Képviselőházi napló, 1935. VII. kötet • 1936. április 1. - 1936. május 18.

Ülésnapok - 1935-129

Az országgyűlés képviselőházának 129. célból való összegeknek a saját költségvetésbe való beállítására hívja fel a székesfővárost, valamint az összes törvényhatóságokat és vár­megyéket.« (Az elnöki széket vitéz Bobory György foglalja el.) Petrovácz t. barátom és más képviselőtár­saim is a költségvetés tárgyalása során beszél­tek itt az álláshalmozókról. Nekem is van, nem tudom hány tucat olyan nevem, amely kétsze­res álláshalmozókat takar. (Halljuk! Halljuk!, a jobboldalon.) Én neveket nem szoktam felol­vasni, de itt van nálam a névsor, amely egé­szen autentikus, mert én nem a levegőből be­szélek. Amikor egyesek jóljövedelmező, több­szörös megélhetést biztosító, nem is egy, nem is két állást töltenek be, akkor azt látjuk, hogy 12 és 14 gyermekes családapák nem tudják egyetlen gyermeküket sem elhelyezni. Csak egy levelet olvasok fel, olyan embertől, aki ön­gyilkosság előtt volt és akinek én válaszoltam. Azt mondja ez a szerencsétlen apa (olvassa): »Most tíz élő gyermekem van, akik mindnyá­jan eltartás alatt élnek. Most a 11-iket is vár­juk, kettőt pedig az Isten kifürkészhetetlen akarata vett el tőlünk. Ezekkel együtt rövide­sen 13 volna gyermekeink létszáma. Minket nem érhet az a vád, hogy nem értettük meg az idők jelét és nem hoztuk meg e téren az áldo­zatot.« Itt azután borzalmas siránkozás követ­kezik (olvassa): »De 10 gyermeket nevelni és ruházni a mai 210 pengő havi fizetésből nem lehet. Gyermekeim egyrésze a földön alszik, mert nincs elegendő fekvőhelyem, rongyokkal, elnyűtt kábátokkal takaródzik, mert nincs ele­gendő dunyhám és paplanom. Kis gyermekeim egész télen át nem tudtak kimozdulni friss le­vegőre, mert nem volt megfelelő ruhájuk és cipőjük. Feleségem éveken át nem tud kimoz­dulni a lakásból, mert nincs ruhája és kabátja. 22 és 21 éves leányaimat nem tudnám férjhez­adni, mert nincs kelengyéjük. Hogyan lehetne, mikor még ágyneműből is csak annyi van, hogy amikor mosásra kerül, huzatnélküli pár­nákon és lepedő nélküli szalmazsákon vagyunk kénytelenek aludni. Vásárolni már hitelben sem vagyunk képesek, mert a régi tartozások is fizetetlenek.« De itt a vége (olvassa): »Ügy tekintek a meghalás lehetőségére, mint egy kívánatos valamire. Kettőnk dolga, mármint az enyém és a feleségemé, rendben is volna, de mit tegyek a 10 gyermekkel és azzal, aki jön!« Nem olvasok fel többet, egész sorozatot felolvashatnék, de amikor ilyen esetek vannak, akkor nem lehet eltűrni, hogy két-három po­zíciót tölthessenek be egyes emberek. (Egy hang a jobboldalon: Neveket!) Az objektivitás kedvéért azonban meg kell állapítanom, hogy ez a budget szempontjából nem döntő, de mo­rális szempontból botrányos dolog. Amikor emberek, családok, altisztek, segédtisztek, pos­tások, vasutasok, munkások és nyugbéresek egy tucat gyermekkel nélkülöznek és nyomo­rognak, akkor még mindig vannak, akik több olyan pozíciót töltenek be, mint amilyeneket előbb említettem. (Kassay Károly: Amikor én ezzel először felállottam, azt mondták, hogy ez bolsevizmus!) Ezek azok a kérdések, amelyek­kel a kormányzatnak foglalkoznia kell (Zaj a középen.) és én örülök, hogy a pénzügyminisz­ter úr bejött, mert nagyon kérem, méltóztas­sék erre a kérdésre nagyon nagy gondot fordítani. Méltóztassék azt az Ádob.