Képviselőházi napló, 1935. IX. kötet • 1936. június 8. - 1936. június 26.
Ülésnapok - 1935-148
Az országgyűlés képviselőházának 1^8. ülése 1936 június 17-én, szerdán. 233 a Ihaza oltárára. (Br. Berg Miksa: Mindent!) akik bízitak a tett ígéretekben is aikik lehetővé tették a hadviselés folytatását, lehetővé tették azt, hogy az úgyis sokat .szenvedő hadsereg mennél kevesebb nélkülözést szenvedjen, mert hiszen láttuk, hogy amikor elfogyott a ihadiköleson, amikor az orsiziág .anyagi ereje kimerült, milyen megmérhetetlen (Szenvedéseket jelentett ez, a hadiveszélyektől és fáradalmaktól el is tekintve, a íkint küzdő hadseregnek. Ha tehát ezek az emberek ilyen haziafias .áldozatkészséggel segítségére siettek a hazának, akkor azt kell mondanom, hogy a belügyminiszter úr tényleg csak nyelvbotlásíként alkalmazhatott velük szemben ilyen gyengéd,telen kijelentést és interpelláoiómnak éppen azs az egyik célja, 'hogy alkalmat adjak arra, hogy a belügyminiszter úr ezt az elhirtelenkedett kijelentését jóvátegye, mert hiszen mindenki elképzelheti, milyen nagy, elkeseredést keltett ez a kijelentés a hadiikölesön jegyzők nagy, széles rétegeiben. T. Képviselőház! Az embernek a szíve faesarodik el, ha nap-nap után olyan esetekkel találkozik, amikor emberek, családok panaszkodnak, hogy: 100000 koronát adtunk oda, 700.000 koronánk volt, 400.000 koronánk volt, azt adtuk oda; s halljuk, hogy 50—60.000 koronákat adtak oda, ami mind-mind óriási nagy vagyont jelentett és mindezek az emberek most szegénységben, nyomorúságban vannak. Elnök: A képviselő úr beszédideje lejárt. Rupert Rezső: T. Képviselőház! Kérem, méltóztassanak megengedni, hogy beszédidőm 10 perccel meghosszabbíttassák. (Br. Berg Miksa: Ez megérdemli!) Elnök: Méltóztatnak a kért meghosszabbításhoz hozzájárulni? (Igen!) A Ház a meghosszabbításhoz hozzájárult. Méltóztassék folytatni. Rupert Rezső: T. Képviselőház! Ezek az emberek a nemzetnek nagyon értékes, nagy ' osztályát alkotják, amely gazdag volt a háború előtt és alatt. És ma ezek (Cseh-Szombathy László: Teljesen tönkrementek!) teljesen proletársorsba süllyedtek, nem segít rajtuk senki. Igaz, hogy nagyrészben azért nem tadunk segíteni, mert hiszen ez olyan nagy tartozása az államnak, amelyet teljes egészében, kielégíteni valóban nem lehet. Csak a kis magyar földre esik 10 milliárd koronányi jegyzés. De nincs is szó ekkora jegyzésről, hanem talán 2—3 milliárdról van szó azokkal való vonatkozásban, akik a segélyre rászorulnának. (Felkiáltások a jobboldalon: Elég az!) Amint tudjuk, költségvetésünkben erre a célra 3 millió pengő van beállítva. Kár, hogy csak ennyi, mert azelőtt, még 1928—1929-ben is 4 millió pengő volt. Ez koldus kis összeg, amelyből a hadikölcsön jegyzőket nem tudjuk kielégíteni. Sok baj van azonban még ennek a keretnek a felhasználásában is. Sok hadikölcsönjegyzőt ér méltánytalanság, igazságtalanság, különösen ennek az ügynek gépies kezelése miatt. Ezernyi ok van rá, hogy a hadikölcsönjegyzők szervezkedjenek, hacsak tisztán arról van is szó, hogy ők ebben a 3 milliós segélyben hogyan részesíttessenek, vagy esetleg, hosry küzdjenek azért, hogy ez a segély magasabbra emeltessék fel. Ezeknek ugyanis nincsen szervezetük, nincsen senkijük, aki érdekeiket képviselje, pedig hallottuk a miniszter úr szájából is, hogy milyen sokat jelent az érdekképviselet és hogy a Honsz. mennyit el tudott érni a hadirokkantak, a hadviseltek