Képviselőházi napló, 1935. IX. kötet • 1936. június 8. - 1936. június 26.

Ülésnapok - 1935-143

28 Az országgyűlés képviselőházának lehetőségeket jelent. Hiba volna, ha nem lennénk tisztában azzal, hogy milyen súlyos, majdnem mondhatnám tragikus a mi helyzetünk. Kis nemzetek a maguk külpolitikájában nem támaszkodhatnak, vagy alig támaszkodhatnak másra, mint a nemzetközi erkölcs és a nemzetközi jogrend biztosítékaira. Meg kell azonban állapítanunk, hogy azok az erkölcsi és jogi princípiumok, amelyekre 20 évvel ezelőtt a világ jogi rendjét felépítették, összeomlóban vannak és hogy a mai nemzetközi jogrend kereteiben a mi helyzetünk megváltoztatására egyre kevesebb és kevesebb lehetőség mutatkozik. Ismétlem tehát, amit m> előbb mondottam: ilyen körülmények között a magyar külpolitika iránya nem lehet más, mint az az irány, amelyet ezidőszerint is követ. Ez a külpolitikai irány Magyarország számára olyan hatalmas pártfogókat és barátokat keres, akiknek érdeke a mai nemzetközi jogi helyzet megváltoztatása, érdeke, hogy a meglévő jog helyébe újat teremtsenek és akiknek ahhoz, hogy ezt az új jogot megteremtsék, meg is van az erejük, Eziek után — ahogyan felszólalásom elején említettem — el kell bírálnunk, megfelelő-e a dolgaink irányításáért felelős kormányzat magatartása a század új eszmeáramlataival szemben? Hogy melyek ezek az új eszmék azt még nem látjuk tisztán és világosan, mint ahogyan nem látjuk világosan, hogy mi az irányuk. merre viszik, sodorják majd az emberiségei. Tisztán kell azonban látnunk, hogy a nagy tömegek várnak, sóvárognak, követelnek valamit, valami változást, sokszor nem is azzal s világos tudattal és meggyőződéssel, hogy ez a változás javulást jelent, jobb helyzetet hoz, — mégis követelik azt a reménykedés narkotikumával. Az emberiség az állami, társadalmi, gazdasági intézményeket és módszereket újakkal akarja felváltani, elavultnak jelenti ki a mai erkölcsi világrend nem egy alapvető princípiumát. Századunk embere, aki a technika terén olyan nagy átalakulást ért meg, különös szomjúsággal és türelmetlenséggel követel újat az élet minden vonalán. Felelős magyar politikusnak persze mindezt éreznie kell. A felelős magyar politikusnak mindezt látnia és tudnia is kell. De tudnia kell egyebet is. Tudnia kell mindenekelőtt a történelmi analógiák nyomán, hogy az új eszmék és ideológiák egy része nem mindig az általános emberi érdekeket szolgálja, hanem csak egyes népek, nemzetek vagy egyes embercsoportok különleges érdekeit. Tudnia kell azután, hogy mennyire térnek el a mi népi sajátosságaink, faji, jellembeli tulajdonságaink, belső viszonyaink más fajták hasonló adottságaitól. Tisztában kell lennie a magyar államférfiaknak azzal is, hogy más történelmi és erkölcsi . éghajlat alatt, más népi tulajdonságok mellett ezek az új eszmék esetleg milyen korcs és beteg vegetációvá fognak átalakulni. Felelős magyar államférfinak tudnia kell azután azt is, hogy mi milyen gyengék vagyunk, milyen kicsinyek az erőtartalékaink és tudnia kell azt is, hogy egy esetleges tévedésnek milyen komolyak lehetnek a következményei. A tét és kockázat megítélésénél különös politikai érzéknek „kell lennie azokban, akik a dolgainkért felelősek és ha ez az érzék megvan bennük, akkor tisztában vannak azzal, hogy helyzetünk és mindazok a körülmények, amelyekről az előbb