Képviselőházi napló, 1935. VII. kötet • 1936. április 1. - 1936. május 18.

Ülésnapok - 1935-131

í>$8' Àz országgyűlés képviselőházának 131. illése 1936 május i8-án, hèbfôn. reformok nem születnek meg máról-holnapra, (Rassay Károly: Mint a reformképyiseíok) hanem csak lépésről-lépésre. Ha pedig ő ezt jól tudja, — s beszéde során el is ismerte, hogy bizonyos vonalakon jelentős előrehaladások vannak — akkor tisztelettel kérdem Meizler Károly igen t. képviselőtársamat, miért akar ő velünk agarásztatni, miért akarja azt, hogy a magyar élet minden vonalán egyszerre oldjuk meg a problémákat, egyszerre valósítsunk meg mindent*? Kérdem, miért akarja azt, hogy úgy járjunk el, mint az egyszeri agár, amely az összes nyulakat, amelyeket maga előtt látott, hajkurászni kezdte, és a végén nem fogott el egyet sem. Nem itt van azonban, t. Ház, a hiba, hanem ott, hogy Meizler Károly igen t. képviselőtársam ma nem abból a megvilágításból nézi a dolgokat, mint nézte annakidején. Ügy van vele, mintha az ember egy kartonlapból kivág egy kérdőjelet, s ha elölről nézi, kérdőjelnek látja, ha pedig a kartonlap éle irányából tekinti, akkor felkiáltójelnek látja. Ott van a hiba tehát, hogy más nézőpontból, más megvilágításban látja a dolgokat, mint egykor, s hogy úgy mondjam, nemcsak ő, de a t. túloldalnak egy jelentős része is szemléleti elferdülésben szenved, amelynek igazát akkor látnák meg a t. túloldalon, ha engednének az én szíves invitálásomnak s átjönnének a mi sorainkba; akkor garantálom, hogy mindent ugyanúgy látnának, mint mi. (Meizler Károly: Furcsa felfogás!) Azt hiszem, t. képviselőtársam nem vonja kétségbe, hogy változnak a vélemények, változnak az emberek és így változnak a megállapítások is, mert hiszen, ha nem változnának, akkor végeredményben a jó öreg Platónak is igaza volna és az ellenzéknek is, amely vígan gyakorolhatná a maga bárminemű kritikáját és bírálatát, sokszor ellenségeskedő en személyeskedő tevékenységét is, hiszen a jó öreg Plato szerint minden a jóért van, és ez az oka minden szépnek. Csakhogy az ellenzéki hírálatonál nem minden a jóént van. (Zaj.) Mi nagyon jól tudjuk, hogy nem ebben van a lényeg. A lényeg inkább azon van, mint mondottam, hogy milyen szemszögből, milyen álláspont szerint nézzük a dolgokat. Mi, akik a reformifjúsághoz tartozunk és a reformgondolat szolgálatát végezzük, ugyanúgy, mint Meizler Károly t. képviselőtársam, tulajdonképpen egy világnézeti fronton állunk, olyan fronton, amely a nemzeti szolidarizmust vallja és akarja felépíteni, szemben a liberális gazdasági felfogással, amelyet a mai életre nem. tartunk már alkalmasnak, mert elavult. A háború előtti időkben ez szükséges és hasznon volt és sokat köszönhetett neki a nemzet, de a mai megcsonkított állapotunkban, gazdasági erőforrásainktól megfosztott állapotunkban erre a gazdasági liberalzmusra építeni nem lehet. (Rassay Károly: Az egészért Béldi a felelős, mert ő írta ezt az irányított gazdálkodásról szóló könyvében! — Zaj.) Azoknak, akik a gazdasági liberalizmus elvét hirdetik ma is, mint Rassay Károly t. képviselőtársam, (Propper Sándor: Bud János!) legyen szabad felolvasnom a liberális gazdasági rendszer egyik főapostolának, Ricardonak következő megállapítását, amelyet 1800-ban megjelent müvében tett, amikor azt mondotta (olvassa): »Ami a gazdasági életben történik, távol áll az emberi akarattól, nincs benne sem bűn, sem erény, hanem természettörvényszerű folyamat. A társadalmi bajokért, nyomorúságokért tulajdonképpen senkisem felelős, mert ez a természet rendje. (Bródy ErnÖ: Olvassa tovább!) Ezek a megállapítások nem fedik a mai életet. A mi felfogásunknak sokkal jobban megfelel az, amit a németek Imrédyje, Schacht mondott a következőkben (olvassa): »Az emberiséget produktív munkával kell foglalkoztatni. Az első a nemzet és csak másodsorban jön a gazdaság.