-munkálatot még 'ílése 1936 május lU-én, csütörtökön. 489 nagyobb szeretettel folytatni, hogy azok, akik az állástalanok jegyzékében benne vannak, ki­neveztessenek, de főként véglegesítessenek is és a költségvetésbe állíttassék be mint tria­noni teher a jövő generációról való gondosko­dás azokból a tételekből, amelyek befolynak indítványaim alapján. Ennek az országnak 14 vármegyéje ennyi intellektüelt, ennyi képzett fiatalembert eltartani nem tud és az már a kormányzat bűne volna, ha ez a generáció el­pusztulna, ahogyan egyik t. képviselőtársam mondotta. Ez a generáció nem pusztulhat el, mert erre kell a nemzetet alapítani és, amint sokan mondják, — agyoncsépelt igazság — et­től várjuk a jobb jövőt. De hogyan várjuk, amikor fiatalságnak számít a 35—40 esztendős ember. A mi korunkban ezek már agglegé­nyek voltak. A fiatalságot izgatják jobbról­balról. Ha nem tudnak neki 120 pengős állást adni, akkor főispán akar lenni vagy polgár­mester, egyetemi tanár vagy képviselő, de ha adnak neki 120 pengős állást, akkor ez a fia­talság nem akar politizálni, semmit nem akar mást, mint családot alapítani, becsületesen megélni. Arra kérem az igen t. pénzügymi­niszter úrnak még nagyobb szívét, hogy erről méltóztassék gondoskodni és meg fogja látni az igen t. pénzügyminiszter úr, hogy a ma­gyar parlamentnek nem lesz egyetlenegy tagja sem, aki szót merne emelni az ellen, hogy a pénzügyminiszter úr ilyen címen mint »trianoni teher« vagy akár mint az ifjúság boldogulására szolgáló külön tételt beállít bizonyos összeget a költségvetésbe. Akár arra való hivatkozással is, hogy mit csináltak az utódállamok velünk, hogy darabokra tördel­tek és így a fiatalságot nem tudjuk ellátni, mint átmeneti kiadást állítsa be ezt a költség­vetésbe Európa szégyenére, de viszont a ma­gyar nemzet büszkeségére, hogy van egy nem­zet, amely a jövő generációról való gondosko­dást beveszi a maga költségvetésébe. Nincs fontosabb kérdése a magyar parlamentnek és nincs fontosabb feladata egy közéleti férfiú­nak, mint az, hogy gondoskodjék azokról, akiknek a nemzet ügyeinek vitelét tovább akarja adni és akik segítségével biztosan révbe akarja juttatni a nemzetet. (Zaj.) Ezzel áttérek egy olyan kérdésre, amely­ről viszont a képviselőházban nagyon kevés­szer beszéltek, ez pedig a magánalkalmazot­tak kéirdése. Meg kell állapítanom, nincs az a, társadalmi réteg, amely annyira antiszociá­lis helyzetben sínylődnék és vergődnék, mint a magánalkalmazottaké. Családtagokkal együtt­véve, körülbelül félmillió emher sínylődik abban a bizonytalan állapotban, hogy úgyszól­ván teljesen jog nélkül él. Egyetlen joguk ta­lán az, hogy az állásukról lemondhatnak. (Derültség jobbfelöl.) Méltóztassék, pénzügy­miniszter úr, még egy jogot mondani. (Fa­binyi Tihamér pénzügyminiszter: Az 1910/1920. évi M. E. számú rendelet összes szakaszai vo­natkoznak rájuk.) Ez talán a munkásokra vo­natkozik. (Fabinyi Tihamér pénzügyminisz^ ter: Nem! Ez a magántisztviselőkre vonatko­zik! Szabályozza a jogaikat.) Ha a pénzügy­miniszter urnák ez elég? ... (Fabinyi Tihamér pénzügyminiszter: Szerettem volna, ha tudja a képviselő úr!) Vagyok olyan őszinte em­ber, — nem vagyok pénzügyminiszter, nem tudok mindent — hogy megmondom őszintén, mit tudok és mit nem tudok. (Fabinyi Tiha­mér pénzügyminiszter: Akkor nem szabad beszélni róla!) Dehogy nem szabad, nekem jo-

Next

/
Oldalképek
Tartalom