Képviselőházi napló, 1935. XI. kötet • 1937. január 26. - 1937. március 2.

Ülésnapok - 1935-177

Az országgyűlés képviselőházának 1 í igaza van a javaslatnak abban, hogy a nyugatról kelet felé vezető utak mentén letelepedtek az emberek, házak épültek és azon az úton, amelyen 80 kilométeres sebességgel autóknak kellene közlekedniök, parasztszekerek közlekednek és libák sétálnak ott, az autósok rémei, baloldal helyett jobboldalon haladó szénásszekerek, stb. Ez mind így van, de kérdem, miért? Nem véletlenül, nem a lakosság gonoszsága miatt, nem azért, mintha a földműves gyűlölné az autót és azt tartja, hogy csak azért is! Dehogy kérem, a magyar földműves van olyan értelmes, hogy a kor haladásának megfelelően tudjon gondolkozni. Ha neki pénze volna, ö is inkább Ford-kocsit venne, magának, mint két ócska gebét, mert gyorsabban bírná bevinni terményét a városba, mint így. A rendes utak hiánya ellenben arra kényszeríti a lakosságot, hogy oda húzódjék, ahol út van, ahonnan dolgait el tudja vinni, el tudja szállítani. Egyszerű, materiális magyarázata van ennek. Mit fog most a kormány csinálni? A kormány ebben a törvénytervezetben az öklét rázza a falusi felé, hogy: majd megmutatom én nektek, a halatoni műút mellé letelepedni, majd megmutatom nektek, a bécsi műút mellé letelepedni! Ne mutasson meg a kormány semmit. Ezzel szemben építsen utakat és ha nincs rá fedezet, akkor ha a kormány kíváncsi rá, tudnék egy pár millió pengő fedezetet mondani, amit az utolsó négy esztendőben olyan könynyen szórtak ki, mint a pelyvát kiszórja a gazda. Ha itt arról van szó, hogy útépítésre, bekötő utak építésére, azután a megyéknek juttatandó szubvenciókra nincs fedezet, akkor mégegyszer mondom, tudnék a kormánynak bizalmasan egy pár millióra rámutatni (Czirják Antal: Egész nyíltan!), amit az utóbbi négy esztendőben a szó igazi értelmében elpazaroltak. Olyan országban is, ahol az utak rendben vannak, ahol a közszükségletek ki vannak elégítve, tízszer meggondolják, hogy annyi milliót áldozzanak silány propagandára, mint ahány milliót itt nálunk áldoztak, abban az országban, amelyben az utak száma nagyon kevés és amelynek legelmaradottabb része, melyet a legjobban kellene felmelni, a nagy magyar Alföld még ma is nélkülözi a jól, átgondoltan kiépített úthálózatot. T. Képviselőház! Az összeomlás után, 1918 vége felé ankétet tartottak, amelyen az Alföld sorsáról beszélgettünk. Rubinek Gyula, a későbbi földmívelésügyi, majd kereskedelemügyi miniszter volt az előadója ennek a kérdésnek. Rámutatott arra, hogy igaz, nagy szerencsétlenség és alig kiheverhető baj érte Magyarországot az ország megcsonkításával^ de mégis minden kárnak van egy ellentétele és ez az ellentétel ebben az esetben az elmaradt Alföld újból való felfedezése és felemelése. Beszéltek akkor a Duna-Tisza csatornáról, az úthálózatról, térképekben, grafikonokban és vetített képekben mutatták be az alföldi úthálózat elhanyagolt voltát és azt, hogy hogyan lehetne értékesíteni a Tiszántúl termelését. Ha ezeknek a terveknek tizedrészét végrehajtották volna az egymást felváltó kormányok, akkor az Alföld, főleg azonban a Tiszántúl népe nem volna olyan siralmas állapotban, mint amilyen siralmas állapotban ma van, főképpen azért nem, mert annak a tervezetnek a tengelye annakidején az útépítés volt. Ezzel kapcsolatosan kérnem kell a kormányt arra, hogy mielőbb szüntesse meg az antiszociális és a lakosság széles Y

