Képviselőházi napló, 1935. VII. kötet • 1936. április 1. - 1936. május 18.

Ülésnapok - 1935-129

Az országgyűlés képviselőházának 129. célból való összegeknek a saját költségvetésbe való beállítására hívja fel a székesfővárost, valamint az összes törvényhatóságokat és vármegyéket.« (Az elnöki széket vitéz Bobory György foglalja el.) Petrovácz t. barátom és más képviselőtársaim is a költségvetés tárgyalása során beszéltek itt az álláshalmozókról. Nekem is van, nem tudom hány tucat olyan nevem, amely kétszeres álláshalmozókat takar. (Halljuk! Halljuk!, a jobboldalon.) Én neveket nem szoktam felolvasni, de itt van nálam a névsor, amely egészen autentikus, mert én nem a levegőből beszélek. Amikor egyesek jóljövedelmező, többszörös megélhetést biztosító, nem is egy, nem is két állást töltenek be, akkor azt látjuk, hogy 12 és 14 gyermekes családapák nem tudják egyetlen gyermeküket sem elhelyezni. Csak egy levelet olvasok fel, olyan embertől, aki öngyilkosság előtt volt és akinek én válaszoltam. Azt mondja ez a szerencsétlen apa (olvassa): »Most tíz élő gyermekem van, akik mindnyájan eltartás alatt élnek. Most a 11-iket is várjuk, kettőt pedig az Isten kifürkészhetetlen akarata vett el tőlünk. Ezekkel együtt rövidesen 13 volna gyermekeink létszáma. Minket nem érhet az a vád, hogy nem értettük meg az idők jelét és nem hoztuk meg e téren az áldozatot.« Itt azután borzalmas siránkozás következik (olvassa): »De 10 gyermeket nevelni és ruházni a mai 210 pengő havi fizetésből nem lehet. Gyermekeim egyrésze a földön alszik, mert nincs elegendő fekvőhelyem, rongyokkal, elnyűtt kábátokkal takaródzik, mert nincs elegendő dunyhám és paplanom. Kis gyermekeim egész télen át nem tudtak kimozdulni friss levegőre, mert nem volt megfelelő ruhájuk és cipőjük. Feleségem éveken át nem tud kimozdulni a lakásból, mert nincs ruhája és kabátja. 22 és 21 éves leányaimat nem tudnám férjhezadni, mert nincs kelengyéjük. Hogyan lehetne, mikor még ágyneműből is csak annyi van, hogy amikor mosásra kerül, huzatnélküli párnákon és lepedő nélküli szalmazsákon vagyunk kénytelenek aludni. Vásárolni már hitelben sem vagyunk képesek, mert a régi tartozások is fizetetlenek.« De itt a vége (olvassa): »Ügy tekintek a meghalás lehetőségére, mint egy kívánatos valamire. Kettőnk dolga, mármint az enyém és a feleségemé, rendben is volna, de mit tegyek a 10 gyermekkel és azzal, aki jön!« Nem olvasok fel többet, egész sorozatot felolvashatnék, de amikor ilyen esetek vannak, akkor nem lehet eltűrni, hogy két-három pozíciót tölthessenek be egyes emberek. (Egy hang a jobboldalon: Neveket!) Az objektivitás kedvéért azonban meg kell állapítanom, hogy ez a budget szempontjából nem döntő, de morális szempontból botrányos dolog. Amikor emberek, családok, altisztek, segédtisztek, postások, vasutasok, munkások és nyugbéresek egy tucat gyermekkel nélkülöznek és nyomorognak, akkor még mindig vannak, akik több olyan pozíciót töltenek be, mint amilyeneket előbb említettem. (Kassay Károly: Amikor én ezzel először felállottam, azt mondták, hogy ez bolsevizmus!) Ezek azok a kérdések, amelyekkel a kormányzatnak foglalkoznia kell (Zaj a középen.) és én örülök, hogy a pénzügyminiszter úr bejött, mert nagyon kérem, méltóztassék erre a kérdésre nagyon nagy gondot fordítani. Méltóztassék azt az Ádob.