részére. Valóban égető szükség van arra és hiányt pótol az, hogy a hadikölcsönösöknek is legyen ilyen szövetségük. (Ügy van! Ügy van! balfelöl.) Ezért kérdezem meg interpellációmban a miniszter urat, hogy hajlandó-e elismerni a hadikölcsönösök szervezkedési szabadságát, hajlandó-e a törvényes kellékeknek megfelelően alapszabályaikat láttamozni, ami annál is inkább indokolt volna, (Br. Berg Miksa: Kötelessége az államnak!) mert hiszen nem lehet a jövő elé néznünk azzal, hogy az elmúlt háború veszteseinek érdekeit egyszerűen figyelmen kívül hagyjuk. (Szetsey István: Jogi és erkölcsi kötelesség!) Nemcsak jogi, hanem igenis elsősorban erkölcsi kötelesség, a haza iránti kötelesség ez és gyakorlati szempontból is fontos, mert ha megint nehéz idők elé állíttatunk, (Br. Berg Miksa: Ez az!) akkor hogyan lehet majd az ország népét áldozatokra rábírni és hogyan lehet majd olyan szellemet és a nemzetnek lelkes sorakozását elképzelni, ha arra kell visszaemlékezni, hogy az elmúlt háború vesztesei, megszenvedettjei iránt a haza hálátlan volt. Egy hadsereggel ér fel az, ha a nemzet hálás az elmúlt háború vesztesei iránt. A jövendő biztonsága és a hazaszeretet is azt követeli tehát, hogy igenis mindenképpen igyekezzünk ezeket a súlyos hibákat és mulasztásokat, amelyeket a haza ezekkel a nagyon megszenvedett emberekkel elkövetett, jóvátenni és azután legalább a jövőre nézve itt olyan szellemet teremteni, amely lehetővé teszi, hogy nagy veszélyek idején egész önvédelmünk csődöt ne mondjon. Azt hiszem tehát, hogy a t. belügyminiszter úr engedélyezni fogja ezt a szövetséget és csak néhány példával illusztrálom még a dolgot. (Zaj a jobboldalon.) Például egy özvegyasszony Sümegről, aki 18.000 pengőt jegyzett, — egész vagyonuk annyi volt és mindet odaadták, most pedig magára maradt — ez a beteg asszony folyamodik egy kis karitatív segélyért és a kérvényét május 14-én ajánlva postára adja. Május 20-án már elintézi az ügyet a miniszterközi bizottság azzal, hogy (olvassa): »A sümegi elöljáróság által felterjesztett kérvényre értesítjük, hogy hivatalos közlés szerint ön segélyre nem szorul«. De hiszen le sem tudták küldeni Sümegre ez alatt az idő alatt az iratokat, meg sem fordulhat ennyi idő alatt az ügy. Meg is állapítottam, hogy nem fordult meg ott ez a kérvény. Nem áll meg az sem, hogy az elöljáróság terjesztette volna fel a kérvényt, mert azt ez a szegény kérvényező maga küldte fel. Amikor ilyen gépiesen, lélek nélkül, egyszerű sablonnal intéznek el ilyen kérdéseket, az ilyen esetek is indokolttá teszik, hogy ezek az érdekeltek szövetségbe szervezkedjenek és megvédjék érdekeiket. Ez csak egy eset, de ezer és ezer ilyen eset van. Csak példaképpen említettem fel ezt az esetet, azért, mert ezt egyúttal okiratilag bizonyítani is tudom, hivatkozom ennek a miniszterközi bizottságnak az idei T. Sz. 27.113. számú iratára. De mondom, nemcsak ez az egy eset van, hanem száz és száz más vonatkozású, sőt még szomorúbb eset is. Itt végre rendet kell valahogyan teremteni és ezúton kérem a belügyminiszter urat, szíveskedjék valahogyan a tárcaközi bizottságnál is odahatni, hogy ezek az emberek ne gépiesen, hanem lélekkel intézzék el ezeket az ügyeket, s legalább tegyék meg azt, hogy leküídik ahhoz a községi elöljárósághoz és kikérik az elöljáróság véleményét, meggyőződnek az illető kérvényező körülményeiről. Ügy látszik, arról van szó, hogy ennek a szegény öz33*
