Képviselőházi napló, 1935. VIII. kötet • 1936. május 19. - 1936. június 6.

Ülésnapok - 1935-141

Az országgyűlés képviselőházának IUI. ülése 1936 június 5-én, pénteken, 509 szolúte lehetetlen volna egy jogállamban tűrni, bármennyire a szabadság elvén vagyunk is. Én például teljes mértékben a szabadság elvét vallom. (Éber Antal: Látjuk!) A szabadság elve azt jelenti, hogy meghatározzuk azokat az irányvonalakat és azokat a korlátokat, amelyek között a nemzet érdekében valamely társadalmi vagy gazdasági réteg dolgozik. Amiint meg van állapítva a tisztviselők pragmatikája, az iparosok képesítéshez kötése, azután meg vannak állapítva egész sereg foglalkozásnak, igy^ az orvosi vagy ügyvédi foglalkozásnak feltetelei, éppen úgy a kereskedelemnél is kellene bizonyos feltételekt mgszabni abból a célból, hogy annak a tisztességes és becsületes kereskedelemnek, amelyről tisztelt képviselőtársam beszélt, módjában legyen kialakulni. Nem akarok példákat felsorolni, de olvashatjuk mindnyájan, hogy az óvadékcsalóknak egész tömege garázdálkodik végig az országban. Ezzel kapcsolatos az állásközvetítés is, de ennek végtelen sok skálája van. Ugyanúgy a pénzkölcsönközvetítésnél is azt tapasztaljuk, hogy a szegény embert hihetetlen uzsorakamatokkal és falhozállításokkal károsítják meg, ami, sajnos, szántén hozzátartozik a kereskedőknek egy válfajához. De előfordul az is, hogy bemegy az ember egy cipőüzletbe és látja, hogy ott szőrmét árulnak és bemegy egy élelmiszerüzletbe és látja, hogy ott könyvet árulnak a Rákóczi-úton. Ez a szabadosság, ezt kell valamiképpen úgy megrendszabályozni és úgy korlátozni, hogy a tisztességes kereskedelemnek kialakulási lehetősége legyen. Ennek egyik előfeltétele az, mint mondtam, hogy kellő anyagi garancia legyen, hogy visszaélések ne fordulhassanak elő s ha előfordulnak, akkor legalább meglegyen az anyagi jóvátétel lehetősége; a másik előfeltétele pedig a szakértelem, hogy ne fordulhasson elő az, hogy valaki máról holnapra az egyik szakmáról a másikra áttér, például ma cipőkereskedő, holnap ruhakereskedő, holnapután pedig szatócsüzletet nyit, azután pénzt kölcsönöz, majd állást közvetít, ami teljesen lehetetlen állapot. (Éber Antal: Azután néplapokat szerkeszt!) Igen, azután néplapokat szerkeszt, az is olyan foglalkozás azonban, amelynek megfelelő kautélájának kellene lenni, én részemről szívesen és örömmel üdvözölném, ha megvolna. Azt. hiszem tehát, mélyen t. Képviselőház, hogy ha a kereskedelem érdekében olyan intézkedések történnének, amelyek a kereskedelmi gondosságnak és becsületességnek az előmozdítását szolgálnák és egyrészt a szakképzettség, másrészt pedig az anyagi garanciák biztosításával történnék, akkor sokkal kevesebb panasz hangoznék el maguknak a kereskedőknek részéről, helyzetük tarthatatlansága miatt. Vázsonyi tisztelt képviselőtársam a szövetkezetek ellen is bizonyos mértékig szót emelt éppen a kereskedelemmel kapcsolatban. Nekem meg kell mondanom, hogy izig-vénig szövetkezetpárti ember vagyok. (Egy hang a baloldalon: De nem ilyen álszövetkezeteknek! ) Mindenesetre, tisztelt Képviselőház, azt a helyzetet, amely ma a szövetkezetek terén Magyarországon mutatkozik, semmi néven nevezendő józan szövetkezeti ember nem helyeselheti. A szövetkezetek elve az önsegély, (Ügy van! a baloldalon.) ezt már kimondták évtizedekkel ezelőtt és ezen az alapon indultak el; amikor