Képviselőházi napló, 1935. IX. kötet • 1936. június 8. - 1936. június 26.

Ülésnapok - 1935-143

46 Az ország gyűlés képviselőházának egy szűz! —~- Derültség. — Málasits Géza: Aggezűz!) Elnök: Csendet kérek, képviselő urak! Régi parlamenti szokás az, hogy ha egy képviselőtársunk első beszédjét mondja a parlamentben, azt türelemmel szokták meghallgatni a szemben levő oldalon is. Kérem ezt a jó szokást most is és a jövőben is betartani. Ember Sándor: Én Vázsonyi t. képviselőtársam nak csak egy megjegyzésére utalok. Ö itt elmegyógyintézetet emlegetett a német berendezkedésekkel kapcsolatban. Én azt mondom, hogy elmegyógyászra nincs szükség, hanem idegorvosra van szükség és pedig olyanok számára, akik valahányszor Németország jelenlegi államfőjének nevét hallják, abban a pillanatban súlyos ideges rendülésbe, majdnem idegsokkos állapotba jutnak. Én megértem azt, hogy esetleg bizonyos németországi emberekkel szemben elkövetett egyes cselekmények bizonyos képviselőtársainkban bizonyos érzelmeket kiválthatnak, ezt 'abszolúte természetesnek tartom, de engedje meg t. képviselőtársam, hogy én viszont egy másra rendüljek meg. Ha én azt hallom, hogy az én szűkebb erdélyi hazámban az ottani magyar kisebbségekkel mi történik, akkor én jutok gyakran ideges állapotba. Én az én politikámat nem a szerint formálom, nézeteimet nem a szerint érzem, vájjon Németország a maga egyes csoportjaival miképpen bánik, én azt, nézem, hogy az a Németország a magyar politikának adandó alkalommal milyen segítséget adhat abban, hogy az én magyar testvéreim a megszállás alól egy olyan állapotba juthassanak, amelyet valamennyien kívánunk és beszéde végén ön is kívánt, hogy ismét visszakerüljenek a nagy szentistváni birodalom kebelébe- (Csoór Lajos: Még minket is meg akarnak enni!) Mélyen t. Ház! Ha már a külpolitikánál vagyunk, akkor kénytelen vagyok itt időzni és felhívni a t. Ház figyelmét, hogy ez alatt az appropriációs vita alatt teljesen mellőzték annak a hatalmas nagy ténynek regisztrálását a túlsó oldalról, hogy a magyar politika megtalálta azt az olasz és német tengelyt, amely ben-' •minket ebből a jelenlegi külpolitikai elszigeteltségünkből kivezethet. Méltóztassanak figyelembe venni azt, hogy Európa népei a világháború után két részre oszlottak. Az egyik rész be volt préselve egy nagy középeurópai katlanba. Ehhez a katlanhoz tartozott Olaszország népe is, .amely nem kapta meg a világháborút befejező békeszerződések alkalmával azt, amit remélt, &• amit^ egész méltán elvárhatott, hogy saját népességét arról a szűk, földrajzilag meghatározott és gazdaságilag már teljesen kihasznált területről átvihesse^ olyan területekre, amelyek

