Képviselőházi napló, 1935. X. kötet • 1936. október 20. - 1936. december 18.

Ülésnapok - 1935-163

Az országgyűlés képviselőházának 163. keserű szemrehányásait kénytelen nap mint nap hallani, mert nem tudja neki a legkevesebbet, a legminimálisabbat, azt nem tudja neki adni, amit a fizikai munkás ad élettársának, a nyomor rossz tanácsadó lesz, az hajlandó lesz olyan akciók elkövetésére is, amelyek már fundamentumában támadhatják meg az államot és a társadalmat. Hozzá kell tehát nyúlni ehhez a kérdéshez, a kérdést, ha jól, ha rosszul, úgy, amint erőnktől telik, meg kell oldani. T Ház! A kamarai tömörülések szabályozása általában a. korporációs gondolat jegyében folyik. Érdekes, hogy az individuális liberális korszak, amely a hátunk mögött van, mennyire fázott ezektől a korporációs megoldásoktól és a középkor csökevényeiként itt felejtett korporációs alakulatokat egymásután oldotta fel. Boldogult Tisza Kálmán már attól is az ügyvédi szabadságot féltette, hogy egyáltalában ügyvédi kamarákat alapítsanak. Ez a merev felfogás azonban, hála Istennek, engedett, mert hiszen egészen természetes az, hogy az egy élethivatást űzőknek tömörülniük kell testületekbe, korporációkba, és ez a korporációs szellem ma már egy államban, Itáliában, következetesen és a végső lehetőségig megvalósítva, egy nagy nemzet nagy reneszánszát idézte elő. Korporációs szellemben tehát lehet és kell haladni. Nem mondom, hogy a jövőnek ez az egyetlen lehetősége, de mindenesetre kipróbáltnak látszó út, amelyen tovább haladva, az egy érdekre utáltakat összefogva, igenis, lehet a köznek is szolgálni. A hiba itt is az, hogy az adott viszonyok között nálunk a hatalom mindig megpróbálja azt, hogy az egyensúlyi helyzetet akként tolja el, hogy a dolgok súlypontja a korporációk térfeléről a hatalom térfelére tolódjék át. Ez kétségtelenül bizonyos csonka elgondolásokat ihoz létre, bizonyos korlátozó motívumokat vesz bele a korporációs szabályozásokba, ami feltétlenül, helytelen, de minthogy az irányzat ez, az adottságokkal számolnunk kell és ezt a törvényjavaslatot éppen ennek a meggondolásnak alapján úgy kell fogadnunk, ahogyan az előttünk áll. Most már magának a javaslatnak struktúrájára áttérve, mindenekelőtt megállapítom, hogy az az öt fejezet, amelyre a javaslat oszlik — nevezetesen: »Az ügyvédi kamara«, »Az ügyvédi működés«, »Az ügyvéd jogai és kötelességek, »Az ügyvédi díjak« és végül »Az »ügyvéd felelős'Sége« — lényegében teljesen helyes és a tárgyat helyesen osztja azokra a mezőkre, amelyekre azt fel kell osztani. A kardinális eltérés az én felfogásom és a javaslat felfogása között az, hogy én ehhez az öt fejezethez egy hatodik érdemleges fejezetet f fűztem volna hozzá, az ügyvédi tevékenység területének szabályozását. (Mojzes János: Ez lett volna a leglényegesebb!) Kifejtettem volna azt, hogy a kérdéshez miért kellett hozzányúlni