7. ülése 1937 február 3-án, szerdán. 119 rétegei által gyűlölt közmunkaváltságot és inkább pótlékolja meg progresszív alapon az útadót. Ebből tudna a kormány egy alapot összehozni, amely lehetővé tenné a legégetőbb útigénylések kielégítését. Mert tessék elhinni uraim, nem frázis, amit mondok: soká így nem maradhatunk a mi úthálózatunkkal, ahogyan vagyunk, mert a lakosság elszegényedése olyan mélypontot ért el, hogy kezd már katasztrofálissá válni. Ha fel akarjuk emelni a földmívelő lakosságot, ha lehetővé akarjuk tenni, hogy termelni tudjanak és terményeiket értékesíteni tudják, akkor meg kell építeni az utakat. Munkaerő van bőven, különösen az Alföldön és sajnos, a gazdaságok annak ellenére, hogy jobb módra jutottak 60—80 filléres, meg egypengős napszámokat fizetnek. Mérnököknek is bőviben vagyunk, hiszen^ a múltkor láttam az üllőiúti kaszárnya, a Mária Terézia laktanya mögött egy fiatalembert állni egy levéllel a kezében. Várta, hogy behívják hóhányásra. Megkérdeztem szegény fiút, mondja meg, milyen levél van nála. Azt mondta, hogy a tábori püspök úr ajánlólevele. Odasüllyedtünk hát, hogy egy mérnök-embernek — bár még nem kész mérnök, csak néhány szigorlata van még szegény embernek,-— azért, hogy a hóhányók közé bejusson, a tábori püspök úr pecsétes levelére van szüksége! Mérnök tehát van bőven. A kő sem olyan drága, a kartelt pedig meg lehet fékezni, tehát munkaerő van, kő van, mérnök is van, csak a kormánynak erős kézzel meg kell teremtenie azt az alapot, amelyből az útépítést megkezdheti és meg is kell kezdenie. A javaslatnak mintegy függvénye az építkezés kérdése. Abba a vitába, amelyet Müller igen t. képviselőtársam indított meg az építkezésekkel kapcsolatban, nem akarok beleavatkozni, ezt korai dolognak tartom és e tekintetben igazat adok a miniszter úrnak: az építőmesterek és a kőmívesmesterek közötti vitát s általában az egész építkezési ügyet külön törvényben kell szabályozni, azt ide bepréselni nem lett volna jó dolog. Ebbe tehát nem akarok beleavatkozni, de ha már a városrendezésnél tartunk és a városrendezéssel kapcsolatban az építkezéseknél, akkor meg kell állapítanom, hogy ennek a törvényjavaslatnak nagy hiányossága az, hogy a lakáskérdés terén semmi újat nem alkot, de még csak nem is tervez semmi ilyet. Továbbra is ' fenntartatnak az egészségtelen, zsúfolt tömeglakások, egészségtelen' pinceműhelyek és a hátsó udvarokban elhelyezett sötét ipartelepek. Arra, hogy milyen állapotokban élünk, legyen szabad felemlítenem a következőket. A székesfőváros statisztikai hivatalának kimutatása szerint a főváros területén az elmúlt évben 1989 egészségügyi szempontból káros ipartelepet találtak. Az iparhatóságok által megvizsgált munkahelyeknek alig néhány léka felel meg a legprimitívebb egészségügyi követelményeknek. Az állandó és megfelelő ellenőrzés hiánya miatt alig van olyan üzem, amelyben az általános tisztaság fenntartatnék, a kellő légtér nincs biztostva, a léghuzat elj hárítása, a rendes padlózat, a baleset elhárító berendezések ezeken az ipartelepeken teljesen ismeretlenek. Százszámra vannak olyan műhelyek és gyárak, ahol hiányzik a friss ivóvíz, a megfelelő mosdó, öltöző, hiányoznak a ruhaszekrények, hiányzik a mentő szekrény és nincs meg az első segélynyújtás lehetősége. Nem túl1 zok tehát, ha azt mondom, hogy a magyar