, kevés kenyérrel, vacsorára ugyanazt. Kedden reggel kenyeret, délben zöldbabot és kenyeret, este ugyanazt. Szerdán és csütörtökön egész nap csak kenyeret. Pénteken csak krumplit, szombaton megint csak kenyeret evett. Vasárnap a négytagú család egy kilogramm olcsó marhahúst vásárolt levesnek és még paprikáskrumplit főzött. íme, ez egy heti étlapja a szegény magyar földmívesnek az Alföldön. (Zaj a baloldalon, — Buchinger Manó: Sokszázezernek még ennél is rosszabb! — Elnök csenget!) Méltóztassék megengedni, hogy én ezekből az adatokból levonjam az orvosi következtetéseket és abból a szempontból bíráljam el a dolgot, hogy mennyire kielégítő vagy mennyire hiányos ez a táplálék. Kémiai szempontból ez az étlap körülbelül 85% szénhydrátot, 10% fehérjét és 3% zsírt tartalmaz, vitaminokban ellenben igen-igen szegény. Mert éppen az^ a B-vitamin, amelyre az előbb céloztam, a búzacsirában van, a tojásban, az élesztőben és a tejben van és bizonyos mértékben a krumpliban is, különösen ha héjával együtt főzik meg, de ezekből az említett ételekből éppen ez hiányzik. Ez a dobozi községi orvos, akinek a nevét az előbb említettem, Garamvölgyi Károly, leírja a tanulmányában, hogy az ázsiai beriberi nevű betegségnek hasonbó tünetei kezdenek mu». ülése 1937 február 2i-én, szerdán. 505 tatkozni a mi népünk körében. (Egy hang a baloldalon: Ázsiai koszt mellett!) Méltóztassék visszaemlékezni,

f hogy amikor a kultúra haladásával a japánok élelmezésébe bevonult a hántolt rizs, amikor a rizst nagyon finomra lehántolták, hogy egy szemernyi se menjen a héjából a táplálékba, attól kezdve lettek betegek a japánok. Ugyanez a jelenség van bizonyos mértékben az Alföldön akkor, amikor a búzát annyira finoman ki tudják örökli, hogy egy kis korpa sem marad benne» ami a vitamint magával hozhatná és még az a szegény paraszt is iparkodik minél fehérebb kenyeret enni, nem tudva, hogy mennyire vét a természet parancsai ellen, mert amikor Jézus Krisztus a mindennapi kenyérért imádkoztatott velünk, akkor azt t a kenyeret gondolta, amelyben minden tápláló erő benne volt, nem pedig a fehér kenyeret, amelyből minden raffinériával sikerült kivonni fontos tápanyagokat. Méltóztassanak megengedni, hogy miután időm rövid és nem az a főcélom, hogy a felnőtt emberek élelmezésére vonatkozóan intézzek kérdést a pénzügyminiszter úrhoz, hanem a gyerekek és csecsemők élelmezésére nézve, erre térjek át, amert már az előbb felhozottakból^ is konstatálható, hogy ha én a cukor irányában interpellálok, akkor annak az éhező alföldi népnek nem kérek cukrot, mert 85% szénhidrátot már így is kap, cukorra tehát neki, mint felnőtt embernek táplálkozás szempontjából nincs szüksége. Másképpen áll ellenben a helyzet a csecsemőknél és az apró kis gyermekeknél, akiknek tápláléka éppen a mesterséges táplálás folytán cukorban, szénhidrátban szegényebb lesz, mert a tehéntejnek vízzel való felhígítása megváltoztatja a tejben a tápanyagok «egymáshoz való viszonyát. (Rupert Rezső: Nem kapnak tejet sem szegények!)^ miatt következnek be azután a különböző táplálkozási betegségek, amelyek azt okozzák, hogy az első életéven belül sokkal nagyobb a, halálozás, az angolkór és a többi táplálkozási betegség száma, ismétlem, mindezeknek a vitaminszegény táplálékoknak következtében. A Stefániában, amely abból a 190.000 csecsemőből, aki egy esztendőben CsonkaMagyarországon születik, körülbelül 20.000-et tart nyilván, vannak erre vonatkozóan adatok. Méltóztassanak megengedni, hogy ezt a kis statisztikát felolvassam, mert értékes (képet kapunk benne a csecsemőtáplálkozásra vonatkozóan. Az első negyedévben, 1—3 hónapos korig a 18.500 csecsemőből tisztán anyatejjel 82% táplálkozott, vegyesen 14% és mesterségesen csak 4%. Ez általában azt jelzi, hogy a magyar anyák hivatásuk magaslatán az anyai szeretetből kifolyólag majdnem mind iparkodnak gyermeküket maguk táplálni. Itt ebben a tekintetben tehát semmi hiba nincs. A második negyedévben, 4—6 hónapos korig 20.000 csecsemőből tiszta anyatejjel 47%, vegyesen 40%, mesterségesen 13% táplálkozott. Az arány még mindig jó. A harmadik negyedévben, amikor már tulajdonképpen a vegyes táplálásnak kellene előtérbe lépnie, sőt hét hónapon túl már az elválasztás is megtörténik, hogy tisztán mesterségesen legyen táplálva a csecsemő, az arány a következő. Tisztán anyatejjel még mindig 10%, vegyesen 62% és mesterségesen 28% táplálkozott. Még mindig sok tehát a vegyes táplálék, de legnagyobb bizonyítéka a nyomorúságnak, hogy a magyar anyákat bizonyos mértékig az vezeti arra, 72*