Képviselőházi napló, 1935. VII. kötet • 1936. április 1. - 1936. május 18.

Ülésnapok - 1935-123

Az országgyűlés képviselőházának 123. ülése 1936 méyns 5-én, kedden. 137 nyezete vagy hívei okozták, illetőleg okozhatták. Ezek már maguk voltak a süllyedés mé&póntjai. Egy esés, egy bukás nagysájsái «Üfeor lehet megítélni, ha összehasooiÉtíift: azt a helyzetet, amelyben az elhaksö; IwEkása előtt és .bukása, után vûli. JHa űxt -«t "mérhetetlen távolságot nézem, •amelyben Ma^gyarország 1914-ben volt és ahova 1919-ben jutott, akkor tudom csak f megfogni, felmérni és érzékeltetni azt az^ óriási bukást, amely történelmünk során e két szerencsétlen évben bennünket ért. Szégyenteljessé teszi ezt a bukást az, hogy mind a külső, mind a felső fronton páratlanul gyenge és silány ellenség előtt tettük le a fegyvert. A magyar belpolitikában olyan elemeik lettek ekkor úrrá, olyan silány karakterek, nemzeti szempontból anynyira, rossz elbírálás alá vonható elemek, akiknek uralomrajutásáról ennek a nemzetnek jobb éveiben álmodni sem lehetett, és ugyanígy kifelé olyan ellenségek lettek felettünk úrrá, akik katonai, nemzeti, vagy bármely más polgári erényeik szempontjából nem lettek volna normális mértékek szerint hozzánk méirhetők. Ennek a nagy bukásnak, ennek a mérhetetlenül nagy történelmi tragédiának különösen nagy okainak is kellett lenniö'k. Felfogásom. szerint a magyar élet îbetegsége a háború előtti korszakban és a háború alatt is három fronton ütközött ki különlegesen: a közjogi, nemzetiségi és társadalomgazdasági fronton. A közjogi fronton államjogi kapcsolatunk olyan volt, hogy a monarchia másik államára való tekintettel nálunk lehetetlen volt a, nemzeti önkifejlesztés és nemzeti önvédelem kiépítése terén eléírnunk azt a magasságot, azt a mértéket, amelyre ennek a nemzetnek szüksége volt. A háború előtti Magyarország közjogi helyzetét két áthidalhatatlan principium jellemezte. Az egyik a »szükséges«, a másik a »lehetséges« principiuma. A kettő sohasem azonosulhatott egymással, mert a monarchia másik államára való tekintettel sohasem tudtuk .megvalósítani azt, ami szükséges, ami viszont az állami élet önkifejlesztésének terén lehetséges volt, tragédia pillanatában, a megpróbáltatás óráiban nem bizonyult elégségesnek. Ez nem hidalható ellentét okozta végeredményben azt, hogy 1918-ban az összeomlás ideijén védtelenül álltunk a viharban. De már megelőzőleg is egy emberöltőn (keresztül, az egész kiegyezési korszakon^ keresztül ez a lehetetlen kapcsolat állandóan éreztette a maga mérgező és nyomasztó hatását. Hogy ennek a hatásnak csak legfontosabb momentumaira mutassak rá, t. Ház, az első volt ezek közül az, hogy a magyar nem élhette a szuverenitás teljességét, hiányzott az állami élet teljessége, és így illúziókhoz menekült azért, hogy a valóság mostohaságát, a valóság hiányosságát feledtesse magával. Innen származott a magyar gondolatnak az a megmételyeződéise, amely a valóság hitványságával szemben az illúziók ködébe vonta az állami életet; innen származott az, hogy mivel a lényegben sohasem tudta akaratát keresztülvinni, a formaságokon volt kénytelen lovagolni. Második kihatása ennek az államjogi kapcsolatnak az volt, hogy közjogi alapon állt az ország egész politikai élete. Ez a közjogi alap lehetetlenné tette azt. hogy szociális^ vagy világnézeti alapon lehessen itt politikát ^csinálni, sőt az örökös közjogi