Képviselőházi napló, 1935. VII. kötet • 1936. április 1. - 1936. május 18.

Ülésnapok - 1935-123

144 Az országgyűlés képviselőházának 123. ülése 1936 május 5-én, kedden. optimizmus, amelyet .a pénzügyminiszter úr kifejezésre juttatott beszédében. Optimizmusában van kis pesszimizmus, ezért ezt talán helyesen pesszimista optimizmusnak nevezhetném, mégis támpontot nyújt arra, hogy az egészségesebb fejlődés és haladás útján vagyunk. Ö ennek az optimizmusnak engedett megnyilatkozást a költségvetésben és én hiszem, hogy ennek meglesznek a maga kedvező hatásai. Ha ezt a költségvetést összehasonlítom a régebbi költségvetésekkel, illetőleg ezek közül azzal, amelyet legutoljára én terjesztettem elő, s ha ennek tételeit —' különösen aktív tételeit Ä kiemelem, akkor azt látom, hogy a két költségvetés jórészt azonos színvonalon mozog. Ez az azonos színvonal jelenti azt, amit az igen t. pénzügyminiszter úr mondott, (Peyer Károly: Akkor hol a reform?!) hogy igenis vannak olyan feladatok, amelyek megoldása elől a nemzet és az ország ki nem térhet. Másrészt pedig, ha összehasonlítást teszek a háború előtti költségvetésünkkel, de Európa többi költségvetéseivel is, akkor is nagyon érdekes következtetésre jutok. Ha a szanálás óta beterjesztett költségvetéseket egybevetem a világháború előtti költségvetések közül az 1913. évivel, akkor a következőket látom. 1913-ban mindent összevéve, 2318 milliós költsgévetésünk volt. Hozzáadva ehhez a közös költségekhez való hozzájárulást, 261 milliót, s ezeket az összegeket pengőre átszámítva, 3 milliárd pengőnek vehetem az akkori költségvetést. Viszont mai helyzetünkben a békealapon eszközölve átszámítást, azt találom, hogy a mai Magyarország területének másfélmilliárd pengős költségvetés felelne meg. Ezt a .mértéket sohasem értük el, t. Ház! Ez a költségvetés igenis szintén erőteljesen alatta marad ennek a keretnek ugyanakkor, amikor tessék nekem egész Európában csak egyetlen államot is mutatni, amelynek költségvetése legalább ne kétszeresére emelkedett volna a háború előtti költségvetéseknek. Hiszen vannak olyan államok, ahol az emelkedés 200—300—400%-os ! Mit jelent ez, t. Ház? Azt jelenti, hogy ebben a költségvetésben is tulajdonképpen csak Trianon jut kifejezésre, az a nagy tragédia, amely bennünket ezen keresztül ért. Itt van egy nemzet, amely küzd, harcol a maga^ létéért és jövőjéért, egy olyan nemzet, amely^még költségvetésében is igazolja a maga békés célkitűzéseit és azt, hogy a béke útján halad. Teszi és teheti ezt azért, mert tudja, hogy egy hatalmas fegyvere van: az igazság; az az igazság, amelyet nem a ma termelt ki, hanem, az az igazság, amelyben összetalálkozik ezer évnek dicsősége és tragédiája, öröme és szenvedése és amelynek különös patinát ad az, hogy ez a nemzet nemcsak önmagáért van itt, hanem európai értéket is képvisel: a Kelettel szemben védi a Nyugatot azért, hogy végeredményben tragédiából tragédiába essék mindig. Ha én a világ mostani költségvetéseit nézem, azt találom, hogy ami ezeket a költségvetéseket a világiháború _ előtti évek költségvetéseitől élesen elválasztja, tény, hogy mindinkább sokasodnak a negatív tehertételek az egyes költségvetésekben. Ez a legkülönbözőbb okokból származik. Egyrészt^ a világháború vetíti itt vissza a maga hatását, másrészt az eladósodás fokozódott mértéke. Harmadik oka pedig ennek — s itt ezzel a