r egyrészt gazdasági forrásokat nyitnak, másrészt pedig népfeleslegét levezetik; Olaszország tehát a világháború után nagyjában osztozott Közép-Európa legyőzött és leigázott népeinek gazdasági és politikai sorsában. Talán Olaszorszának ez a sorsközössége járult hozzá ahhoz, hogy úgy, ahogyan Németország és a többi leigázott hatalom a világháború befejezése után megtalálta egymást, mert egy közös sorsra voltak ítélve, Olaszország veszedelemben látta a saját helyzetét, éppen ezért kereste Európa leigázott népeivel a megértést. Lehettek ebben erkölcsi indítékok, lehetett ebben annak a felismerése is, hogy ő, aki a békeszerződésért mint szignatárius hatalom felelős, igenis a felismerés percében felelős azért is, hogy a békeszerződés által okoU3. ülése 1936 június 8-án, hétfőn. zott bajokból Közép-Európát kivezesse. De kétségtelen, hogy az a felismerés is Vezette, hogy Közép-Európa népei a világháború utáni rettenetes megrezdülések után rendelkeztek azzal a hatalmas regenerációs erővel, amely reményt adott arra, ,hogy nemcsak talpraállanak, megerősödnek, hanem az európai kultúrának igenis szilárd magvát fogják azon kívül is képezni. Olaszország a legelső volt a legnagyobb nyomorúságunk idején, amely irántunk nemcsak szimpátiát mutatott platonikus módon, hanem ténylegesen is segítségünkre sietett. Kormányunknak politikája helyes volt. Megtalálták ezt már az előző kormányok is, bár item ennyire kifejezett és határozott formáiban, mint ahogyan azt mai kormányelnökünk tette és merte tenni és látszik, az eredmények megmutatták, hogy helyesen számított, jól épített, komoly, erős alapzatot talált akkor, amikor az olasz politikának expanzív erejére építette éppen azt az első pillért, amely remélhetőleg kiemel bennünket ebből a válságból. A másik pillér Németországgal adva volt. Ennek a két pillérnek átívelésével kaptuk meg azt a tartófelületet, amelyre egész mai külpolitikai épületünket ráhelyezhetjük. Rendkívüli sajnálattal töltött el az, hogy akkor, amikor Németország és Olaszország ilyen módon velünk szemben a barátságnak és a megértésnek jeleit kimutaita és amikor mi megfelelően annak a külpolitikának, amelyet Olaszországgal szemben folytattunk, a szankció kérdésében úgy is, mint egy érdekelt állam Olaszország mellé állottunk, régi barátunkkal, Angliával szembe kellett kerülnünk. Anglia a világháború után, ha_ nem is közvetlenül, de akkor, amikor külpolitikusaink megfelelő felvilágosító munkával megmagyarázták azt a tarthatatlan európai helyzetet, amelybe bennünket éppen a békeszerződések hoztak, az első volt, amely — ha nem is hivatalos politikája útján, de mindenesetre a parlamenthez tartozó és komoly politikai szerepet betöltő egyéniségek útján — határozott akciót indított a népszövetségi alapokmány 19. cikkelyének alkalmazására, amely lehetővé teszi azt, hogy a tarthatatlan békeszerződések felülvizsgáltassanak és ha úgy találtatnék, hogy a rend és a béke fenntartására alkalmatlan intézkedéseket tartalmaznak, azok revideáltassanak. Amikor Angliában ezek az első ránk nézve bátorítóan ható kijelentések részben a parlamentben, részben pedig a társadalomban elhangzottak, amelyekhez kapcsolódott egy hatalmas lapvezér, lord Rothermere, azt éreztük, hogy Anglia lesz az az ország, amely a kellő pillanatban hatalmas világpolitikai súlyával erélyes és határozott intézkedéseket fog tenni abban az irányban, hogy a népeknek genfi parlamentjében ez a kérdés szőnyegre kerüljön. Rendkívül meglepett és súlyosan érintett valamennyiünket, hogy amikor Olaszország, amelynek — amint az előbb kifejtettem —résziben hasonló helyzete volt a békeszerződéssel kapcsolatban, megtette az első lépést, amelyre szüksége volt ahhoz, hogy őt bajaiból, a túlnépesedésből eredő különböző komplikációkból kivezethesse, Anglia részéről nem talált megértésre, nem talált a zöldasztalnál jogi elismerésre. Rideg elutasító válasz hangzott ^el, amelyre nem maradt más hátra Olaszországnak, mint az, hogy a saját elképzelése szerint elinduljon azon az úton, amelyen, mint láttuk, sok ellenkező prófécia dacára meg tudta való-