Képviselőházi napló, 1935. XI. kötet • 1937. január 26. - 1937. március 2.

Ülésnapok - 1935-177

120 Az országgyűlés képviselőházának 177. ülése 1937 február 3-án, szerdán. munkásegészségügy szégyene az, hogy itt a fővárosban tízezerszámra van olyan munkás és munkásnő, akinek egészségét veszélyeztetik a nedves, dobos és sötét földalatti pineeműhelyek. Az üzemstátisztikai felvételek igazolják, hogy a budapesti ipari munkásságnak körülbelül 23%-a dolgozik pinceműhelyekben. De ne méltóztassék azt gondolni, hogy a vidéki városokban ezen a téren jobbak az állapotok. Amikor arról van szó, hogy az egyházakat szolgálják ki, akkor a vidéki városok hallatlanul nagylelkűek, fürgék, de amikor a munkásegészségügyről van szó, akkor végtelenül zsugoriak. Az ipari városokban nincs műhelytelep, nem jutott eszébe a városi hatóságnak, — bár ez egyébként egészen hasznothajtó befektetés lenne — hogy egy hatalmas épületet létesítsen, amelynek egyes részeit kiadhatná műhelyeknek, illetőleg műhelytelepnek. Akár Győrt, akár Sopront, akár Szombathelyet nézem, vagy akár a kissé nagyobb ipari és kulturális gócpontokat, mindenütt azt látom, hogy a bádogos-, a lakatos-, az asztalosműhelyek és a nyomdahelyiségek borzalmas lyukakban vannak, éjjel-nappal ég bennük a lámpa, a szellőztetésnek még nyoma sincs, a leyegő döglesztő és 30 munkás mosdik egy mosdótálban. Ha vizet akarnak inni, akkor mindenki kimegy a magával hozott pohárral az udvarba és ott, vagy a kútnál, vagy a vízvezetéknél oltja szomját. Ezen a téren tehát a leghallatlanabb és a legprimitívebb állapotokat találjuk. Ez az alkalom, hogy a kormány benyújtotta ezt a törvényjavaslatot, jó lett volna arra, hogy a kormány ezzel a (kérdéssel foglalkozzék, mert nem lehet érdeke a köznek az, hogy becsületesen dolgozó munkások munkaidejüket dögletes levegőben töltsék, szemüket és tüdejüket veszélyeztessék és mielőtt hazamennek, meg se tisztálkodhassanalk. Az az ipar, amely ezt a -kis terhet sem bírja meg, szerintem nem életképes és ha azt az ipart csak a imunkásoik egészségének, tisztaságának, szemük és tüdejük épségének rovására lehet fenntartani, azt semmiképpen sem szabad növelni, mert egyik tényező sem annyira szükséges és értékes az ipar szempontjából, mint éppen az etmber és annak az egészsége. A lakásügy terén sincsenek jobb állapotok. Itt bátor vagyok idézni az 1930. évi népszámlálás adatait, amelyek a következő képet mutatják. Mint tudjuk, a népesség száma 8,688.319 volt, ezek közül háza volt 286.402 embernek, csak házrésze 127.194 emlbernek. sem háza, sem lakrésze, sem földje nem volt 6,937.776 magyar embernek. Ez azt bizonyítja, hogy a lakosság túlnyomó többsége bérlakásokra van utalva. A népesség 79 százalékának nincsen se földje, se háza, se házrésze és ha lakni akar, kénytelen másoktól laikasrészt bérelni. A lakóházak száma 1,467.926 volt, ebből Budapesten volt 23.444. Az országiban található 1,467.926 lakóház közül vályogból vagy sárból dögönyözött ház volt 712.451, zsindely- vagy deszíkátetőzetű 46.371, nád- vagy zsuptetőzetű 408.110. A lakóiházak közül 628.837-nék a telkén nem volt kút, tehát 'az összes lakóházak telkének felén nem volt kút, 90.728 házhoz a vizet 500 méternél nagyobb, 238.653 házhoz pedig 100—500 méter távolságból kellett a vizet hozni. Elnök: A képviselő úr beszédideje lejárt. Méltóztatik