torzsalkodások még az időt, még a levegőt is elvonták a szociális problémák megoldásának lehetősége elől. Ezért maradtunk hátra, s ezért nem maradt ' • MJârfe az Európaszerte ebben a korban előtérbe tolult szociális problémák megoldására, mert a magunk közjogi gondjaival, közjogi torzsalkodásaival voltunk elfoglalva. Harmadik káros hatása ennek az államjogi kapcsolatnak abban nyilvánult meg, hogy a színmagyar vidékek népe korán felismervén azt, hogy a kiegyezés, a közös-ügyes kapcsolat helytelen és nem elég az állami élet teljességének kiéléséhez, elfordult a kiegyezési politikától. Hogy az uralmon levő kormányok mégis azt a látszatot tudják kelteni, hogy az ország igenis mögöttük áll, példátlan korrupción alapuló választási rendszereket voltak kénytelenek bevezetni, szubintelligens nemzetiségek sekítségét kellett minden egyes választás alkalmával igénybe venniök, mert csak ezzel tudták a parlament többségét maguknak biztosítani. Ez azonban egyúttal azzal a káros következménnyel is járt, hogy az eleven kapcsolat a parlament és az ország között megszűnt, a parlament nem volt hü tükörképe az ország közvéleményének; az ország nagy többsége másként érzett és gondolkodott, mint a parlamenti többség; hamis kép, hamis helyzet alakult ki. S végül nem utolsó sorban mérgező hatása volt ennek a közjogi kapcsolatnak az is, hogy kontraszelekciót gyakorolt az országban. Nem a legjobb tehetségek érvényesültek, hanem azok, akik a helyzettel legjobban meg tudtak alkudni. Ha nézzük a háború előtti magyar politikusok gárdáját, akkor sajnálattal kell megállapítanunk, hogy a legjobbak — gróf Apponyi Albert, gróf Andrássy Gyula — többnyire tétlenségre, negatív^ életre voltak kárhoztatva, nem tudtak érvényesülni, mert nem tudták meggyőződésüket elhallgatni, mert nem tudtak eléggé szervilisek lenni ahhoz, hogy a helytelennek felismert helyzetet helyesnek hirdessék. Még különösebb képet kapunk akkor, ha a magyarságnak a nemzetiségekhez való viszonyát szemléljük. Történelmi beállítás, történelmi perspektíva nélkül teljességgel érthetetlen volna az a viszony, amelyben a magyarság a nemzetiségekhez állott. Ha ma az utódállamoknak nemzetiségi gyilkos politikáját nézzük és ezt összehasonlítjuk a magyarságnak a háború előtti nemzetiségi politikájával, meg kell állapítanunk a legtárgyilagosabb bírálat alapján is, hogy a magyarság soha egy szalmaszálat nem tett keresztbe nemzetiségeinek boldogulása útjában, soha komolyan egyetlen lépést nem tett arra, hogy nemzetiségeink boldogulását elnyomja vagy elfojtsa, mindig pártolta és támogatta ezeket a nemzetiségeket. Es a nemzetiségek mégsem szerették a magyart, legalább is nem szerették annyira, hogy a felfordulás pillanatában az ezeréves szentistváni államiság mellé állottak volna; pedig nemzetiségeink közül egyedül a románság volt az, amelynek faj rokon ai közvetlenül az ország határán túl önálló államban éltek. A másik két legjelentékenyebb^ nemzetiség, amely Szent István jogara alatt élt ebben az államban, a horvát és a szlovák, nem bírt közvetlen olyan fajrokonokkal, amelyeknek eddig önálló állaimuk lett volna, amely rájuk vonzóerőt gyakorolhatott volna. Mégis, amikor a magyarság nagy történelmi megpróbáltatása elkövetkezett, egészen szórványos kivételektől eltekintve, nem akadt ezek között a nemzetiségek között olyan, amely kiállott volna a magyar állam védelmeire. {Felkiáltások középen;