azonban szövetkezetek vannak, ahol mammut-tŐkék, mammut-fize^ések, százezermammut-tőkék és százpengős napidíjak vannak, amikor mammut-üzleteket bonyolítanak le a szövetkezetek, ezek nem az önsegélyt célozzák, hanem bizony époly nyerészkedési lehetőséget jelentenek, mint akármelyik más kereskedelmi vállalat, kereskedelmi részvénytársaság vagy nagykereskedelmi cég. (Egy hang a baloldalon: Állami vénzen!) Függetlenül attól, hogy állami pénzen vagy nem állami pénzen, én soha nem pártolnám azt, hogy valaki hamis lobogók alatt járjon, a szövetkezeti jelszó alatt tehát nem szabad nyerészkedési tevékenységet kifejteni és nem szabad az önsegély jelszava alatt mammut-üzleteket lebonyolítani. Amikor tehát a mélyen t. kereskedelemügyi miniszter úr szövetkezeti miniszternek vallja magát, ez nagyon helyes, de ezt a szövetkezeti miniszterséget értse úgy, hogy ő azokat a tényleg az önsegély alapján álló kis szövetkezeteket pártolja, amelyek tényleg altruizmussal végzik a maguk munkáját és a maguk kis körében, a maguk tagjainak körében lehetővé teszik akár a fogyasztásnak, akár az értékesítésnek jobb megszervezését. Ezekre a szövetkezetekre a legnagyobb mértékben szükség van, mert hiszen láttuk azt, hogy amíg nem voltak szövetkezetek, milyen visszásságokat kellett tapasztalnunk a falun, akár a helybeli üzletesek, akár pedig a kocsmárosok és más ilyen foglalkozásúak részéről. A szövetkezetek e tekintetben bizonyos nivellálást végeznek a vidéken, de ezek maradjanak is meg ebben a körzetben és nincs semmi szükség arra, hogy olyan nagy központok alakuljanak ki, amelyek mérhetetlen adminisztrációval és mérhetetlen költséggel dolgozván, tulajdonképpen lehetetlenné teszik a nép önsegélyét jelentő helyi szövetkezetek működését. Ma, sajnos, a vidéki szövetkezetek sokkal nehezebben tudnak boldogulni, mint az eddig történt, még pedig azért, mert rá vannak kényszerítve a központból való vásárlásra és annak a nagy adminisztratív és 40—50.000 Pengős igazgatói fizetésekkel terhelt költségeit nem bírjak meg azok a filléres üzletek, amelyeket a szövetkezetek le tudnak bonyolítani az ő tagjaikkal. Természetesen ehhez kapcsolódik az is, amit itt az egykézrendszerről említett Vázsonyi igen t. képviselőtársam. Nem helyeselhetjük azt, hogy a szövetkezeti jelszó alatt egy bizonyos érdekeltség kezébe koncentrálják a gazdatársadalom vagyona feletti rendelkezést, viszont nem szabad ez alatt azt érteni, hogy a szövetkezeteket zárják ki azokból az előnyökből, amelyek akár a külkereskedelemben, akár a belkereskedelemben elérhetők. Egyenlő versenyt kell biztosítani ezeknek a kis szövetkezeteknek és a kereskedelem ré

: szere és akkor, azt hiszem, nem lesz semmi ellentét a kettő között. De az a helyzet, hogy például a Hangya a tollkartel ellen dolgozott addig, amíg nem vett részt benne, amikor azonban kapott benne 15%-os kontingenst, akkor ugyanazokat az árakat adta és ugyanúgy vele dolgozik Ez nem megoldás és semmiféle előnyt nem jelent a gazdatársadalomnak. Ezeket akartam Vázsonyi és Pinezich t. képviselőtársaimnak beszédeire válaszolni. Részemről a kisgazda társadalom nevében az útügyi dolgokat vagyok bátor szóvátenni és ezekkel kapcsolatban a közmunkaváltság és az útadó kérdését. Űtügyi törvényünket 1890-ben alkották meg. Ennek annyi hibája van már és annyira elavult, hogy feltétlenül szükséges volna, hogy ezt az útügyi törvényt a kereske-