Képviselőházi napló, 1935. IX. kötet • 1936. június 8. - 1936. június 26.
Ülésnapok - 1935-144
Az országgyűlés képviselőházának 1U. ülése 1936 június 9-én, kedden. 85 dolgozok, az adóbevallások szerint 2,800.000 pengő vagyonról tett tanúságot. De a többinél is így van. A Zentay-féle ismert statisztikai kimutatásban szerepelnek a textilvagyonok és jövedelmek, amelyek szintén nem mutatják azt, mintha ez mz iparág talán rossz üzlet volna. Miből keletkeztek ezek a vagyonok? (Farkas István: Az alacsony bérekből!) Ki nem fizetett munkabérekből, ellopott életekből, bedózásból, Küttel-rendszerből, meg nem Született, vagy megszületett, de időelőtt elpusztult gyermekek életéből. (Ügy van! Ügy van! a szélsőbaloldalon.) A textilipari termelés értéke 1932-ben 287 millió volt, 1933-ban ez 337 millióra emelkedett, a hivatalos kimutatást véve alapul, az egyes munkásra eső átlag-munkabér 1932-ben még 1041 pengő volt, ami 1933-ban már 991 pengőre süllyedt. Amikor tehát a termelés értéke majdnem megkétszereződött, a kifizetett munkabérek nemhogy ugyanennyivel emelkedtek volna, hanem ellenkezőleg, csökkentek. (Ügy van! a szélsőbaloldalon.) A termelés értékének növekedéséből tehát a termelő munkás semmit sem kapott, sőt elvették tőle a régi keresetet is. (Farkas István: Ez a gyalázat!) 1936-ban a textiliparban 1154 pengő átlagkereset mutat ki a pamutipar, a kötő- és szövőipar 831 pengőt, a kenderipar 690 pengőt, a hímző- és csipkeipar 623 pengő évi keresetet, amihez hozzá kell tenni természetesen azt is, hogy ez nem az átlagos heti 48 órás munkaidőnek az eredménye, hanem tekintettel arra, hogy ezek az iparok, különösen a megfelelő szezonban, tehát karácsony, húsvét és pünkösd táján forszírozott munkával 15, sőt 20 órát is dolgoznak naponta, ez az átlag-munkabér tehát ennek a forszírozott munkaidőnek következtében mutat ki ilyen aránylagv magasságot,. de^öÄ az átlagbér még mindig nem jelenti azt, hogy ennél alacsonyabbak nincsenek, valósággal a hindu pária munkabérét kapja vidéken a falusi asszony, a falusi leány, szinte rabszolgasorban dolgozik dupla heteket,^ a budapesti gyárak és a vidéki gyárak bérei és munkaideje között 50—60—90, sőt 120%ros differenciák is vannak. Vidéken alkalmazkodnak az ínfűgbérekhez és amint a földbirtokos követi I napszámbérrel az ínségbéreket, épúgy azok a vidéki gyárak is, amelyekben nőmunkásck vannak alkalmazva, lefölözik azt árhatósági előzékenységet, amely az ínségbérek megállapításával a segítségükre siet. Hogy azután az ilyen munkásnő mit jelent, mint vásárló és hogy a gazdasági életnek mennyi haszna van abból, hogy a reggeltől estig 10—12, sőt a nagy szezonban — amint mondottam — 16—20 órát dolgozó munkásnő csak néhány fillért keres, ennek eldöntését rábízom azokra, akik a kereskedelemnek és iparnak folytonos romlását és a gazdasági élet egyre csökkenő vásárlóképességét jegyzik fel. Természetesen minden eszközzel» rábeszéléssel és fenyegetéssel iparkodnak kiszorítani belőle a teljesítményt. Itt egy, bérzacskót teszek le a t. Képviselőház asztalára, amelyre rá van nyomtatva: »Az idő pénz, minél jobban lesz az tehát kihasználva, annál nagyobb lesz a kereset.