Képviselőházi napló, 1935. VIII. kötet • 1936. május 19. - 1936. június 6.

Ülésnapok - 1935-134

Az ország-gyűlés 'képviselőházának li valahogyan segítenie kell, de sajnos, a nyújtott segítség nem ér el olyan mértéket, hogy azt komoly eredményként lehetett volna elkönyvelni.. Jelent meg néhány miniszteri rendelet, ezek azonban akárhányszor végrehajtás nélkül maradtak, folyósítottak időnkint nevetségesen csekély Összegeket, de a kérdést véglegesen nem oldották meg. Mélyen t. Ház! Tárgyilagosság kedvéért innen, az ellenzék oldaláról meg kell állapítani, hogy Gömbös miniszterelnök úrnak elévülhetetlen érdeme, hogy ezt az évek hosszú során vajúdó nehéz kérdést olyan időben hozta ide, amikor a fennálló rossz gazdasági helyzet folytán az anyagi viszonyok, az anyagi lehetőségek egyáltalán nem tették könnyűvé ennek a kérdésnek rendezését. (Ügy van! Úgy van! jobbfelöl.) A hadirokkanttörvény megalkotása, óta azonban három esztendő telt el. Ez alatt az idő alatt egyrészt megmutatkoztak azok a hiányok, amelyekre a hadirokkantak tömege már a törvény megalkotásakor is iparkodott felhívni a figyelmet, másrészt pedig megmutatkoztak azok a hibás intézkedések, amely ékre annakidején ugyancsak igyekeztünk rámutatni. Itt van tehát az ideje annak, hogy pótoljuk a hiányokat,^ kiküszöböljük^ a hibákat és ezáltal ez a kérdés véglegesen és 'becsületesen megoldódjék. Közel húsz esztendővel vagyunk a világháború befejezése után, rohamosan fogy azoknak a serege, akiket a kérdés rendezése közvetlenül érint, kívánatos volna tehát a végleges rendezést olyan formába önteni, hogy annak áldásaiból minél többen részesüljenek. T. Ház! Tisztában vagyok azzal, hogy ma a hadirokkanti és hadiözvegyi járadékokat^ — különösen az alsó járadékosztályokban lévő egyéneknél — olyan fokra emelni, mint kívánatos volna az államháztartás egyensúlyban tartása mellett jóformán lehetetlen. A költségvetés vitájánál azonban súlyosan kifogásoltam azt a 36 millió pengőt, amelyet mint bevételi többletet irányzott elő az állam és most meg nyomatékosabban vagyok kénytelen nehezményezni a,zt, hogy ebből a 36 millió pengőből a hadigondozottak céljaira egy fillér sem jutott. A járadékok rendezésénél nem a százszázalékos hadirokkantakra gondolok, akiknek járadékát mindenképpen kielégítőnek tartom, (Helyeslés jobb felöl.) hanem gondolok elsősorban a hadiözvegyek havi 5 pengős és a 25%-os hadirokkantak havi 2 pengős járadékaira. Ezeket a méltánytalan kirívóan alacsony — szinte azt. mondhatnám, nevetségesen csekély — Összegeket kellene elsősorban és minél előbb legalább is arra a fokra emelni, hogy azok komoly segélynyújtásképpen szerepelhessenek. Az ideális elgondolás az volna, hogy az alacsonyabb járadékok igazodjanak a százszázalékosoknak nyújtott járadékokhoz. Ezt a célt pedig a költségvetés emelése nélkül is hamar el lehetne érni, mert hiszen sajnos, állandóan pusztulnak a hadirokkantak és az elhalálozás kapcsán fokozatosan felszabaduló összegekkel elég hamar el lehetne érni a kívánt célt, ha ezt a 17 millió pengőt rögzítenék hadigondozás céljaira. Ebben az esetben a felszabaduló összegek elsősorban a hadiözvegyek járadékának megfelelő kiegészítésére szolgálnának, a fennmaradó összegek pedig fokozatosan az alsóbb járadékfokba tartozó hadirokkantak illetményének kiegészítésére volnának fordítandók. Hiszen, ha a Háznak ma megvan a lehetősége arra, hogy 17,735.000 pengőt fordít '>.. ülése 1936 május 25-én, hétf Ön. 121 hadigondozási célokra, akkor meg kell, hogy legyen a lehetősége arra is, hogy ezt az összeget továbbra is biztosítsa mindaddig, ameddig erre az összegre szükség van. Az én meggyőződésem az, hogy ennek az összegnek a rögzítése nélkül ezeknek a költségeknek emelésére sohasem lesz megfelelő fedezet. Mélyen t. Ház! Azért tartom elsősorban szükségesnek a hadiözvegyek »megsegítését, mert hiszen -tulajdoniképpen ezek vesztettek a a háborúban legtöbbet, elvesztették a kenyérkereső férjet, a gyermekükről gondoskodó családapát, reájuk szakadt a családfenntartás nehéz gondja. Ezek között a nehéz viszonyok között évek hosszú során át idegzetük teljesen felőrlődött, egészségileg tönkrementek, megrokkantak, úgyhogy ma már saját magukat sem^ tudják eltartani. Öt pengő ezeknek az eltartására nem elégséges. Ha már nem tudjuk egyöntetűen rendezni ezeknek a kérdését, akkor legalább is szükségesnek tartanám azt, hogy azokban az esetekben, amelyekben ezeknek az összegéknek fölemelése indokolt az illetők törődöttsége, munkakép telensége, az illetők anyagi körülményeinek tekintetbevételével és mérlegelésével siessünk segítségükre és iparkodjunk nekik sürgősen legalább a létminimumot biztosítani. Ezek után kerülhet csak sor az alacsonyabb járadékosztályba tartozó hadirokkantak^ illetményeinek fokozatos és az igazságosság elvének megfelelő fölemelésére. T. Ház! A törvényjavaslatban lefektetett intézkedések tekintetében nem váltak be, sajnos, a^ felülvizsgálathoz fűzött várakozások sem. Sérelmesnek kell minősítenem a gyakorlatban azt a kialakult eljárást, hogy valakinek névtelen följelentésére a honvédelemügyi minisztérium hivatalból köteles a felülvizsgálatot az illetőnél elrendelni. Tetézi ennek az intézkedésnek helytelenségét az, hogy az illető hadirokkanttól rendesen háborús okiratok — imég pedig eredeti okiratok — bemutatását kérik. (Ugy van! Ugy van! balfelől. — Müller Antal: Tizenhat év után!) Ma, amikor a világháború szerencsétlen kimenetele következtében az iratok egy nagyrésze a megszállt területeken megsamimisült, vagy majdnem teljesen hozzáférhetetlenné vált, ma, amikor idehaza a háborút követő forradalmi időkben ezeknek az iratoknak tekintélyes része elkallódott, sokszor szinte lehetetlen feladat előtt áll ennek a kívánságnak a teljesítésekor az a szerencsétlen hadirokkant. Különösképpen lehetetlen feladattal áll szemíbeu azért, mert akárhányszor ő a kezében levő iratokat már régen beszolgáltatta és azok azután kallódtak el, vagy pedig azt gondolva, hogy tmivel ő imár benne van a hadirokkan tsitátusb

an, ezekre az iratokra neki többé szüksége nem lesz s ezért nem fordít elég gondot megőrzésükre, ezek az iratok tehát az idők folyamán elkallódtak, elvesztek, s azokat pótolni ma nem tudja. Ilyenkor nemcsak az történik meg, hogy elveszik az illető rokkantilletiinényeifc, hanem elveszik tőle a »rokkant« címet is és ezzel együtt csalónak hélyegzik és kiteszik a társadalom (megvetésének. Elhiszem — hiszen, lehetséges, — hogy elvétve akad talán az országban egy-két olyan emher, aki jogosulatlanul használja a »hadirokkant« címet, kérdezem azonban, szab ad-e ezen egy-két emiber felkutatásának örve alatt egy csomó embert kitenni ilyen tortúráknak, kitenni esetleg a társadalom megvetésének, megfosztani rokkantjáradékától és ezáltal esetleg megfosztani megélhetésétől is, csak azért, mert nem tudja