-munkálatot még 'ílése 1936 május lU-én, csütörtökön. 489 nagyobb szeretettel folytatni, hogy azok, akik az állástalanok jegyzékében benne vannak, kineveztessenek, de főként véglegesítessenek is és a költségvetésbe állíttassék be mint trianoni teher a jövő generációról való gondoskodás azokból a tételekből, amelyek befolynak indítványaim alapján. Ennek az országnak 14 vármegyéje ennyi intellektüelt, ennyi képzett fiatalembert eltartani nem tud és az már a kormányzat bűne volna, ha ez a generáció elpusztulna, ahogyan egyik t. képviselőtársam mondotta. Ez a generáció nem pusztulhat el, mert erre kell a nemzetet alapítani és, amint sokan mondják, — agyoncsépelt igazság — ettől várjuk a jobb jövőt. De hogyan várjuk, amikor fiatalságnak számít a 35—40 esztendős ember. A mi korunkban ezek már agglegények voltak. A fiatalságot izgatják jobbrólbalról. Ha nem tudnak neki 120 pengős állást adni, akkor főispán akar lenni vagy polgármester, egyetemi tanár vagy képviselő, de ha adnak neki 120 pengős állást, akkor ez a fiatalság nem akar politizálni, semmit nem akar mást, mint családot alapítani, becsületesen megélni. Arra kérem az igen t. pénzügyminiszter úrnak még nagyobb szívét, hogy erről méltóztassék gondoskodni és meg fogja látni az igen t. pénzügyminiszter úr, hogy a magyar parlamentnek nem lesz egyetlenegy tagja sem, aki szót merne emelni az ellen, hogy a pénzügyminiszter úr ilyen címen mint »trianoni teher« vagy akár mint az ifjúság boldogulására szolgáló külön tételt beállít bizonyos összeget a költségvetésbe. Akár arra való hivatkozással is, hogy mit csináltak az utódállamok velünk, hogy darabokra tördeltek és így a fiatalságot nem tudjuk ellátni, mint átmeneti kiadást állítsa be ezt a költségvetésbe Európa szégyenére, de viszont a magyar nemzet büszkeségére, hogy van egy nemzet, amely a jövő generációról való gondoskodást beveszi a maga költségvetésébe. Nincs fontosabb kérdése a magyar parlamentnek és nincs fontosabb feladata egy közéleti férfiúnak, mint az, hogy gondoskodjék azokról, akiknek a nemzet ügyeinek vitelét tovább akarja adni és akik segítségével biztosan révbe akarja juttatni a nemzetet. (Zaj.) Ezzel áttérek egy olyan kérdésre, amelyről viszont a képviselőházban nagyon kevésszer beszéltek, ez pedig a magánalkalmazottak kéirdése. Meg kell állapítanom, nincs az a, társadalmi réteg, amely annyira antiszociális helyzetben sínylődnék és vergődnék, mint a magánalkalmazottaké. Családtagokkal együttvéve, körülbelül félmillió emher sínylődik abban a bizonytalan állapotban, hogy úgyszólván teljesen jog nélkül él. Egyetlen joguk talán az, hogy az állásukról lemondhatnak. (Derültség jobbfelöl.) Méltóztassék, pénzügyminiszter úr, még egy jogot mondani. (Fabinyi Tihamér pénzügyminiszter: Az 1910/1920. évi M. E. számú rendelet összes szakaszai vonatkoznak rájuk.) Ez talán a munkásokra vonatkozik. (Fabinyi Tihamér pénzügyminisz^ ter: Nem! Ez a magántisztviselőkre vonatkozik! Szabályozza a jogaikat.) Ha a pénzügyminiszter urnák ez elég? ... (Fabinyi Tihamér pénzügyminiszter: Szerettem volna, ha tudja a képviselő úr!) Vagyok olyan őszinte ember, — nem vagyok pénzügyminiszter, nem tudok mindent — hogy megmondom őszintén, mit tudok és mit nem tudok. (Fabinyi Tihamér pénzügyminiszter: Akkor nem szabad beszélni róla!) Dehogy nem szabad, nekem jo-