Képviselőházi napló, 1935. VIII. kötet • 1936. május 19. - 1936. június 6.
Ülésnapok - 1935-134
156 Az országgyűlés képviselőházának 13%. ülése 19$ 6 május 25-én, hétfÖn. mekek már régen, évtizedek előtt elszármaztak a családtól s ennek ellenére a szülőkön veszik meg a gyermekek betegápolási költségeit. Azt hiszem, hogy az a sok millió, az a 12—14 millió pengő, amely erre a célra van felvéve, még akkor is elég lenne, ha ezt a megszorítást eszközölnék és kizárnák azt a lehetőséget, hogy a családoktól elszármazott gyermekekért is a szülők legyenek kötelesek a betegápolási költségeket fedezni. A községek és vármegyék címénél tekintélyes összegeket látunk felvéve a községek és vármegyék segélyezésére. Áttanulmányoztam az adóstatisztikát, amely kimutatja, hogy a községi pótadók hogyan oszlanak meg. Arra kérném a belügyminiszter urat, hogy a községi segélyezéseknél méltóztassék nagyobb mértékben figyelembe venni azt, hogy egyes községekben mekkora a pótadó. Tudom, hogy vármegyénként van kiadva bizonyos összeg és az nyer felosztást. . . (vitéz Kozma Miklós belügyminiszter: Községenként van!) Amit a vármegye javasol, azt a belügyminisztérium elfogadja. (Ellenmondások a jobboldalon.) f Ha nem, akkor talán rosszul vagyok informálva, de akárhogyan is van, én tényleg azt tapasztaltam, átnézvén egyes községek belügyminiszteri támogatását, hogy olyan községek, amelyek igazán vagyonosak és nem dolgoznak magas pótadóval, jelentékeny állami támogatásban részesülnek. Nem akarok például Pest vármegyében községeket említeni, de vannak olyan községek, amelyekben a lakosság elesett, amelyeknek adósságaik vannak, amely községek egyáltalában nem bírnak létezni és talpraállni s csak 2—3000 pengő államsegélyben részesülnek és egyáltalán nem bírnak soha megindulni. Nem akarok nevet említeni, de tudok Pest megyében olyan községet, amelynek 50%-os pótadója van, amelyhez hozzátartozik az egyházi adó is és 12.000 P segélyt kap, egy másik községnek pedig 80%-os pótadó ja van és 3000 pengő segélyt kap. Aránytalan eloszlások vannak, amelyeknek tudom, nincsenek politikai hátterei. Azt hiszem, hogy okos dolog volna évről évre revízió alá venni, hogy minden községnek mekkora a szükséglete, (vitéz Kozma Miklós belügyminiszter: TTgy van!) Jelenleg az történik, hogy ami a múlt évben meg volt állapítva, azt meghagyják a következőben, (vitéz Kozma Miklós belügyminiszter: Nem!) Ha nem úgy van, akkor nem sérelmezem, (vitéz Kozma Miklós belügyminiszter: Kérem majd a két község nevét, cédulán.) Ezt nem sérelmezem, de kérem, hogy évről évre legyen megállapítva, mekkora annak a községnek tényleges szükséglete, hogy azokat a községeket, 'amelyek el vannak esve, vagy valami szerencsétlenség folytán eladósodtak, elindítani lehessen és egy nagyobb összeggel lehetővé lehessen tenni, hogy talpraálljanak. Az egyik cím a szegénygondozásról, közjótékonyságról és az emberbaráti intézményekről szól. E tekintetben kérném a mélyen ifc. belügyminiszter urat a kolduskérdés valamilyen rendezésére. Lehetetlen állapot az, hogy a községekben meg sem lehet mozdulni a koldusoktól. Nem beszélek most a városról, hanem a községekről, ahol tényleg van (egy koldus-társadalom, amely egyrészt közbiztonsági szempontból veszedelmes, másrészt pedig példát ad a dologtalanságra. (vitéz Szalay László: A cigányok!) Erről a kérdésről most nem akarok beszélni. A helyzet az, hogy a falusi nép jószívű és aki kéreget az ajtaján* annak ad valamitj Ennek következtében vannak egyes léha természetű emberek, akik követik a példát. Így szaporodnak el a községekben ezek az ingyenélők, akiket nem tekintek rosszindulattal és nem bírálom el őket úgy, amint talán megérdemelnék, de ha intézményesen rendezné a mélyen t. belügyminiiszter úr ezt az egész kolduskérdést, ez nagy könnyebbségére szolgálna úgy az ország lakosságának, mint a közigazgatásnak, mert nem volna a hatóságoknak, jegyzőknek és a csendőrségnek annyi bajuk velük,, mint amennyi most van. Minthogy felszólalásom során bizonyos figyelmeztetésben részesültem s az én kérdéseim mind ilyen aprólékos kérdések, amelyek talán nem tartoznak a költségvetés általános^ vitájához, éppen azért felszólalásomat kénytelen vagyok befejezni és az egyes címeknél leszek hátor majd az ilyen kis kérdésekkel előjönni. Ismétlem, bár úgy látom, hogy a költségvetésben a belügyminiszter úr mindent megtett arra vonatkozólag, hogy az ő rendelkezése alá tartozó igazgatást a legjobban szolgálja, s bár a •belügyminiszter urat is úgy ismertem meg eddigi minisztersége alatt, mint aki a korimányzat részéről a pártatlan, politikamentes közigazgatást képviseli. (Homonnay Tivadar: Ez igaz!) tehát bár az ő személyével szemben ibizalommal volnék, miután a kormányzatnak általános irányával szemben nem vagyok bizalommal, a költségvetést nem tudom elfogadni. Elnök: Szólásra következik? Esztergályos János jegyző: Homonnay Tivadar! Elnök: Homonnay Tivadar képviselő urat illeti a szó. Homonnay Tivadar: T. Ház! Az előttem szólott t. képviselőtársam a községekről szinte elriasztó képet festett itt a Ház elé, felsorakoztatta a panaszoknak egész sorozatát, amelyeket én — őszintén megvallva — nagy szomorúsággal hallottam, mert hiszen ezekből csak azt látjuk, hogy nemcsak Budapest székesfőváros területén oly nagy a nyomor, hogy az már szinte elviselhetetlen, hanem a vidéken, a községekben is olyan nagy a munkanélküliség, hogy az már szinte aggasztó. De egyet kell értenem, az előttem szólott t. képviselőtársamnak a hadikölcsönökre vonatkozó megállapításaival is és szintén kérnem kell az igen t. belügyminiszter urat, hogy legalább azoknál a hadikölcsönkötvény-tulajdonosoknál, akiket az előttem szólott t. képviselőtársaim már említettek, egy bizonyos összegű jegyzés alapján méltóztassék bizonyos százalékban valorizálni; hiszen ezt annakidején, még a háború alatt, néhai nagyemlékezetű, gróf Tisza István mintegy erkölcsi presztízskérdéssé tette a Ház előtt, amikor azt mondotta, hogy az ország vállalja a felelősséget, az ország áll jót mindazokért az összegekért, amelyeket lakossága hadikölesönökbe fektet. Igen sokan, akiknek hatalmas yagyonaik úsztak el, földbirtokok, házak és így tovább, tudjuk, teljesen koldusbotra jutottak. Ezek érdekében is sürgetem és kérem a belügyminiszter urat, méltóztassék a jövő költségvetésbe legalább egy bizonyos öszszeget felvenni a segélyezési összeg mellett,^— mert azt igen helyesen méltóztatott a költségvetésbe felvenni — amely a valorizáció kérdésében a kezdő lépést megteszi. Rendkívül nagy megnyugvásul fog szolgálni az ország lakosságára, még azokra nézve is, akik hadikölcsönt nem jegyeztek.