Képviselőházi napló, 1935. VIII. kötet • 1936. május 19. - 1936. június 6.

Ülésnapok - 1935-135

176 Az országgyűlés képviselőházának 135. illése 1936 május 26-án, kedden. nyilvánulhasson a vélemény abban a tekintetben, hogy mi volna a leghelyesebb, a legcélravezetőbb út, s mindenkor az a vélemény nyilvánult meg, hogy a közegészségügyet feltétlenül államosítani kell.. így volt ez 1885-ben, így volt 1896-ban egy kongresszus alkalmával, így volt ez 1917-ben, a háború alatt tartott nagygyűlés alkalmával és így volt az azt követő időkben is. Mindig megvoltak a törekvések arra, hogy a közegészségügyet államosítsák. Hol voltak ennek az okai? Pillanatnyilag nem is tudná ezt az ember megmagyarázni, hacsak nem ott keresi, hogy azok a szakemberek, akik ezeket a közegészségügyi reformokat létre akarták hozni és ezeket a közegészségügyi intézkedéseket be akarták vezetni a falun, városokban, törvényhatóságokban, magába az állam életébe is, mindig bizonyos mértékben — hogy úgy fejezzem ki magamat — visszautasításra találtak. Nagyon kevés ember volt az, aki megértést tanúsított ebben az irányban, a közigazgatásnak egyes kiváló emberei és egyéniségei voltak csak azok, akik a közegészségügy iránt nagyobb érdeklődést mutattak, (vitéz Kozma Miklós belügyminiszter: Gróf Tisza István!) de az egészen bizonyos, hogy az egész országban ilyen volt a közhangulat, mert hiszen mindenki, amikor járványok voltak, felelősségre vonta az illetékes tényezőket, hogy miért nem intézkedtek idejekorán, ha pedig járvány nem volt, akkor minden maradt a régiben, mindig azzal a kiszólással, hogy: pénz pedig erre nincs. En nagyon jól tudom azt, hogy a közegészségügy államosítása mindinkább előtérbe tolult azután az utóbbi időben, amikor a rossz gazdasági viszonyok ezt kívánatossá tették. Nagyon jól tudom azt, hogy a belügyminiszter úr, aki meglehetősen függetlennek érzi magát attól a közigazgatási nyomástól, amelytől rendszerint nem tudja magát elkülöníteni az intézkedő hatalmon lévő ember, hamar megtalálta ebben a tekintetben a helyes utat és alá kell írnom azt, hogy helyes volt az elgondolás is, és a kezdés is, a közegészségügyi reformok terén, mert először is azzal a hibával igyekezett foglalkozni és." azt a hibát igyekezett reparálni^ amelynek révén elődei a legnagyobb mulasztást követték ^ el. Lehet ugyanis ebben az országban jó közegészségügyi politikát inaugurálni, lehet nagyszerű kórházi és más egyéb rendelkezéseket foganatosítani, ha azonban ezeknek az intézkedéseknek a munkásait, a végrehajtóit az ember nem megfelelően dotálja és nem támasztja^ alá, azoknak szociális problémáival és helyzetével nem foglalkozik, akkor ezeknek a törvényeknek és rendeleteknek végrehajtása nem fog úgy megtörténni, mint ahogy az tulajdonképpen az ország és a nemzet érdekében kívánatos volna. Éppen ezért nagyon helyes volt, hogy legelsősorban is a kamara kérdésével foglalkozott a 'belügyminiszter úr. Lehet, hogy ebben a kérdésben talán a mi felfogásunk egy bizonyos mértékben divergál, én talán nagyobb autonomikus jogkört adtam volna a kamarának, — mert hiszen a felügyelet jogköre úgyis megmaradt volna a belügyminiszternek — és lehetővé tettem volna, hogy a kamara sok olyan kérdésben meghallgattassék, melyeket majd az élet később diktálni fog. En azonban azt hiszem, hogy a mélyen t, belügyminiszter úr majd a későbbi intézkedései és a később előtérjesztendő törvényjavaslatai kapcsán — mert hiszen ez valamennyi egy-egy láncszem akar lenni — erre nézive intézkedni kíván. A kamarában látja ma az orvosi társadalom talán azt a bizonyos életelixírt, amellyel a jövőjét biztosítani tudja. A kamarában látja azt a védelmi eszközt, amellyel egyesek túlkapásaival szemben, akár hatóságok, akár egyének lennének azok, védekezni tud. A kamarában látja azt a bizonyos szervet, amellyel a maga hivatását, azt a nagyszerű művészetet meg tudja védelmezni profán kuruzslókkal szemben. En úgy érzem, hogy ebben a tekintetben talán sokkal nagyobb reményeket fűz az orvosi társadalom a kamarához, mint amennyire feljogosítva érezheti magát, azonban mégis azt hiszem, hogy ha a rendi képviselet fogalma alapján — amely ma már tulajdonképpen az egész világon kezd előtérbe nyomulni — imagát a kamarát toljuk előtérbe, mint a ' rendi képviselet egyik szervét, akkor ezt a kérdést előbbre vittük, vagy legalább is olyan közel vittük a megoldás felé, hogy azokon a hibákon, amelyeket majd a gyakorlat fog megmutatni, igen könnyű lesz segítenünk. Méltóztassék most megengedni, hogy ennek a problémának kapcsán azt mondjam, ihogy már elérkeztünk az államosítás kérdéséhez. A miniszter úr ezt a kérdést nagyon jó elgondolással kívánta végrehajtani. Sajnos azonban, a pénzügyminiszter úr ebben a kérdésben a rádiuszt elvétette, mert hiszen az államosítás kérdését egy igen szűk hatórádiuszra szűkítette le, amennyiben csak a tisztiorvosoknak és a tisztifőorvosoknak, a hatósági orvosoknak az államosítását rendelte el ennek a törvénynek a kapcsán. Hiányzik ennek az egész államosítási törvénynek szerves összefüggése úgy felfelé, mint lefelé is. En nagyon helytelenítem azt, hogy nem tudtuk megoldani a községi és a körorvosok államosításának kér; dését, mert hiszen ezen keresztül lehetségessé vált volna, hogy a falu egészségügyét joblbian tudjuk kézbe venni. En nagyon jól megértem a miniszter urat, ő nem akar félmunkát végezni. A mai felfogás szerint 5000 lelket számítva egy orvosi körzetre, még így sem tudná a kérdést pénzügyileg megoldani, pedig ha figyelembe vesszük a közigazgatás jogkörét, akkoir azt kell mondanunk, hogy ahová a közigazgatás keze eljut, odáig el kell jutni a közegészségügynek is. Ebben az országban > 1784 közigazgatási körzet, tehát községi és körjegyzőség ivan, ezzel szemben csak 970 községi és körorvos van, tehát azt lehet mondani, hogy a közigazgatást körzeteknek csak a feléhen van községi és körorvos. Méltóztassanak már most meggondolni azt, Ihogy ha annak a közigazgatási embérnek nem áll a rendelkezésére szakember, aki irányítani tud, aki rögtön intézkedni tud, abban az esetben azok a nagyszerű elgondolások, amelyek a közegészségügy terén mutatkoznak, természetszerűleg nem lesznek végrehajthatók. Én tehát elsősorban arra helyezek súlyt, hogy ezeket a kérdéseket oldjuk meg. Nagyon jól tudom, hogy ez természetszerűleg mind pénzbe kerül, mind költséget kíván és ha megfelelő pénz fog a miniszter úr rendelkezésére állani, akkor ezt végre is fogja hajtani. Szükségesnek tartom ezt már csak a falu lakosságának, s főleg a tanyai lakosságnak megvédése érdekében, mert abban az orvosi körzetben, vagy abban a körjegyzőségben még lehet talán intézkedni, méltóztassék azonban elképzelni azt, hogy a nagy magyar Alföldön, ahol tanyai rendszer van, Szolnok megyében, Hajdú, Szabolcs, Csongrád, Békés megyében, «hol a lakosságnak, azt lehet mondani, a na-