1

? Kifejtettem volna azt, hogy alkalmatlan időben kellett hozzányúlni, azonban az a felfogásom, hogyha már egyszer az idő szelleme rákényszerít bennünket arra, hogy foglalkozzunk ezzel a kérdéssel, akkor nem szabad kitérnünk ez elől. Ne csak a külső formákat szabályozzuk, ne csak kereteket adjunk egy életműködésnek, hanem végezzük el az egésznek gazdasági aláfestését is, adjunk az egésznek egy olyan gazdasági hátteret, amelyen mint bázison esetleg jobb idők bekövetkezésével ki fog fejlődhetni egy életképes ügyvédség ülése 1936 november 20-án', pénteken. 241 és be fogja tudni tölteni azokat a kereteket, amelyeket számára ez a javaslat megállapít. Én tehát szükségesnek tartottam volna az ügyvédi működés területének kibővítését és amikor a javaslatot az egyébként azzal sok te- I kintetben való egyetértésem mellett sem tudom ' elfogadni, elsősorban és kardinálisán azért nem tudom elfogadni, mert a javaslat ezzel nem foglalkozik. Az igazságügyminiszter úr indokolásában azt mondja, hogy annak az oka, hogy ezt a hatodik fejezetet nem fűzte hozzá a javaslatához és hogy ezzel a kérdéssel nem foglalkozik, az, hogy kényszermentesnek akarja megőrizni az ügyvéd és az ügyfél viszonyát és el akarja kerülni azt a látszatot is, hogy a törvény az ügyfelet ügyvédi munka igénybevételére kényszeríti. Azt mondja a miniszteri indokolás, hogyha az ügyvédi működés területeit kiszélesítenek olyan jogterületekre, ahol eddig az • ügyvédi képviselet nem volt kötelező, ez kényszerítés jellegével bírna és a javaslat indokolását citálva (olvassa): »méltán felébredő ellenszenvet válthatna ki nemcsak az ügyvéddel, de magával az ügyvédi intézménnyel szemben is.« T. Ház! Az igazságügyminiszter úr indokolásának ezzel a részével szemben az a tiszteletteljes kritikai megjegyzésem van, hogy ennek a legnagyobb hibája az, hogy nem egy síkon mozog a kérdés lényegével. Amikor tudniillik a kényszerítésről beszélünk, akkor ez nem alblban az értelemben értendő, hogy az ügyvédi tevékenység mezőit nem sza'had tágítanunk, és kiszélesítenünk, hanem abfoan az értelemben értendő, hogy nem lehet a közönséget egy meghatározott ügyvédhez kényszeríteni, hanem fenn kell tartani számára az akaratszaíbadságnak azt a lehetőségét, hogy a meglévő ügyvédek közül szabadon választhasson, hogy kire akarja hízni ügyének vitelét. (Mojzes Jáno^s: Zúgirászok helyett, menjen szakképzett emberekhez!) Az azonban, hogy a jogszolgáltatásnak olyan területeire, amelyek szinte kiabálnak az után, hogy az azt végző hatóságnak jogtudó ügyvéd-támogató álljon rendelkezésére, hogy erre kiterjesszük az ügyvédi működést, ezt én semmiképpen sem tudom kényszernek felfogni. Amit most elmondok, az nem akar kimerítő részletezés lenni, hanem csak példálódzás, csak fel akarok említeni egypár olyan területet, amely szinte kiabál az ügyvédség közreműködése után. (Mojzes János: Ez is olyan, mint a kontárkérdés!) Ilyen elsősorban, a jelzálogügyletekkel kapcsolatos telekkönyvi eljárások lebonyolítása. A jelzálogjogi törvény annyira komplikáltán oldja meg a jelzálogjoggal kapcsolatos telekkönyvi ügyek kezelését, annyi kibúvót és annyi visszaélési lehetőséget ad ott, hogy a legfőbb ideje volna, hogy az ügyvédség műköködése kiterjesztessék a jelzálog bejegyzésével, változásával és törlésével kapcsolatos telekkönyvi munkára. Ugyanez áll az ingatlanok elidegenítésére vonatkozó szerződésekre is. Köztudomású dolog, t. Ház, hogy 1918-han bocsátotta ki a Wekerle-kormány azt a rendeletet, amely az ingatlanok elidegenítéséhez az okirati formát érvényességi kellékül kötötte ki. En, mint vidéken gyakorlatot folytató ügyvéd, látom és tudom, hogy a különféle kontárok kezéből kikerült olyan szörnyszülött okiratok kerülnek az - ingatlanforgalommal kapcsolatban ügyvédi irodámba és szolgálnak a későbbi perek egész lavinájának alapjául, (Lázár Andor igazság-