« Ennek a szövegnek magyar,saga»al csak képmutatása rosszabb, mert a munkasno erőfeszítése, nagyobb munkateljesítménye valóban emeli a keresetet, (Buchinger Manó: Ki kellene vinni a folyosóra, a büffebe, éa ott megmutatni!) de nem az ő jövedelmet emeli, hanem a tőkését, arra való a Bedeaux- es a Krendszer, hogy ügyességének és szorgalmának eredményét elszedje a munkásnőtől. Amikor ezek ellen a rendszerek ellen, amelyek a munkásnőt a legembertelenebb és a leggyilkosabb módon kényszerítik, hogy energiájának és erejének utolsó cseppjét feláldozza, tiltakozunk, akkor azt mondják nekünk, s azt mondják a munkásnőnek, nem lehet tiltakozni az ellen, hogy racionalizáljanak, hogy észszerű munkaformákat és észszerű módszereket hozzanak be. Mi erre azt feleljük, hogy nem vagyunk géprombolók. Valóban, mi a racionalizálás, az üzemjavitás, a munkamódszerek egyszerűsítésének és észszerűsítésének az oldalán és megoldásának pártján vagyunk, de amikor ezek a munkateljesítmények nem úgy születnek meg, hogy gépet javítanak, hogy munkamódszereket egyszerűsítenek, hanem egyszerűen úgy hajesárolják még jobban a munkásnőt, akkor nemcsak nekünk, hanem mindenkinek, akinek érdeke, — nem is érzelmi szempontokra hivatkozom, hanem érdekekre — hogy a nőnek, a nemzetfenntartó, a családot továbbvivő nőnek az egészsége megóvassék, tiltakoznia kell a termelés fokozásának ilyen módszere ellen! Ha végignézzük a magyar gyárakat, azt látjuk, hogy rossz és elavult gépeket használnak. Látjuk, hogy azokat a gépeket, amelyeket Németországban, Csehszlovákiában kiselejteznek, idehozzák és ezek mellett a gépek mellett kell többet produkálnia a magyar munkásnőnek, mint szerencsésebb társnőinek a különb és modernebb gépek mellett. Látjuk azt, hogy rossz nyersanyagot rossz előkészítéssel adnak számára és az az eredmény, hogy mennél jobban dolgozik, annál többször faragják le óra-t bérét, annál többször csökkentik az akkordbéreket. A végén azután meghajszolva, kifulladva, egy hét alatt két hetet dolgozva, bérzacskójában csak annyi van, mint amikor még kevesebbet termelt. Ezek a mai munkamódszerek a végsőkig való erőfeszítésre kényszerítik a munkásnőt, csúcsteljesítményéből állapítják meg az átlagteljesítményekre való kötelezettséget és akkor nem tudom, mit gondolnak, hogyan fog világra hozni gyermeket az az anya, hogyan táplálja gyermekét az az anya, aki reggeltől-estig utolsó erejét beleöli ebbe a munkába és amikor már begyakorolta magát ezekbe a munkamódszerekbe, amikor —• a, kétségbeesésnek szinte mondhatnám vakmerőségével — már feltornássza magát odáig, hogy elért bizonyos magasabb teljesítményt, akkor egészen egyszerűen leszállítják az ő akkordbéreit és ott van, ahol akkor volt, amikor még ezt a teljesítményit nem tudta produkálni. Mit írnak a munkabérekről és a bánásmódról ők maguk? A legjobban és legkülönbül vezetett és szociális intézményekkel is legjobban felszerelt gyár munkásnő je írja (olvassa): »Mi szakképzett munkásnők a legsilányabb kereset mellett vergődünk. Tessék elgondolni, egy angol ruháért 10 fillért fizetnek és a legnagyobb erőfeszítés mellett sem vagyunk képesek hét, esetleg nyolc darabnál többet naponta elkészíteni, mert 10 fillérért precíz szalonmunkát követelnek tőlünk.« (Felkiáltások a szélsőbaloldalon: Borzalmas!) Egy másik selyemgyári munkásnő szerint egy férfiing varrásáért 5 fillért, egy női hálóing varrásáért 3 fillért kapnak, olyan munkáért, amely rosszabb munka, mint a kapálás, mert idegmunka is. (Ügy van! a szélsőbaloldalon.) Figyelni kell a szabást, az összeállítást, figyelni kell azt, hogy el ne szaladjon a 12»