« Még jobban megvilágítja ezt a felfogást az, amit gróf Széchenyi István mondott és amit nem szünök meg soha hangoztatni (olvassa): »Nem elég az, ha egy testben a nagyobh erek folyása szabad, hanem a vérnek a legkisebb, a legtávolabbi erekbe is életet és meleget kell vinni, így egy nemzettestben is.« Nem elég, hogy egyeseknek nagyon jól megy és rengeteg embernek nagyon roszszul megy. Hiába küldi ide vissza a mélyen t. Felsőház nemzetépítő javaslatainkat (Rassay Károly: Ügy van, hiába küldi vissza, azért is meg fogjuk szavazni!) és hiába ragaszkodnak egyesek görcsösen a gazdasági liberalizmus rájuk nézve előnyt jelentő doktrínáihoz, végeredményben változtatni kell a mai aránytalan és igazságtalan vagyon- és jövedelemeloszláson, úgy, mint azt Meizler képviselőtársam is követelte, csakhogy a haladó konzervativizmus jegyében és változtatni kell ezzel kapcsolatban jelenlegi adóztatási rendszerünkön is, hogy megszűnjék az a tarthatatlan állapot, amely ma van, hogy a nemzeti jövedelem 899 százalékát lakosságunk 1/3 százaléka, 118.000 ember élvezi, a megmaradó 101 százalékon pedig a lakosság többi része tengődik, illetve egyesek még csak nem is tengődnek. Méltóztassanak nekem megengedni, hogy a Nemzeti Egység oldaláról az aránytalan és igazságtalan vagyon- és jövedelemeloszlás legelszerenesétlenedetteibb _ elemével, a kézmunkássággal, annak problémájával és sorsával foglalkozzam. Amikor ezt teszem, akkor ismét Széchenyi Istvánt idézem, aki azt mondotta, hogy a munka mind az embereknek, mind a népeknek a legfőbb, tán egyedüli kincse a világon. Az azonban a baj, hogy ebből a munkából nem jut elég sok ezer és ezer, mondhatnám, sok tízezer és tízezer magyar testvérünknek és ha jut is belőle, akkor az olyan díjazás, olyan bér mellett jut, hogy joggal tolul fel elébünk az a szégyenteljes megállapítás, hogy aki embertől született, az nem élhet állati sorban. (Rupert Rezső: Ez igaz! — Rassay Károly: Egyetértünk!) Engedelmet kérek ahhoz, hogy ennek a kézmunkásságnak a pröbléimájávai részletekbe menően foglalkozzam és keressem azokat a módozatokat^ azokat az eszközöket, amelyeknek révén segíteni lehet. Az első, orvosság, amelyet a szociáldemokrácia hirdet, a munkaidő csökkentése. Propper igen t. képviselőtársam egyik legutóbbi beszédében a 40 óx*ás munkahetet követelte és azt mondotta, hogy Amerikában már a 30 órás munkahétnél tartanak. En először is .kétségbe vonomi azt, hogy Amerikában meg ivolna a 30 órás munkahét, de továbbmegyek: Amerika talán megengedheti magának óriási gazdasági erőforrásai mellett a 30 órás munkahét luxusát, Magyarország azonban, ez a -szegény ország, amely szomszédai elzárkózó gazdasági politikája folytán még nagyobb elszegényedésre van ítélve, semmiesetre sem engedheti meg magának nemhogy a 30, de ezidőszerint még a 40 órás munkahét luxusát sem. Különben is azt ajánlom: bánjunk kissé óvatosab-