beszéltem, messzemenő óvatosságra köteleznek bennünket. Erről az 143. ülése 1936 június 8-án, hétfőn. óvatosságról különben beszédem utolsó fejezetében még lesz módom szólni. Mert ha az új eszmék közül az egyik hegelianus gondolatok alapján a tekintély elvére felépített állami berendezkedéssel akarja helyettesíteni a meglévő állami berendezkedést, akkor nem szabad elfelejtenünk, hogy a mi népünk észjárása és egész gondolati beállítottsága mennyire racionalista, s hogy ez a nép mennyire nehezen értené meg azt az állami berendezkedést, amely emberek és érdekek fölé emelkedik. Ennek a berendezkedésnek a misztikumát ma ez a nép, amely az elmúlt százesztendőn keresztül mindig az államtól várt valamit, nem fogja olyan könnyen megérteni, hogy tudniillik egy olyan állami berendezkedés keretében helyezkedjék el, amely az állam polgáraitól csak áldozatot, lemondást és önfeláldozást kíván. És nem szabad elfelejtenünk, hogy ez a tekintély elvére épített állami berendezkedés végső kifejlődésében a bürokrácia kiválasztottságát, elméleti magasabbrendűségét és csalhatatlanságát, a gyakorlatban pedig elviselhetetlen elhatalmasodását és hatalmaskodását jelenti, amellyel a magyarság jellembeli tulajdonságainál fogva, hagyományainál fogva aligha fog tudni összebarátkozni. És amikor a fajvédelem és a fajtisztaság kérdését tesszük mérlegre, — méltóztassék megengedni, hogy én most André Siegfridnek az Amerikai Egyesült Államokról írt munkájából vegyek át és alkalmazzak a mi viszonyainkra egy hasonlatot. — Amikor tehát a fajvédelem és a fajtisztaság kérdését tesszük mérlegre, nem szabad elfelejteni, hogy a Dunamedence, tehát Európának az a része, ahol mi élünk, évszázadokon keresztül a dunai népek nagy geográfiai olvasztótégelye volt, ahol aránylag rövid idő alatt magyarrá tudtak amalganizálódni a legkülönfélébb fajták. Fajtisztaságról tehát a szó igazi értelmében ná lünk alig lehet beszélni. Es nem szabad elfelejteni, hogy a faj védelem gondolata az előttünk most újjászülető német imperializmus nagy eszköze és jelszava» — tudatosan használt eszköze és jelszava — amely azt a 10 millió németet akarja ráeszméltetni arra, hogy a nagy német fajjhoz tartozik, amely 10 millió német Németország határán kívül, de hozzá egészen közel él és amely ráeszméltetés egy új nagy kinetikai erőt jelentene azon nagy mozgalom és célkitűzés számára, amely a németek teljes egységét akarja megteremteni. Állítom viszont, hogy a fajvédelemnek ez a divatos módja súlyos veszélyeket jelentene, az 'idegen impérium alá került magyarság szempontjából, mert legkényelmesebb erkölcsi és politikai jogcímet szolgáltatna ahhoz, hogy ezek az impériumok, a saját fajuk védelme címén ott élő magyarságot a mainál is szorongatottabb helyzetbe^ hozzák és ha módjuk lesz rá, megsemmisítsék. T. Ház! A kor új eszméi között szembe kell azután néznie a kormányzatnak nemcsak nálunk, hanem másutt is, azzal a szélsőséges tőkeellenes felfogással, amely az utolsó évtizedek politikai küzdelmeinek olyan jellegzetes velejárója. Mondottam, hogy ez nemcsak nálunk, hanem másutt is így van. Ennek a szónak: kapitalizmus és kapitalista, két-három évtized óta egészen új tartalma és értelme lett. Nem én mondom ezt, hanem Oswald Spengler, a nagy német filozófus mondja , »Jahre der Entscheidung« című munkájában 1 a következőket (olvassa); »A kapitalizmus jel-