tehertétellel akarok most foglalkozni, amellyel nekünk egyszer szembe kell néznünk és amely téren nekünk bizonyos megoldást is kell keresnünk — a nyugdíjkérdés. A mi költségvetésünk nyugdíj terhe 1928— 1929-ben 243 millió pengő volt, majd 1932—1933ban 231 anillióra esett vissza az akkori csökkentés folytán. Azóta ismét 249*7 millió pengőre emelkedett, az emelkedés tehát kereken, azt mondhatjuk, 20 millió pengő. Olyan adat ez, amely megérdemli a figyelmet, t. Ház. Természetesen a mi nyugdíj terhünkben minduntalan ott szerepel az úgynevezett trianoni tétel, a menekültek nyugdíja. Azokkal szemben, akik annyiszor tettek nekünk szemrehányást, azt mondom, hogy méltóztassanak a genfi jegyzőkönyvekben is utánanézni, ha tízszer nem, akkor egyszer sem vetettük fel ezt a kérdést, anélkül azonban, hogy eredményt értünk volna el benne. Mindig süket fülekre találtunk. Azonban ennél továbbmenőleg is kell, hogy foglalkozzunk ezzel a kérdéssel. Ha a többi államoknak a nyugdíj tehertételét nézem, ha nem is látom ennek a tételnek ezt az exorbitáns emelkedését, a nyugdíjterhek ott is fokozódtak. Ez azt jelentit, hogy végeredményben a felfejlődött állami élet mindinkább oda tendál a maga mivoltában, hogy a nyugdíj terheket növeli. Tudom nagyon jól, amit nekem szögezhetnek és ez semmi más, mint az, hogy végeredményben a fiatalságnak helyet kell adni. Ezzel szemben felállítom azt a tételt, hogy óvatosan kezeljük ezt a kérdést. Evekkel ezelőtt egy francia színdarabot olvastam, amelyben az ezeréves korhatár problémája volt feldolgozva Micsodái ujjongással fogadták, tapsoltak neki, a végén pedig kiderült, hogy megzavarta a társadalom rendjét és szembeállította a társadalom legkülönbözőbb .rétegeit. Ma, amikor az élet-időtartamok 10—15 évvel javultak meg, nem ugyanezen a ponton vagyunk-e? Merem állítani, éppen a fiatalság érdekében is, — amely már az élet folyása és menete miatt sem tud tulajdonképpen a családalapítás terén is úgy bekapcsolódni, mint a múlt fiatalsága — mondom, ennek is érdekében áll, hogy később ne álljanak be traigédiák a családjában és gyermekei nevelése terén. Ebből kifolyólag azt hiszem — anélkül, hogy mélyebben a részletekbe mennék — nekünk foglalkoznunk kell azzal, vájjon az a nyugdíjrendszer, amely az 1912. évi törvényből indul ki, valamint az ahhoz fűződő további rendelkezések, megfelelnek-e a mai életviszonyoknak; különösen az úgynevezett időbeli kedvezmények, mert vallom, hogy ezek már nem a mi szegénységünknek felelnek meg; vájjon, megfelelnek-e az időbeli kedvezmények, amilyen a 35 év vagy a különböző egyéb kedvezmények, az egyes foglalkozásokon belül adott kedvezmények? (Friedrich István: A törvény kijátszásával adott nemzeti ajándékok!) Más államok már foglalkoznak a korviszonyok átalakulásával és eltolódásával és merem állítani, hoigy ha mi kellő időben nem fogunk ezzel a kérdéssel foglalkozni, akkor erősen járadékállam leszünk, már pedig ezt a gazdasági viszonyok nem fogják elbírni. Szerencsétlen ^ dolognak tartanám, ha később majd a nyugdíjcsökkentésekkel tragédiákat teremtünk és sokkal jobbnak tatrtom, ha ezzel a kérdéssel előbb foglalkozunk. (Ügy van! Ügy van!) A másik probléma, amelyet ezzel kapcsolatban érinteni akarok és amellyel szemben óvatosaknak kell lennünk, az intellektualizmus kérdése. A túlfűtött intellektualizmust nem a tudásvágy váltotta ki, hanem erejében tra-