meghosszabbítást kérni? Malasits Géza: Tisztelettel kérem ^beszédidőmnek 30 perccel való meghosszabbítását. Elnök: Méltóztatnak ehhez hozzájárulni? (Igen!) A Ház a meghosszabbítást megadta. Méltóztassék képviselő úr beszédét folytatni. Malasits Géza: Aki a számokkal bánni tud és a számokból következtetést tud levonni, az ezekből a számokból, 'ha egyébként sohasem látta Magyarországot vagy ha soha nem is volt a vidéken, megtanulhatja, hogy milyenek Magyarországon a lakásviszonyok. Ez különben annyira közismert, hogy ezzel a kérdéssel nem is kívánok bővebben foglalkozni. Már most kérdem, mi az oka annak, hogy így vagyunk? Erre a válasz az, hogy szegények vagyunk és mert szegények vagyunk, ezért van ez így. De t. Képviselőház, nem mindig a szegénység idézi elő ezeket az állapotokat. Mert ha megnézzük Budapesten és környékén azokat a lakóházakat, amelyeket a lakók a nagy hangon hirdetett parcellázás útján szereztek meg, akkor azt látjuk, hogy a lakóhely silányságát nagyon sok esetben a gálád profitvágy és az önzés okozza, amely az embereket ezekre az úgynevezett telepekre esá^ bítja. Budapesttől 25—30 kilométernyire vesz az a szerencsétlen proli magának egy darab földet; a föld annyira silány, hogy még szamárkórót sem teremne meg. Mit csináljon tehát az a szegény ember? A földje megvan, fizeti utána a részleteket, nagykeservesen, nincs azonban pénze, hogy lakóházat építsen rá, öszszekeres tehát mindenféle ócska köveket, salakdarabokat és összetákol úgy-ahogy egy kis házat. Méltóztassanak elmenni egyszer egy ilyen hirdetett lakótelepre. Megborzadva fogják látni, hogy még a vidéken épült vertfalú vályogházak, az úgynevezett fecskerakások is tündéri paloták azokhoz a putrikhoz képest, amelyeket a Budapest környékén lakók felépíteni kényszerülnek, ha egyáltalán valahol lakni akarnak. Kétségtelenül elsősorban a szegénység okozza azt, hogy a magyar lakásviszonyok ilyen gyöngék. De nem minden esetben a szegénység, hanem sokszor a szociális érzésnek és az együvétartozandóság • érzésének hiánya. A kormány által mondjuk így: arany magon tartott lapok — nem akarok sértő kifejezést használni — nagyban hirdetik, hogy mint egy kutyát, le kell bunkózni azt, aki a magyar összetartozást zavarja, össze kell fogni a magyarságot, egy nagy, szent gondolatban egyesülnie kell a magyarnak; gyönyörű frázisokat hallunk, mint: »elbástyásulás« és egyéb ilyen terminus technikusokat, mert sok fiatalember abban élte ki magát és abban gyönyörködött, hogy új szavakat talált fel és új szavakkal gazdagította a mi szegény magyar nyelvünket. Ezek voltak az igék, a gyakorlatra majd rögtön rátérek. Bródy t. képviselőtársam, akinek ehelyen mondok köszönetet, volt szíves közölni velem az egyik törvényhely megállapítását, amelyet bátor vagyok a t. Ház előtt ismertetni. Az 1907:111. te, amely a hazai ipar fejlesztéséről szól, első fejezetében a következőket mondja a hazai iparnak nyújtandó kedvezményekről. A 3. §-ban ez áll (olvassa): »Az 1870:IV. te. 2. §-ának az a rendelkezése, hogy a mezőgazdasági és ipari munkásoknak bérfizetés nélkül átengedett munkáslakások állandó adómentességben részesíthetők, a vállalat által épített, a közegészségügyi követelményeknek megfelelő azok a munkáslakások is, melyek a munkásoknak oly feltétel mellett adatnak át, hogy emiatt csekélyebb munkabérben részesülnek, vagy hogy